Kirekesztett beolvadás

A cionisták válasza az első zsidótörvényre

„Bizonyos az, hogy a magyar zsidóság egyes, igen széles rétegei számára […] a kivándorlás nem jelenthet gyakorlati megoldást. […] De a fiatalabb generációval kapcsolatban is megfontolandó: vajjon helyes-e, szabad-e a pánik-hangulatban levő tömegeket a nagyvilágba kiengedni? Bizonyos, hogy nem szabad. Kell és a magyar zsidóság erőfeszítése kétségkívül meg is fogja találni azokat az eszközöket, amelyekkel a változott tendenciák dacára életlehetőség nyílik olyan széles rétegek számára, amelyek ma a legnagyobb bizonytalanságban néznek a jövő elé.”

Bevezető

Annak ellenére, hogy a politikai cionizmus atyja, a modern Izrael Állam „cégalapítója", Herzl Tivadar Budapesten született, a cionista mozgalom Magyarországon nem ért el áttörést a 20. század első felében. A magyar kormányok antiszemita politikája és különösen az első zsidóellenes törvény 1938-ban igazolta azt, amit a cionisták folyamatosan hangsúlyoztak: a beolvadás (asszimiláció) nem fogja megoldani az antiszemitizmus kérdést. A Magyar Cionista Szövetség 1938-ban, az első zsidóellenes törvényre válaszként A magyar zsidóság új útja címmel egy füzetet adott ki.

Elsőként azt a történelmi helyzetet kívánjuk felrajzolni, ami megváltoztatta a magyar állam viszonyulását izraelita vallású állampolgáraihoz. A kiegyezést követően beteljesedett az a közel félévszázados folyamat, amelynek a célja a magyarországi zsidóság emancipációja, egyenjogúsítása volt. Már maga a polgári értelemben vett egyenjogúsítás is megosztotta a zsidó közösséget, hiszen az 1868-as kongresszuson vallási értelemben három csoportra szakadt. A neológok teljes mértékben támogatták a beolvadást, míg az ortodox közösség elutasította azt, félve a zsidóság a magyarságban való teljes feloldódásától és megszűnésétől. A két csoport között állt a status quo ante irányzat, amely igyekezett megőrizni a zsidóság arculatát olyannak, amilyen a Jaakov Katz által végleges szakadásnak nevezett kongresszus előtt volt. A magyar állam 1895-ben bevettnek ismert el, receptálta az izraelita vallás mindegyik irányzatát. Ígéretet tett arra, hogy megvédelmezi és támogatja ezeket. A zsidó vallási irányzatok közül az ortodoxoknak az identitása vallási alapú volt, míg a neológoké nemzeti. Ez utóbbiak magukat „Mózes vallású magyarok" néven emlegették. A kettős identitás következtében a magyar zsidókat ambivalencia jellemezte. Ebből sokaknál egy fajta identitásválság, önbírálat, sok esetben öngyűlölet született. A magyar államhoz való hozzáállásukat a következők jellemezték: A patriotizmus, hazafiság és hazaszeretet, különösen a neológoknál, meghatározó erejű volt. Ez a hozzáállás a korszakot lezáró krízisben, az első világháborúban azt eredményezte, hogy a magyarországi zsidóság nagyobb arányban szenvedett veszteségeket a fronton, mint amekkora országos aránya volt a lakosságon belül. A zsidó irányzatok mindegyike túlhangsúlyozta az asszimilációt. Mind a neológok, mind az ortodoxok és a status quo ante irányzat esetében is elmondható, hogy az őket egyenjogúsító és vallásukat befogadó magyar államot idealizálták, és feltétel nélkül tisztelték. Ennek bizonyítéka az a töretlen ragaszkodás, amellyel viszonyultak a dualista államhoz. Ezt illusztrálja az uralkodó személyéért és a magyar állam vezetőiért mondott imák beillesztése a napi imarendbe, vagy a kormánypártok támogatása a választásokon, különösen a nemzetiségi többségű területeken. A történelmi Magyarország utolsó népszámlálása során a mintegy 935 ezer fős zsidóság 77%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ami azt is jelentette, hogy izraelita vallásúnak, de magyar nemzetiségűnek.

A világháborús vereség azonban olyan helyzetet teremtett Magyarországon, amelyben az állam hozzáállása megváltozott a zsidó állampolgárokhoz. A következőkben a változás mikéntjét kívánjuk felvázolni. A három forradalom évét (1918. november - 1919. november: Károlyi Mihály-féle polgári forradalom, Tanácsköztársaság - bolsevik hatalomátvétel, Horthy-féle ellenforradalom) követően a Kelet-Európában gazdaságilag nagyon sikeres és leginkább nyugatiasodott magyarországi zsidó közösséget idegennek és felelősnek tekintették a történelmi Magyarország széthullásáért, amely a trianoni békében állandósult. Egyik oldalról azok a politikusok, akik a zsidó emancipáció hívei voltak (a két háború közötti időszakban ők voltak kevesebben) az asszimiláció folyamatát lezártnak tekintették és a magyarországi zsidóságra, mint homogén egészre tekintettek. Ezzel szemben az új politikai kurzus vezetői és meghatározó ideológusai ezt nem így látták. Horthy Miklós, az újonnan megválasztott kormányzó, az asszimilált zsidókat elfogadta, véleménye szerint az országnak szükségük volt rájuk. Ellenben az ortodoxoktól viszolygott, idegeneknek és károsnak tartotta őket. A fajvédők, akiket Gömbös Gyula reprezentált, nem fogadták el a zsidó asszimilációt, és sürgették a kormányzatot, hogy intézményes megoldást hozzon a kérdésben. A korszak első jelentős miniszterelnöke, Teleki Pál, már mandátuma kezdetén kimondta, hogy a magyar zsidóság asszimilációja nem valósult meg, érdekei nem azonosak a magyarsággal. Kimondható, hogy a magyar állam 1920 után egyoldalúan felmondta a magyar-zsidó együttélést. Ennek első, hivatalos deklarálása a numerus clausus (1920. évi XXV.) törvény volt, amely a nemzetiségi hallgatók részvételét a felsőoktatásban országos arányukhoz kötötte. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és a Nemzetgyűlés képviselője módosító indítványának eredményeként a törvény végrehajtási rendelkezésébe bekerült, hogy a törvény végrehajtásakor az izraelitákat nemzetiségnek kell tekinteni. Ez egyben azt is jelentette, hogy a zsidóságot nem vallási, hanem mint nemzeti kisebbségként határozta meg a jog, először a magyar jogalkotás történetében. A következő másfél évtized során a politikai életben folyamatosan jelen voltak olyan hangok, politikusok, csoportok, akik a zsidómentes Magyarország megteremtéséről beszéltek Ezt megvalósítani egyfelől a kivándoroltatás másfelől a tömeges kikeresztelkedés által gondolták. Abban bíztak, hogy egy-két generáció alatt ez megvalósítható. A magyarországi cionista mozgalom viszonylag gyenge volt a 20. század első három évtizedében. Ha számokra vagyunk kíváncsiak, akkor meg kell állapítanunk, hogy az 1903-ban, Pozsonyban hivatalosan is megalakított cionista szervezet a második világháború kitöréséig sem számlált tíz-húszezer főnél többet, ami a nyolcszázezres magyar zsidóságban elenyésző szám. A cionizmus, mint zsidó nacionalizmus, a kezdetektől kritikusan viszonyult a mindenáron asszimilálódni magyar zsidó közgondolkodáshoz. Még az első világháború alatt, a Huszadik Század folyóirat körkérdésére (1916-ban) válaszolva Lukács Leó, a cionista Zsidó Szemle szerkesztője, nagyon kritikus véleményt fogalmazott meg az asszimiláció erőltetéséről. Véleménye szerint, ha a magyarság gazdasági és kulturális szempontból meg fog erősödni, és a hegemóniáját a zsidók nélkül is fenn tudja tartani (a Kárpát-medencében), akkor nyíltan a zsidók ellen fordul majd, és csak akkor fog Magyarországon a zsidókérdés a maga brutalitásában megnyilatkozni. A harmincas években, részben annak köszönhetően, hogy Hitler hatalomra jutott Németországban és Gömbös Gyula személyében egy korábbi fajvédő volt Magyarország miniszterelnöke, a cionista mozgalom megerősödött. Ekkor kavarta fel a kedélyeket Marton Ernő cionista gondolkodó több munkája, amelyekben radikálisan és világosan rámutatott a neológ ideológiai konstrukció gyenge pontjaira: hibásnak találta a külön magyar zsidó sors hangsúlyozását, hiszen a magyarországi zsidóság az egyetemes zsidóság része, és sorsa annak sorsával azonos. Ebből következett, hogy eltúlzottnak tartotta a keleti és nyugati zsidóság közötti különbségek hangsúlyozását. A neológok által idealizált történelemszemléletet romantikus felfogása miatt is bírálta. Szerinte ezek a téveszmék hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarországi zsidóság önismerete nem reális, és válságba is került a húszas-harmincas években. Egy másik cionista gondolkodó, Buk Miklós három utat vázolt a zsidókérdés megoldására: A szocializmus, a liberalizmus és a cionizmus útját. Véleménye szerint a szocializmus sem képes megszüntetni az antiszemitizmus egyik okát, a társadalmi nyomort, a liberalizmus pedig nem képes megvalósítani a teljes asszimilációt, mert erre sosincs elég ideje. Tehát az egyetlen út a cionizmus marad, aminek során a zsidóságnak két módon kell önmagát kirekesztenie: a tényleges kivándorlással, illetve a népi kisebbségként való elismertetés által. Fő feladatként a zsidó nemzeti otthon megteremtését és a galutban (száműzetésben) élő zsidó nép nemzeti öntudatának felélesztését jelölte meg.

A cionista mozgalom hazánkban a fentebb vázolt okok miatt egészen az 1930-as évek végéig nem igazán volt erős. A mintegy 1200 hitközséget magába foglaló magyarországi zsidó közösségek között mindössze 150 cionista csoport működött. A cionista mozgalom gyengeségének oka többek között abban keresendő, hogy a magyarországi zsidóság nem kívánta magát nemzeti alapon meghatározni, hanem ragaszkodott a dualizmus korában általános „magyar nemzetiségű, zsidó vallású" önmeghatározáshoz. A neológiához tartozók nemzeti, míg az ortodoxiát követők vallási alapon határozták meg az identitásukat. Ebbe nem fért bele a zsidó, mint önálló nemzetiség gondolata, noha ennek felvetésével a cionisták már 1918 őszén, a Nemzeti Tanácshoz intézett levelükben is kísérletet tettek. A mozgalom gyengeségének másik oka a cionista irányzatok közötti megosztottság volt. A vezető szerepet az úgynevezett általános, vagy klál cionisták vitték, míg a revizionista (Bétár), vallásos (Mizrahi) és szocialista (pl. Hasomér Hácáir) csoportok viszonylag kis létszámúak voltak. Minden irányzat rendelkezett ifjúsági csoportokkal is. Az általános cionista vezetés utánpótlását és az 1930-as végétől magát a vezetést is, a Makkabea ifjúsági körből kikerülő személyek adták. Közülük is kiemelkedik Komoly Ottó, aki a közölt dokumentum szerzőjeként is él az emlékezetben, noha az állásfoglalást, mint a Magyar Cionista Szövetség egységes véleményét jelentette meg a mozgalom. A magyarországi cionista vezetés nem mindenkit akart kivándoroltatni, tisztában voltak vele, hogy elsősorban a fiatalok azok, akiket meg kell győzni. Látták azt is, hogy a palesztinai zsidó közösségnek (jisuv) is elsősorban a fiatal, erős és országépítő potenciállal rendelkezőkre van szüksége. Ahogyan az állásfoglalásból is kitűnik, a magyarországi cionisták viszonylag reális képpel rendelkeztek az Erec Iszraelben fennálló helyzetről, viszonyokról, nehézségekről és kihívásokról.

Joggal merül fel az a kérdés, hogy magyarországi zsidóság miért nem hallgatott erre a felhívásra? Egyrészt emlékeztetnünk kell arra, amit már fentebb kifejtettünk, hogy a magyar zsidóság lojális volt a magyar államhoz, megbízott az ország vezetőiben. Annyira igaz ez, hogy a magyar zsidóság vezetői, köztük Stern Samu és Chorin Ferenc, számos esetben tárgyaltak a magyar kormány tagjaival vagy éppen magával a kormányzóval, Horthy Miklóssal is. Másrészről a cionista mozgalom súlya igen kicsi volt a magyar zsidóság körében, köszönhetően a neológ csoport nagyságának és a közösség társadalomba való beágyazottságának. Érdekes összehasonlítani ezt a tényt Lengyelországgal, ahol a zsidóság többsége nem asszimilálódott, így a cionista mozgalom is sokkal erősebb volt, mint Magyarországon. A kivándorlás kis létszámú volt, hiszen a Cionista Kongresszus a befizetett tagdíjak (amelyet az adott országban élő és a cionista mozgalmakban résztvevők fizettek, ez volt az úgynevezett sékel) alapján állapították az úgynevezett certifikátok, a Brit Mandátum Területre való bevándorlást és letelepedést engedélyező vízumok számát. Harmadrészt ne felejtsük el azt, hogy a zsidóellenes törvénykezést követő tragédiának (megbélyegzés, gettó, deportálás, tömeges kiirtás) nem volt történelmi előzménye, azaz nem volt olyan tapasztalat és ismeret, amivel mi több mint hetven évvel a holokauszt után már rendelkezünk. A kor embere - zsidók és nem zsidók - el sem tudták képzelni egy olyan népirtó politika megvalósulását Európában, amely egy nép teljes megsemmisítésére törekszik. Erre utal a dokumentumban a német Zentralverein és az osztrák Union der Oesterreichischen Juden említése, amelyek a német illetve az osztrák zsidóságot szövetségi formában képviselték a náci állam felé. Tulajdonképpen olyan zsidó szövetségek voltak, amelyeknek a feladata a zsidóság és az állam közötti közvetítés volt. Mivel 1938-ban a náci politikai elsősorban a zsidók Európából való kivándorlását célozta meg (Lásd Adolf Eichmann tevékenységét Bécsben, majd egy ével később Prágában, de akár az 1940-ben kidolgozás alatt álló Madagaszkár tervet is idesorolhatjuk), ezért a cionistáknak, akik ad absurdum szintén ezt akarták, működő modellnek tűnt a tárgyalásos kivándorlás politikája.

Térjünk vissza a dokumentum születésének körülményeire. Az 1930-as évek végére a kirekesztő állami politika lassú folyamata felgyorsíthatónak tűnt a kirekesztő törvénykezés által, amely egyre inkább ellehetetlenítette a magyar zsidóságot. Amikor 1938-ban megszületett Magyarországon az első zsidóellenes törvény, a magyarországi közélet és zsidóság reakciói különbözőek voltak. 56 magyar értelmiségi, köztük Móricz Zsigmond és Bartók Béla, nyílt levélben tiltakoztak a kirekesztés ellen. A Magyar Cionista Szövetség, amelynek működését a magyar belügyminisztérium csupán 1927-ben hagyta jóvá, egy programfüzetet adott ki „A zsidóság új útja" címmel, amelyben radikális változást irányzott elő a magyarországi zsidóságnak. Az alábbiakban ezt a dokumentumot közöljük.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 08.

1902

Átadják a Steindl Imre által tervezett Országházat.Tovább

1912

Az I. Balkán-háború kezdete: Montenegró hadba lép az Oszmán Birodalom ellen.Tovább

1939

II. világháború: a Német Birodalom bekebelezi Nyugat-Lengyelországot.Tovább

1940

Német csapatok vonulnak be Romániába.Tovább

1944

Molotov szovjet külügyminiszter – a nyugati nagyhatalmak egyetértésével – Moszkvában átadja az előzetes fegyverszüneti feltételeket a...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő