Labdarúgó világbajnokságok és állambiztonság a Kádár-korszakban

„Feladatommal kapcsolatosan jelentem, hogy a totózóban és az espresssoban a következőket mondták el. Az espressoban jelenlévők kb. 10%-a azt állította, hogy a magyar csapat lefeküdt a szovjeteknek. A nagyobbik része a társaságnak cáfolta ezt azzal az indokkal, hogy elmúlt már a Rákosi-rendszer, ahol le kellett adni a mérkőzést. Elmondásuk szerint azért kapott ki a válogatott, mert teljesítménye a VB-n a legrapszódikusabb volt. Nem fogtak ki jó napot."

Bevezetés 

A kiépülő kommunista rendszer kezdettől fogva nagy figyelmet fordított a sportra, és azon belül különösen a labdarúgásra. A különböző klubcsapatokat állami erőszakszervezetek, valamint intézmények (szakszervezetek) csapataivá alakították. A politikai vezetés a válogatott sikereit a rendszer sikerének állította be, és tudatosan arra használta ezeket, hogy javítsa a lakosság hangulatát. Ennek fejében bizonyos kiváltságokban részesítette a legjobb labdarúgókat. A foci és a politika összefonódása persze vissza is ütött: az 1954-ben elvesztett VB-döntő után napokon keresztül utcai tüntetések zajlottak Budapesten. Bár a vezetés ezután kritikusabban viszonyult a csapathoz, annak vezéralakjai nem lettek kegyvesztettek. 1956 után azonban külföldön maradt legendás játékosok közül többen is „kivívták" a politikai rendőrség érdeklődését. Habár ekkor több klubcsapat is visszakaphatta a régi nevét, a foci és a politika viszonyának negyvenes évek végén kialakult rendszere 1990-ig nem sokat 

Az állambiztonság 1956, de még inkább 1962 után igyekezett szakítani az államvédelmi szervek mindenről mindent tudni akaró ún. totális elhárítás elvével és gyakorlatával. Azonban a legnépszerűbb, nagy tömegeket mozgósító, és széles körű külföldi kapcsolatrendszerrel rendelkező labdarúgás nem kerülte el a politikai rendőrség figyelmét. A sportág ellenőrzés alapvetően két okból volt fontos. Egyrészt a népszerűség miatt: egy-egy válogatott vagy klubmérkőzés gyakorlatilag a legnagyobb, nem a politikai vezetés által szervezett tömegmegmozdulásnak számított akkoriban, így egyáltalán nem volt közömbös a hatalom számára, hogy milyen kijelentések, rigmusok hangzanak el a lelátókon. Másrészt a labdarúgók (edzők, bírók stb.) gyakran utaztak a nyugati országokba, ahol külföldi menedzserek, játékos-ügynökök, valamint ellenséges propagandaszervek tevékenységének célpontjaivá válhattak, és „nem kívánatos" nyugati kapcsolatokat ápolhattak, ill. az utazások különböző gazdasági jellegű visszaélésekre adtak lehetőséget a játékosok és a vezetők számára.

Az állambiztonsági ellenőrzés fő eszköze az ügynökhálózat volt, ezen keresztül jutottak információhoz a szövetségről, a különböző klubok vezetéséről, a játékosokról, az öltözőkben, a pályákon és a lelátókon történtekről. A labdarúgás területén foglalkoztatott hálózat nagyságáról csak hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. 1969-ben például az Magyar Labdarúgó Szövetség vezetésében és apparátusában, a válogatott keretben, az orvosok és a gyúrók között egy 141 főt érintő ellenőrzés során 11 egykori vagy még aktív besúgót 

. Ebben azonban nem voltak benne a budapesti és a megyei rendőr-főkapitányságok állambiztonsági szervei által tartott ügynökök, akik a különböző klubok vezetőit és játékosait figyelték meg. Emellett a lelátók hangulatáról nemcsak a sportvonalon, hanem bármilyen egyéb területen foglalkoztatott, de a meccsekre rendszeresen vagy rendszertelenül kilátogató ügynökök is jelenthettek.

A hálózat mellett az állambiztonság igyekezett a vezető pozícióban lévő és más fontos munkakörben dolgozó személyekkel (elnökökkel, főtitkárokkal, edzőkkel, nemzetközi ügyintézőkkel stb.) is, mint hivatalos és társadalmi kapcsolatokkal összeköttetést találni. Egy-egy fontosabb esemény előtt rendszeresek voltak a hivatalos egyeztetések is a szövetségi vagy klubvezetés, valamint az illetékes pártbizottság, a rendőrség és az állambiztonság vezetőinek részvételével.

Mivel ebben az időszakban a magyar labdarúgó válogatott rendszeres résztvevője volt a világbajnokságoknak, ez a tény rendszeres kihívás elé állította a politikai rendőrséget. A nagy világversenyek a második világháború után szükségszerűen a hidegháborús szembenállás, a két világrendszer vetélkedésének terepévé váltak, ahol egyes mérkőzések eredménye és a végső sorrend nagyon sokszor politikai jelentőségre tett szert. A keleti tömb országai, így Magyarország számára is külön problémát jelentett, hogy a világbajnokságokat mindig „nyugaton", vagyis állambiztonsági szempontból ellenséges terepen rendezték meg. A tornák kiváló feltételeket teremtettek a nyugati sportolókkal, sportvezetőkkel, menedzserekkel, ill. az ott élő emigránsokkal való kapcsolattartásra, arról nem is beszélve, hogy szinte tárcán kínálták a nyugatra szökés lehetőségét. Távolról sem volt tehát mindegy, hogy kik vesznek részt a VB-ken: a labdarúgóknak nemcsak a legjobbaknak, hanem politikailag is megbízhatónak kellett lenniük.

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a politikai rendőrség figyelemmel kísérte a világbajnokságokra való felkészülést és az azokon való részvételt. Az alábbi dokumentum-összeállítás ennek az állambiztonsági tevékenységnek az illusztrálását tűzi ki célul. Az iratokból természetesen nem alkothatunk teljes képet arról, milyen operatív munkát végzett a politikai rendőrség a VB-kel kapcsolatban, ezt az állambiztonsági iratanyag feldolgozottsági szintje sem teszi lehetővé, emellett figyelembe kell venni az iratpusztulásokat is. A közölt szövegek azonban mindenképpen lehetővé teszik, hogy néhány állókép felvillantásával bepillantsunk a magyar foci körül folytatott titkosrendőri munkába.

Az 1958-as VB-vel kapcsolatban két ügynökjelentés részletét közlöm. Az első arról tudósít, hogy az 1956-ban szétszaladt/szétszakadt aranycsapat nyugaton maradt tagjai szívesen játszottak volna a válogatottban, bár az adott körülmények között erre ők sem láttak sok esélyt. A második részlet a magyar csapat jó formájáról számol be, melynek kapcsán az ügynök, az ismert sportriporter, aki korábban (és később) az aranycsapat legendájának egyik propagálója és - tegyük hozzá - élvezője volt, ennek a mítosznak a szétzúzását tartotta fontosnak. A várakozások azonban nem teljesültek: válogatottunk először döntetlent játszott Wales-szel, majd kikapott a házigazda svédektől, és a harmadik mérkőzésen hiába győzte le 4-0-ra Mexikót, a jobb gólkülönbség ellenére ismét meg kellett mérkőzniük az ugyancsak 3 pontot szerző walesiekkel, az itt elszenvedett vereség pedig a világbajnokságtól való búcsút

.

Az 1962-es chilei VB-re magabiztosan kijutó magyar válogatott a csoportkört magabiztosan vette (2-1-re vertük Angliát, 6-1-re Bulgáriát, majd jött egy 0-0 Argentína ellen), ám a negyeddöntőben egy meg nem adott magyar gól miatt 1-0-ra kikaptunk a későbbi ezüstérmes Csehszlovákiától. Ezzel a versennyel kapcsolatban mindössze egyetlen jelentést találtam, amelyben a kémelhárítás a csapat operatív biztosításával összefüggő lépésekről számolt be. Ebből kiderült, hogy a legnagyobb szerepet a kifejezetten a VB idejére beszervezett kapcsolatoknak szánták. Felhívnám még a figyelmet a tervezett visszautazás idejére: az állambiztonság ezek szerint legalább a legjobb négy csapat közé várta a válogatottat...

A négy évvel később Angliában rendezett világbajnokságra ismét gond nélkül kijutott csapatunk. Első meccsünkön kikaptunk az Eusebioval felálló, később a bronzérmet megszerző portugáloktól, amivel nehéz helyzetbe került a válogatott, ám megvertük - és ezzel kiejtettük - a címvédő Brazíliát, majd Bulgáriát is, ezzel ismét ott voltunk a legjobb nyolc csapat között. Itt azonban a Szovjetunióval kerültünk össze: mint az itt közölt ügynökjelentések is mutatják, azonnal megindultak a találgatások, hogy vajon a magyarok „lefekszenek-e" a szovjeteknek, majd miután 2-1-es vereséget szenvedtünk, tovább folytak a viták, hogy tényleg felsőbb utasításra vesztettünk-e. Az, hogy az ilyen felvetések egyáltalán megjelentek a korabeli közvéleményben, jól jellemzik a korszak sport- és a politika viszonyait. A mérkőzés résztvevői ma is tagadják a „bunda" vádját.

Ami korábban elképzelhetetlen volt, az 1969-ben bekövetkezett: a magyar válogatott, amely lényegében azonos volt az 1968-ban olimpiát nyert csapattal, nem jutott ki az 1970-es mexikói VB-re. A selejtezőcsoportban azonos pontszámmal végeztünk Csehszlovákiával, ezért semleges pályán újra meg kellett mérkőzni velük. Az 1969. december 3-án Marseille-ben lejátszott meccsen aztán a csehek nyertek 4-1-re. A mérkőzést közvetítő Szepesi György mondása „jönnek a csehszlovákok" évtizedekig élt a magyar köztudatban. (A vereséget azóta is sokan második „Mohácsnak" tekintetik, innen számítva a magyar foci hanyatlásának a kezdetét.) Az itt közölt kis részlet a politikai és állambiztonsági szempontból kényes, mert az 1968. augusztusi bevonulás után néhány hónappal rendezett Magyarország-Csehszlovákia mérkőzés előtti készületekről tudósít, arról, hogy a politikai rendőrség még a válogatott összeállításába is beleszólt, ha érdekei azt kívánták.

Az 1974-es versenyre ismét nem sikerült a kijutás: a magyar csapat vereséget sem szenvedett a selejtezőben, ám rosszabb gólkülönbsége miatt csoportjában csak a 3. helyen végzett. 1978-ban azonban kvalifikálta magát a válogatott. A selejtezőcsoportot éppen a szovjetek előtt nyertük meg, majd az interkontinentális selejtezőn kétszer is legyőztük Bolíviát, így nyolc év után ismét ott lehettünk a VB-n. Itt azonban nem sok babér termett a csapatnak: első meccsén - az ismert körülmények között - kikapott a házigazda argentinoktól, amelyet az olaszoktól és a franciáktól elszenvedett két sima vereség követett. A világbajnoksággal kapcsolatban közölt szövegek érdekességét az adja, hogy azokban egy labdarúgó, mint a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság III/III. Osztályának titkos megbízottja számolt be a csapaton belül uralkodó hangulatról és az Argentínában tapasztaltakról. Az is kiderül persze, hogy nemcsak a szakmai vezetés, hanem az állambiztonság is igyekezett a gyenge szereplés okait felkutatni.

Az 1982-es spanyolországi és az 1986-os mexikói világbajnokságokkal kapcsolatban nem sikerült állambiztonsági jelentésekre bukkannom. A rend kedvéért megjegyzem, hogy a csoportból egyik alkalommal sem sikerült továbblépni. A viszonyok változását jelzi viszont, hogy az 1986-os szovjetektől elszenvedett súlyos vereség (0-6) okát a közvélemény már nem a politikában, hanem sokkal inkább a hazai sportvezetésben kereste. 1990-től aztán ezen a területen is változások történtek. Ha másban nem, hát annyiban, hogy a magyar válogatott azóta sem jutott ki a VB-re.

Ezen a napon történt július 13.

1982

Irán támadást indít Irak ellen és ezzel megfordítja az Irak–iráni háború menetét.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők