Újabb dokumentum Nagy Ferenc és Sztálin találkozójáról

„Itt már kidomborodott, hogy nem alá- és felérendeltségi viszony van a tárgyalófelek között, hanem – amint Sztálin két nappal később egy pohárköszöntőjében mondotta – a Szovjet-Unio népei a legkisebb nemzetet is éppoly tiszteletben tartják, mint a legnagyobbat és pedig azért, mert az a felfogásuk, hogy a legkisebb nemzet is kitermelhet magából olyan egyéneket, s olyan közösségi szellemet, amelyet esetleg egy nagy nemzet, amely talán száz milliókkal rendelkezik, sem tud kitermelni magából.”

Bevezetés

A Nagy Ferenc miniszterelnök vezette magyar kormányküldöttség kilenc napos Moszkvai látogatása után 1946. április 18-án délután két órakor érkezett meg a Mátyásföldi repülőtérre. A delegáció útjáról a sajtó elég szűkszavúan tudósított, ráadásul a delegáció kiutazását is találgatások vették körül. Felröppent ugyanis annak a (rém)híre, hogy esetleg tagállama leszünk a Szovjetuniónak, vagy hogy újabb háború készül és ezért "rendelte magához" Sztálin a magyar kormányfőt. Ezeket a híreszteléseket maga Nagy Ferenc is igyekezett cáfolni az elutazásakor adott repülőtéri nyilatkozatában: "A moszkvai látogatást én kezdeményeztem. Szükségesnek látom, hogy az ország felszabadulása után egy esztendővel látogatást tegyünk annak a nagyhatalomnak a kormányánál, amelynek felszabadulásunkat köszönhetjük." Az április 9-én, délután Moszkvában a szovjet kormány fogadóbizottságában jelen volt Molotov külügyminiszter és Dekanozov helyettes külügyminiszter, majd meglepetésre már másnap, szerdán fogadta a kormányküldöttséget Sztálin "generalisszimusz miniszterelnök".

Annak ellenére, hogy a delegáció megérkezése napján Gyöngyösi János külügyminiszter, majd másnap Nagy Ferenc is sajtótájékoztatót tartott, a tárgyalások részletei mégis csak a miniszterelnöknek az országgyűlés előtt elmondott május 2-i külpolitikai beszámolóját követően kezdtek ismertté válni. Addig tulajdonképpen egyetlen konkrétum látott napvilágot, miszerint - a hivatalos közlemény propagandaszándékoktól sem mentes megfogalmazásában - "a szovjet kormány figyelembe véve a magyar kormány óhaját, beleegyezett abba, hogy Magyarország által a Szovjetunió részére teljesítendő jóvátétel határidejét hat évről nyolc évre hosszabbítsa meg". Igazából ezt sem lehetett teljesen váratlannak tekinteni, hiszen a Szovjetunió korábban már hasonló engedményeket tett Romániának és Finnországnak is. Ráadásul a Párizsi Békeszerződés a nyolc éves határidő kezdetét Magyarország esetében visszamenőleg, 1945. január 20-tól vette figyelembe.

A háborús jóvátételi összegről folytatott tárgyalásokon elhangzott, hogy ennek körülbelül egyhatodát - 50 millió dollárt - a Szovjetunió elengedi. A Párizsi Békeszerződés viszont nem ismerte az itt említett esetleges kedvezményeket. Magyarország végül a Szovjetuniónak 200, Jugoszláviának és Csehszlovákiának összesen 100 millió USA dollár erejéig volt kötelezve a károk megtérítésére. A szovjet fél a határrendezés kérdésében is nagyvonalúnak mutatkozott a tárgyalóasztalnál: a színtiszta magyar területekért folytatott harcában a magyar békedelegációt a legmesszebbmenően támogatni fogja a párizsi értekezleten. Az elhangzott ígéretek a békeszerződés aláírásáig hátralévő nyolc hónapban a legkülönfélébb találgatásokra és értelmezésekre adtak alkalmat. Pedig 1946. április 18-19-én, a moszkvai tárgyalásokkal éppen egy időben a győztes hatalmak külügyminiszter-helyettesei - közöttük Dekanozov, aki néhány napja jelen volt a magyar küldöttség fogadásán is - Párizsban véglegesítették a magyar-román határral foglalkozó tervezetüket. Ez viszont megállapította: "Az 1940. augusztus 30-ai bécsi döntést ezennel semmisnek és érvénytelennek nyilvánítjuk. Ezzel helyreáll a Románia és Magyarország között 1938. január 1-ével érvényes határ."

A tárgyalásokkal kapcsolatos információkhoz főként azok a vezető politikusok juthattak, akik pártjainak koalíciós miniszterei maguk is tagjai voltak a kormányküldöttségnek. Gerő Ernő közlekedési miniszter illetve Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes már megérkezésük napján tájékoztatták a megbeszélések részleteiről az MKP illetve a SZDP szűkebb vezetését. Ezt, a Szakasits-féle beszámolót ismertette egy héttel később Révész Ferenc a Központi Híradó Rt. szociáldemokrata pártcsoportjának tagjaival, amelynek jegyzőkönyve a Magyar Rádió Irattárában maradt fenn. A tájékoztatás bizalmas jellegét az előadó maga is hangsúlyozta: "talán mostani fejtegetéseimben is messzebb mentem, mint amennyit el lehetett volna mondani. De olyan dolgok ezek, amiket nem árt, ha ilyen kisebb körben az elvtársak tudomására hozunk."

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 19.

1919

Károlyi Mihály az első Magyar Köztársaság (nem ideiglenes) elnöke.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők