Labdarúgó világbajnokságok és állambiztonság a Kádár-korszakban

„Feladatommal kapcsolatosan jelentem, hogy a totózóban és az espresssoban a következőket mondták el. Az espressoban jelenlévők kb. 10%-a azt állította, hogy a magyar csapat lefeküdt a szovjeteknek. A nagyobbik része a társaságnak cáfolta ezt azzal az indokkal, hogy elmúlt már a Rákosi-rendszer, ahol le kellett adni a mérkőzést. Elmondásuk szerint azért kapott ki a válogatott, mert teljesítménye a VB-n a legrapszódikusabb volt. Nem fogtak ki jó napot."

Bevezetés 

A kiépülő kommunista rendszer kezdettől fogva nagy figyelmet fordított a sportra, és azon belül különösen a labdarúgásra. A különböző klubcsapatokat állami erőszakszervezetek, valamint intézmények (szakszervezetek) csapataivá alakították. A politikai vezetés a válogatott sikereit a rendszer sikerének állította be, és tudatosan arra használta ezeket, hogy javítsa a lakosság hangulatát. Ennek fejében bizonyos kiváltságokban részesítette a legjobb labdarúgókat. A foci és a politika összefonódása persze vissza is ütött: az 1954-ben elvesztett VB-döntő után napokon keresztül utcai tüntetések zajlottak Budapesten. Bár a vezetés ezután kritikusabban viszonyult a csapathoz, annak vezéralakjai nem lettek kegyvesztettek. 1956 után azonban külföldön maradt legendás játékosok közül többen is „kivívták" a politikai rendőrség érdeklődését. Habár ekkor több klubcsapat is visszakaphatta a régi nevét, a foci és a politika viszonyának negyvenes évek végén kialakult rendszere 1990-ig nem sokat 

Az állambiztonság 1956, de még inkább 1962 után igyekezett szakítani az államvédelmi szervek mindenről mindent tudni akaró ún. totális elhárítás elvével és gyakorlatával. Azonban a legnépszerűbb, nagy tömegeket mozgósító, és széles körű külföldi kapcsolatrendszerrel rendelkező labdarúgás nem kerülte el a politikai rendőrség figyelmét. A sportág ellenőrzés alapvetően két okból volt fontos. Egyrészt a népszerűség miatt: egy-egy válogatott vagy klubmérkőzés gyakorlatilag a legnagyobb, nem a politikai vezetés által szervezett tömegmegmozdulásnak számított akkoriban, így egyáltalán nem volt közömbös a hatalom számára, hogy milyen kijelentések, rigmusok hangzanak el a lelátókon. Másrészt a labdarúgók (edzők, bírók stb.) gyakran utaztak a nyugati országokba, ahol külföldi menedzserek, játékos-ügynökök, valamint ellenséges propagandaszervek tevékenységének célpontjaivá válhattak, és „nem kívánatos" nyugati kapcsolatokat ápolhattak, ill. az utazások különböző gazdasági jellegű visszaélésekre adtak lehetőséget a játékosok és a vezetők számára.

Az állambiztonsági ellenőrzés fő eszköze az ügynökhálózat volt, ezen keresztül jutottak információhoz a szövetségről, a különböző klubok vezetéséről, a játékosokról, az öltözőkben, a pályákon és a lelátókon történtekről. A labdarúgás területén foglalkoztatott hálózat nagyságáról csak hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. 1969-ben például az Magyar Labdarúgó Szövetség vezetésében és apparátusában, a válogatott keretben, az orvosok és a gyúrók között egy 141 főt érintő ellenőrzés során 11 egykori vagy még aktív besúgót 

. Ebben azonban nem voltak benne a budapesti és a megyei rendőr-főkapitányságok állambiztonsági szervei által tartott ügynökök, akik a különböző klubok vezetőit és játékosait figyelték meg. Emellett a lelátók hangulatáról nemcsak a sportvonalon, hanem bármilyen egyéb területen foglalkoztatott, de a meccsekre rendszeresen vagy rendszertelenül kilátogató ügynökök is jelenthettek.

A hálózat mellett az állambiztonság igyekezett a vezető pozícióban lévő és más fontos munkakörben dolgozó személyekkel (elnökökkel, főtitkárokkal, edzőkkel, nemzetközi ügyintézőkkel stb.) is, mint hivatalos és társadalmi kapcsolatokkal összeköttetést találni. Egy-egy fontosabb esemény előtt rendszeresek voltak a hivatalos egyeztetések is a szövetségi vagy klubvezetés, valamint az illetékes pártbizottság, a rendőrség és az állambiztonság vezetőinek részvételével.

Mivel ebben az időszakban a magyar labdarúgó válogatott rendszeres résztvevője volt a világbajnokságoknak, ez a tény rendszeres kihívás elé állította a politikai rendőrséget. A nagy világversenyek a második világháború után szükségszerűen a hidegháborús szembenállás, a két világrendszer vetélkedésének terepévé váltak, ahol egyes mérkőzések eredménye és a végső sorrend nagyon sokszor politikai jelentőségre tett szert. A keleti tömb országai, így Magyarország számára is külön problémát jelentett, hogy a világbajnokságokat mindig „nyugaton", vagyis állambiztonsági szempontból ellenséges terepen rendezték meg. A tornák kiváló feltételeket teremtettek a nyugati sportolókkal, sportvezetőkkel, menedzserekkel, ill. az ott élő emigránsokkal való kapcsolattartásra, arról nem is beszélve, hogy szinte tárcán kínálták a nyugatra szökés lehetőségét. Távolról sem volt tehát mindegy, hogy kik vesznek részt a VB-ken: a labdarúgóknak nemcsak a legjobbaknak, hanem politikailag is megbízhatónak kellett lenniük.

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a politikai rendőrség figyelemmel kísérte a világbajnokságokra való felkészülést és az azokon való részvételt. Az alábbi dokumentum-összeállítás ennek az állambiztonsági tevékenységnek az illusztrálását tűzi ki célul. Az iratokból természetesen nem alkothatunk teljes képet arról, milyen operatív munkát végzett a politikai rendőrség a VB-kel kapcsolatban, ezt az állambiztonsági iratanyag feldolgozottsági szintje sem teszi lehetővé, emellett figyelembe kell venni az iratpusztulásokat is. A közölt szövegek azonban mindenképpen lehetővé teszik, hogy néhány állókép felvillantásával bepillantsunk a magyar foci körül folytatott titkosrendőri munkába.

Az 1958-as VB-vel kapcsolatban két ügynökjelentés részletét közlöm. Az első arról tudósít, hogy az 1956-ban szétszaladt/szétszakadt aranycsapat nyugaton maradt tagjai szívesen játszottak volna a válogatottban, bár az adott körülmények között erre ők sem láttak sok esélyt. A második részlet a magyar csapat jó formájáról számol be, melynek kapcsán az ügynök, az ismert sportriporter, aki korábban (és később) az aranycsapat legendájának egyik propagálója és - tegyük hozzá - élvezője volt, ennek a mítosznak a szétzúzását tartotta fontosnak. A várakozások azonban nem teljesültek: válogatottunk először döntetlent játszott Wales-szel, majd kikapott a házigazda svédektől, és a harmadik mérkőzésen hiába győzte le 4-0-ra Mexikót, a jobb gólkülönbség ellenére ismét meg kellett mérkőzniük az ugyancsak 3 pontot szerző walesiekkel, az itt elszenvedett vereség pedig a világbajnokságtól való búcsút

.

Az 1962-es chilei VB-re magabiztosan kijutó magyar válogatott a csoportkört magabiztosan vette (2-1-re vertük Angliát, 6-1-re Bulgáriát, majd jött egy 0-0 Argentína ellen), ám a negyeddöntőben egy meg nem adott magyar gól miatt 1-0-ra kikaptunk a későbbi ezüstérmes Csehszlovákiától. Ezzel a versennyel kapcsolatban mindössze egyetlen jelentést találtam, amelyben a kémelhárítás a csapat operatív biztosításával összefüggő lépésekről számolt be. Ebből kiderült, hogy a legnagyobb szerepet a kifejezetten a VB idejére beszervezett kapcsolatoknak szánták. Felhívnám még a figyelmet a tervezett visszautazás idejére: az állambiztonság ezek szerint legalább a legjobb négy csapat közé várta a válogatottat...

A négy évvel később Angliában rendezett világbajnokságra ismét gond nélkül kijutott csapatunk. Első meccsünkön kikaptunk az Eusebioval felálló, később a bronzérmet megszerző portugáloktól, amivel nehéz helyzetbe került a válogatott, ám megvertük - és ezzel kiejtettük - a címvédő Brazíliát, majd Bulgáriát is, ezzel ismét ott voltunk a legjobb nyolc csapat között. Itt azonban a Szovjetunióval kerültünk össze: mint az itt közölt ügynökjelentések is mutatják, azonnal megindultak a találgatások, hogy vajon a magyarok „lefekszenek-e" a szovjeteknek, majd miután 2-1-es vereséget szenvedtünk, tovább folytak a viták, hogy tényleg felsőbb utasításra vesztettünk-e. Az, hogy az ilyen felvetések egyáltalán megjelentek a korabeli közvéleményben, jól jellemzik a korszak sport- és a politika viszonyait. A mérkőzés résztvevői ma is tagadják a „bunda" vádját.

Ami korábban elképzelhetetlen volt, az 1969-ben bekövetkezett: a magyar válogatott, amely lényegében azonos volt az 1968-ban olimpiát nyert csapattal, nem jutott ki az 1970-es mexikói VB-re. A selejtezőcsoportban azonos pontszámmal végeztünk Csehszlovákiával, ezért semleges pályán újra meg kellett mérkőzni velük. Az 1969. december 3-án Marseille-ben lejátszott meccsen aztán a csehek nyertek 4-1-re. A mérkőzést közvetítő Szepesi György mondása „jönnek a csehszlovákok" évtizedekig élt a magyar köztudatban. (A vereséget azóta is sokan második „Mohácsnak" tekintetik, innen számítva a magyar foci hanyatlásának a kezdetét.) Az itt közölt kis részlet a politikai és állambiztonsági szempontból kényes, mert az 1968. augusztusi bevonulás után néhány hónappal rendezett Magyarország-Csehszlovákia mérkőzés előtti készületekről tudósít, arról, hogy a politikai rendőrség még a válogatott összeállításába is beleszólt, ha érdekei azt kívánták.

Az 1974-es versenyre ismét nem sikerült a kijutás: a magyar csapat vereséget sem szenvedett a selejtezőben, ám rosszabb gólkülönbsége miatt csoportjában csak a 3. helyen végzett. 1978-ban azonban kvalifikálta magát a válogatott. A selejtezőcsoportot éppen a szovjetek előtt nyertük meg, majd az interkontinentális selejtezőn kétszer is legyőztük Bolíviát, így nyolc év után ismét ott lehettünk a VB-n. Itt azonban nem sok babér termett a csapatnak: első meccsén - az ismert körülmények között - kikapott a házigazda argentinoktól, amelyet az olaszoktól és a franciáktól elszenvedett két sima vereség követett. A világbajnoksággal kapcsolatban közölt szövegek érdekességét az adja, hogy azokban egy labdarúgó, mint a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság III/III. Osztályának titkos megbízottja számolt be a csapaton belül uralkodó hangulatról és az Argentínában tapasztaltakról. Az is kiderül persze, hogy nemcsak a szakmai vezetés, hanem az állambiztonság is igyekezett a gyenge szereplés okait felkutatni.

Az 1982-es spanyolországi és az 1986-os mexikói világbajnokságokkal kapcsolatban nem sikerült állambiztonsági jelentésekre bukkannom. A rend kedvéért megjegyzem, hogy a csoportból egyik alkalommal sem sikerült továbblépni. A viszonyok változását jelzi viszont, hogy az 1986-os szovjetektől elszenvedett súlyos vereség (0-6) okát a közvélemény már nem a politikában, hanem sokkal inkább a hazai sportvezetésben kereste. 1990-től aztán ezen a területen is változások történtek. Ha másban nem, hát annyiban, hogy a magyar válogatott azóta sem jutott ki a VB-re.

Ezen a napon történt október 27.

1904

Megkezdi működését az első New York-i metró.Tovább

1912

Megalakult a Debreceni Izraelita Ifjak Dalköre. Elnöke dr. Bruner Lajos.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő