Rákosi és Eisenhower virtuális titkos tárgyalásai

A forrásközlés a magyar párt- és kormány küldöttség 1953. júniusi útjával kapcsolatosan közöl olyan háttérforrásokat, amelyek a Rákosi Mátyás pozícióját gyengíthették a szovjet vezetéssel szemben. Eszerint szovjet engedély nélkül tárgyalások folytak "a külügyminiszter vagy hasonló más, magas állású személy, például Rákosi elvtárs" amerikai látogatásáról.

Bevezetés

Az SZKP KB Elnöksége által - személyi összetételében is meghatározott - Moszkvába rendelt magyar küldöttség 1953. június 13-16-án tartózkodott a Kremlben. A szovjet és a magyar fél június 13-án és 16-án tanácskozott, 14-én a magyar küldöttség tartott megbeszélést [L. Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13-16.) közli: T. Varga György. Múltunk, 1992. 2-3. sz. 234-269.], 15-én a Szovjetunió és Jugoszlávia ismét felvette a diplomáciai kapcsolatokat. Ez az egybeesés akár véletlen is lehet, az viszony tény, hogy Magyarország határos volt azzal a két országgal - Ausztriával és Jugoszláviával -, amelyekkel a Sztálin utáni szovjet vezetésnek az európai térségben stratégiai tervei voltak. Márpedig a nagyhatalmi külpolitika érdekei megkövetelték, hogy a Szovjetunió konszolidálja a szövetségi rendszeréhez tartozó országok helyzetét, mivel a szilárd háttér kedvezően befolyásolhatta tárgyalási pozícióit. [Vö. Vásárhelyi Miklós: Az első meghiúsított reformkísérlet. Az 1953-as kormányprogram. Medvetánc, 1988. 2-3. sz.]

Ismeretes, hogy az MDP új politikai irányvétele ezen a tanácskozáson vette kezdetét, szovjet kezdeményezésre és szovjet érdekek alapján. A politikai intervenció tényén mit sem változtat, hogy a beavatkozás kedvező feltételeket biztosított a magyar fejlődés számára, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy az érdekek közössége kérészéletűnek, míg az alávetettség tartósnak bizonyult.

A moszkvai tanácskozásról részletes ismertetést ad Rainer M. János kiváló Nagy Imre - biográfiájában. [Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. Első kötet 1896-1953. 1956-os Intézet. Budapest, 1996. 509-520.] A történtek leírását azonban - megítélésünk szerint - vitatható értelmezéssel és indokolatlanul sommásan a következő sorokkal zárja: "... a kioktatásnak még korántsem volt vége. Előbb Malenkov indítványára a szovjet vezetés Bata Istvánnal váltotta fel Farkas Mihályt a honvédelmi miniszteri tisztségben, majd Malenkov és Berija gyakorlatilag azzal vádolták meg Rákosit, hogy az Egyesült Államok vezetőivel keresett kapcsolatot, s erről nem tájékoztatta vezetőtársait. Legvégül Berija Péter Gábor ügyének felülvizsgálatát szorgalmazta. Csak mindezek után bocsátotta el a magyar küldöttséget Malenkov azzal, hogy 'A magyar elvtársak képesek lesznek a határozati javaslat kidolgozására és elegendő erejük lesz a hibák kijavítására.' Ahogy az audiencia befejeződött, a magyar küldöttség azonnal hazautazott." [Rainer i.m. 519-520.]

Az első két dokumentummal és a hozzájuk kapcsolódó megjegyzéseinkkel azt kívánjuk valószínűsíteni, hogy a moszkvai tanácskozás záró szakasza ennél sokkalta nagyobb figyelmet érdemel; a harmadik - közel kilenc hónappal később kelt - irat az első kettőhöz közös személyek révén kapcsolódik, egyszersmind tárgyunkkal összefüggő részletei - még inkább a tüzetesebb vizsgálat várható hozadéka - miatt mindenképpen közlésre méltó; ezúttal azonban kommentárt nem igényel.

A tanácskozás jegyzőkönyve alapján bízvást ténynek tekinthetjük, hogy az események pontosan kidolgozott forgatókönyv szerint játszódtak le. Ennek megfelelően a végső jelenetnek is megvolt a maga hatásosnak szánt dramaturgiai funkciója. Rákosi Mátyás is így élte meg, hét évvel utóbb sem szabadulva meg az élmény nyomasztó hatásától: "Az ülés vége, hogy úgy mondjam, a csattanója egy felszólítás volt hozzám, hogy informáljam a jelenlevőket az Eisenhowerrel folytatott titkos tárgyalásaimról." [Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. Napvilág Kiadó, Budapest, 1997. 917.]

Két szempontból is kívánatosnak tartjuk a jegyzőkönyv végének szó szerinti közlését. Részint azért, mert megkönnyítheti a közölt dokumentumok és okfejtésünk értelmezését, részint azért, mert a három kérdés - legalábbis véleményünk szerint - kapcsolódik egymáshoz:

"Malenkov elv.: A tanácskozás megmutatta, hogy a magyar elvtársak, akik tanácsért jöttek hozzánk, a szovjet elvtársak javaslatait helyeseknek tartják. Az itt kialakított rendszabályokat nem erőszakoljuk rá Magyarországra, hanem azok megfelelnek Magyarország érdekeinek.

Néhány konkrét kérdést kell még megbeszélni.

Megkérdezi, hogy Farkas elvtárs tanul-e, ért-e valamit a hadi tudományhoz.

Rákosi és Gerő elvtárs: Igen, Farkas elvtárs komolyan tanul, a szovjet tanácsadó elvtársaknak is ez a véleménye.

Bulganyin elv.: Van-e Farkas elvtársnak akadémiai végzettsége?

Rákosi és Gerő elvtárs: Farkas elvtársnak nincs akadémiai végzettsége.

Malenkov és Bulganyin elvtársak: Javasolják, hogy Farkas elvtársat mint a párt ügyéhez hű és tehetséges elvtársat küldjék a Szovjetunióba vezérkari akadémiára 1-2 évre, mert arra a tudásra szükség van, amit az akadémia ad. Ki lehetne nevezni honvédelmi miniszterré Bata elvtársat, vagy más elvtársat.

A Központi Vezetőség ülésén két előadó legyen: Rákosi és Nagy elvtársak.

Malenkov elv.: Kiszeljov elvtárs jelentése szerint a budapesti USA-követ az angol követségen rendezett fogadáson azt javasolta Molnár Erik és Berei Andor elvtársaknak, hogy a magyar kormány egyik tagja (szó volt Molnár Erik elvtársról és Kiszeljov elvtárs jelentése szerint Rákosi elvtársról) találkozzon az amerikai kormány valamelyik tagjával, esetleg Eisenhower elnökkel és tanácskozzanak [a] Magyarország és az USA közti vitás kérdésekről.

Rákosi elv.: Nem tudtam arról, hogy saját személyem is szóba került, sem azt, hogy az amerikai követ szerint Eisenhower is részt venne a tárgyaláson. Amikor erről az ügyről értesültem, utasítást adtam, hogy azonnal közöljék a dolgot Kiszeljov elvtárssal.

Malenkov, Berija elv.: Rákosi elvtárs két hibát követett el ezzel az esettel kapcsolatban:

  1. Nem biztosította, hogy a Politikai Bizottság tagjai az USA tapogatózásáról tudomást szerezzenek és nem vitatta meg a kérdést a pártvezetés tagjaival. Ez példa az egyszemélyi vezetésre, a kollektív vezetés hiányára. Megengedhetetlenek az ilyen módszerek. Ilyen módszerekkel nagy hibákat lehet elkövetni. Miért a külügyminisztertől függ, hogy kinek küld ilyen eseményről értesítést? Az USA követe négy személlyel tárgyalt erről a kérdésről és a PB tagjai nem tudnak róla. Rendet kell teremteni, mert ilyen módszerekkel el lehet veszíteni Magyarországot.
  2. Rákosi elvtársnak az volt a szándéka, hogy az amerikaiak javaslatát a kormány elé terjeszti. Helytelen eljárás, hogy az amerikai követnek egy banketten tett kijelentésével a magyar kormány foglalkozik. [A] jövőben a PB tagjai ne mondják, hogy ezt vagy azt nem tudták. Maguk is követeljék, hogy mindenről tudjanak, mert az országért együttesen felelősek.

Berija elv.: Makacskodás tapasztalható a magyar elvtársak részéről - elsősorban Rákosi elvtárs részéről - a Péter-ügy - felülvizsgálatával kapcsolatban. Az ügy kivizsgálására Magyarországra küldtek 4 elvtársat. Rákosi elvtárs Moszkvába utazása előtt magához hívatta ezeket az elvtársakat. (Rákosi elvtárs: Ők jöttek, nem hivattam őket.) Két óra hosszat tartott a megbeszélés. Ebből 12 percet beszéltek a szovjet elvtársak, 1 [óra] 50 percet Rákosi elvtárs és kioktatta őket, hogyan folytassák a vizsgálatot. Ha hibákat követtünk el, fel kell azokat tárni, mert a makacskodás még súlyosabb hibákhoz vezet."

Rákosi Mátyás már a moszkvai tanácskozás másnapján (!) kézhez kapta az őt ért váddal kapcsolatos, Berei Andor - a külügyminiszter első helyettese - által aláírt feljegyzést. A dolog világos: Rákosi percnyi késedelem nélkül tájékozódni akart és legott tájékoztatni szovjet elvtársait. Csakhogy: miért kellett Berei Andornak ugyanabban a tárgyban a következő napon, június 18-án újabb feljegyzést készítenie? Azért, mert csak a második feljegyzés igazolja - méghozzá pontról-pontra - a Rákosi által Moszkvában mentegetőzésül elmondottakat. Rákosi állításainak sorrendjében: 1. Az amerikai követ a Külügyminisztérium angol-amerikai osztályával folytatott beszélgetésben Rákosi nevét is említette, de - írja Berei - "Ezt Rákosi elvtársnak pótlólag nem jelentettem, ami részemről komoly mulasztás volt." 2. "Arról, hogy a magyar kormány képviselőjét Eisenhower fogadná vagy vele tárgyalna, a követ senkinek sem beszélt." (Alighanem Rákosi sugallta a második feljegyzés preventív célzatú utolsó bekezdését is.) 3. "Amikor Rákosi elvtárs utasítása értelmében (kiemelés tőlem - T.V.Gy.) Kiszeljov nagykövetet részletesen tájékoztattam..."

Mindazonáltal Rákosi sohasem felejtette el az első feljegyzésnek azt az információját, hogy Kiszeljov június 8-án felkereste (!) Bereit, akitől olyan részletről is tájékoztatást kapott, amiről Rákosi nem. Ez lehetett az utolsó csepp Rákosi poharában, ami már június 16-án csordultig telt, amikor is - visszaemlékezései szerint - "Molotov felolvasta az erre vonatkozó követi jelentést" [Rákosi i.m: 917.] Rákosi ettől kezdve az ellene irányuló összeesküvés kulcsfigurájának - és persze Berija emberének - tekintette Kiszeljovot, aki Farkas Mihály és Péter Gábor ügyében is - közvetlenül vagy közvetve - szerepet vállalt. Annak kapcsán, hogy Farkas Mihályt 1953. augusztus 12-én ismét beválasztották az MDP KV Politikai Bizottságába, visszaemlékezéseiben a következőket írta: "Néhány napon belül aztán kiderült, hogy Farkas mint Nagy Imre lelkes híve és támogatója fogott a munkához. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy megegyeztek egymással, egymás kezére dolgoznak. Arra lettem figyelmes, hogy Nagy Imre kétes értékű vagy vitatható javaslatait Farkas teljes erővel támogatta, vagy megfordítva. Egyszóval látható volt, hogy egymás kezére dolgoznak. Mikor utánanéztem a dolognak, megállapítottam, hogy Farkas szoros kapcsolatban állott Kisziljov [sic!] szovjet követtel, aki jelen volt azon a júniusi Moszkvában lefolyt tanácskozáson. (Első ízben történt, hogy a követet bevonták ilyen tanácskozásba, azelőtt a párt és állam képviselőit külön kezelték. Már a Titóval kitört konfliktus idején felfigyeltem arra, hogy Sztálin Titónak azt írta, hogy a szovjet követ nemcsak az államot, de a pártot is képviseli az illető országban. Gyakorlatban azonban csak ott, a tanácskozáson tapasztaltam ezt először. Azt is tapasztaltam, hogy Kiszeljov e tanácskozás után éreztette, hogy Budapesten a KPSZSZ [SZKP] képviselője is.) Farkasnak azelőtt is megvolt az a módszere, hogy katonai tanácsadói révén külön összeköttetést épített ki magának, aminek hatását 1959-ben Sztálinnál már elég keservesen tapasztaltam. Most megtudtam, hogy együtt teniszezik a követtel, miközben informálja a párt belső ügyeiről, s közben kétségkívül igyekezett őt a maga számára megnyerni. Később tapasztalnom kellett, hogy átadta a PB olyan anyagát, pl. Kovács István ellenem tett bejelentését, amelyet a PB még nem tárgyalt le. Ezek után biztosra vette, hogy Farkas visszahelyezésében benne volt Kiszeljovnak a keze is, s nem volt kellemes tudat számomra, hogy ő is ellenem intrikál, mert már júniusban, az Eisenhower-kásánál tapasztaltam, hogy mi jöhet ki az ilyesmiből." [Rákosi i.m.: 942-943.]

(Emlékezetbe idézzük, hogy Farkas Mihályt - az 1953. júniusi szovjet elképzelésnek megfelelően - az MDP KV PB 1955. szeptember 1-jei határozata értelmében Vorosilov Akadémiára küldték. Igaz, ugyanazon testület 1956. március 3-án olyan határozatot hozott, hogy visszahívják.)

Péter Gábor ügyének kezelése is bizantin jellegű. 1953. május végén, amikor a szovjet vezetők egyedül Rákosival tárgyaltak, Berija azt javasolta, hogy az ügy felülvizsgálatára a Szovjetunió hivatalos bizottságot küldhessen Magyarországra. Rákosi vonakodott: "... hivatkoztam arra, hogy az ügynek minden aktája úgyis az illetékes szovjet szervek rendelkezésére áll, majd azt javasoltam, hogy a Magyarországon már dolgozó szovjet belügyi tanácsadókból állítsunk össze ilyen bizottságot." [Rákosi i.m. 910-911.] Természetesen Berija - és a szovjet vezetők - akarata érvényesült. A hivatalos bizottság vezetőjének Arszenyij Vasziljevics Tyiskov szovjet diplomatát bízták meg, aki korábban a Szovjetunió budapesti nagykövetségének tanácsosa, majd 1949-ban rövid ideig nagykövet volt. [Tyiskov - Tyimofejev álnéven - 1945 végétől az OZNA, vagyis a Tito létrehozta Népi Védelmi Bizottság fő tanácsadójának posztját töltötte be. L. Christopher Andrew és Vaszilij Mitrohin: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön. Talentum Kiadó, 2000. 353.] Rákosi szerint a Tyiskov-bizottság egyfelől Péter Gábort mentő akció volt, másfelől ellene igyekezett kompromittáló adatokat gyűjteni. [Rákosi i.m. 911.] Rákosi merőben másként írja le a júniusi moszkvai látogatás előtt történteket, mint Berija: "Tyiskov a Moszkvába utazásom előtti délután maga kérte telefonon, hogy fogadjam a bizottságot. Nekem semmi okom nem volt a bizottságot fogadni, s ezt meg is mondtam. Tyiskov azonban ragaszkodott hozzá, s én abban a hiszemben, hogy valami fontos közlése [sic!] van, fogadtam. Mikor azonban megjelentek nálam a bizottság tagjai, kiderült, hogy e megbeszélést Tyiskov azért kérte, mert véletlenül (!) megtudta, hogy másnap Moszkvába utazom, s feltételezte, hogy ott e bizottság munkája is szóba kerül. A valóságban a megbeszélés egyetlen célja volt egy kis 'segédanyag' szállítása Berijának." [Rákosi i.m.]

Röviden összegezve: a moszkvai tanácskozás befejező szakaszának az volt a célja, hogy Rákosira ráijesszen és a szovjet vezetők döntésének maradéktalan végrehajtására késztesse csakúgy, mint az összejövetel többi magyar résztvevőjét. Ezt a megállapítást megerősíti Rákosi Mátyás visszaemlékezésének következő részlete: "Mikor Berija kezdett túlságosan ad hominem [személyhez szólóan] foglalkozni velem, annyira, hogy miatta már alig tudtam a tárgyalás menetét figyelemmel kísérni, megpróbáltam egyszerűen nem figyelni rá. A hatás azonban elmaradt, illetve csak annyiban mutatkozott, hogy még élesebb megjegyzéseket tett, s nyíltan szidalmazta a népi demokráciák vezetőit. Ilyeneket eresztett meg: 'Ulbricht! Finom generalszekreter! Porosz őrmester, semmi egyéb!' Végül hallatlan szemtelenséggel ilyeneket kezdett, most már részben a szovjet felé fordulva mondani: Érdekes ember ez a Rákosi! Számára mindenki kémgyanús, még Gerő is! Ő maga pedig ugyanakkor minden gyanún felül áll! (Ezt egyébként a búcsúzásnál, ezúttal az oroszul értő magyar elvtársak füle hallatára is megismételte. Én csak néztem, hogy mit szólnak ehhez a magatartáshoz a szovjet elvtársak, de senki ezt szóvá nem tett, valószínűleg azért, mert egyébként a vezetés láthatóan Berija kezében volt.)" [Rákosi i.m. 918-919.]

Jelen közlést nem tartjuk - az első két dokumentum vonatkozásában sem - rendszeres vizsgálatnak. A tudományos igényű értelmezési kísérlet megköveteli további források feltárását és kritikai elemzését. Csupán példaként említem, hogy a moszkvai tanácskozásról természetesen nemcsak a magyar (Szalai Béla), hanem a szovjet fél (Rákosi visszaemlékezése szerint Kiszeljov) is készített jegyzőkönyvet; ez utóbbi hozzáférhetősége gyarapíthatná ismereteinket.

iratokat betűhíven közöljük. Lelőhelyük MOL M-KS-276.f. 65/216.ő.e.

Ezen a napon történt szeptember 16.

1906

Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő