A tsz-szervezés utolsó hulláma a rendőrségi iratok tükrében

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában fennmaradt egy doboznyi, jellemzően 1960 decembere és 1962 januárja között keletkezett, a termelőszövetkezetek szervezésével kapcsolatos rendőrségi jelentés. Annak ellenére, hogy e jelentéseket olvasva a tsz-szervezés utolsó hullámának záró szakasza nem tűnik túlságosan erőszakos folyamatnak, mégis megállapítható, hogy a termelőszövetkezetek megalakítása rendkívül fenyegető légkörben zajlott. Az alábbi írás vázlatos képet ad arról, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezésének időszakát.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött, az Országos Rendőr-főkapitányság fondjába tartozó iratok között található egy doboznyi, jellemzően 1960 decembere és 1962 januárja között keletkezett, a termelőszövetkezetek szervezésével kapcsolatos rendőrségi jelentés,[1] valamint néhány ezekhez köthető egyéb dokumentum. Az alábbiakban összegezzük mindazt, ami ezen iratok olvasása során a kutatónak nagy valószínűséggel eszébe juthat, mindeközben pedig – reményeink szerint – vázlatos képet adunk arról, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezésének időszakát.

Az olvasó joggal vélekedhet akként, hogy a következőkben ismertetett iratanyag a tárgyra – a termelőszövetkezetek magyarországi létrehozásának történetére[2]– vonatkozó levéltári forrásanyagnak elenyészően csekély és nem feltétlenül a reveláció erejével ható információkat tartalmazó töredéke. Meggyőződésünk azonban, hogy elemzésre érdemes, a termelőszövetkezetek szervezésének utolsó fázisát – pontosabban a téeszesítés harmadik hullámának utolsó szakaszát – jól megvilágító, a párt- és egyéb állami szervek által keletkeztetett forrásokat kiegészítő iratanyag.

Az anyag egyes darabjai között a kapcsolatot a jelentések elkészítésének alapja: az Országos Rendőr-főkapitányság vezetőjének és a Belügyminisztérium (BM) II. Főosztály[3] vezetőjének 1960. december 1-jén kiadott közös utasítása szolgáltatja. Ebben rendelkeztek arról, hogy az alárendelt szervek vezetői – a megyei rendőr-főkapitányok, illetve az egyes főkapitányságokon belül működő, de a rendőri szervektől valamelyest elkülönülő politikai nyomozó osztályok irányítói – miként járjanak el a termelőszövetkezetek szervezése során. Többek között előírták, hogy a főkapitányok a közös utasítás előírásait figyelembe véve kötelesek intézkedési tervet készíteni, és kitértek a politikai nyomozó osztályoknak az általánoson felüli, a BM II/7. Osztály[4] felé teendő jelentéstételi kötelezettségére is.

 

 

1960. december 1.

Jelzet: MNL OL XIX–B–1–az–60–1970 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – Eredeti, gépelt.

 

 

Az iratanyagból megállapítható, hogy a megyei rendőr-főkapitányságok rendelkezései az alájuk tartozó városi és/vagy járási kapitányságokat további, az adott terület viszonyaira szabott intézkedési tervek készítésére sarkallták.[5] A megyei rendőrkapitányságok által készített intézkedési terveket jól illusztrálják a Borsod Megyei Rendőr-főkapitányság és a Szerencsi Járási Kapitányság által kidolgozott dokumentumok.

 

 

1960. december 9.

Jelzet: MNL OL XIX–B–14–sz. n.–1960–0361–1960 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – Eredeti, gépelt.

 

 

 

1960. december 15.

Jelzet: MNL OL XIX–B–14–sz. n.–1960 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – Eredeti, gépelt.

 

 

Példát nem csupán a különböző rendőri irányítási szinten készített intézkedési tervekre, hanem a politikai nyomozó osztályok jelentéseire is találhatunk, bár mennyiségüket tekintve okkal vélelmezhetjük, hogy a jelentések – ideértve a politikai osztályok jelentései mellett a megyei rendőr-főkapitányságokon készített összefoglalókat is – nem, vagy nem ebben az irategyüttesben[6] maradtak fenn teljes körűen.

Az intézkedési tervek között több eltérést tapasztalhatunk, amit a megyék, járások mezőgazdasági viszonyaiban, illetve a „szocialista” és az „egyéni” szektor arányában rejlő különbségeken túl az igazgatás általános jellege okozott: a felsőbb szinten keletkezett iratanyagban több az általánosság, illetve az elvi iránymutatás, mint az alsóbb fokon kiadottakban. A forrásoknak ezt a csoportját együttesen szemlélve a téeszesítés ezen szakaszának „pártirányítását” követhetjük – igaz, csak részben – nyomon. S azért csak részben, mivel az iratanyagban nem esik szó arról, hogy a Központi Bizottság (KB) csupán formailag volt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) döntéshozó testülete, ezt a funkciót ténylegesen a jóval kisebb létszámú[7] Politikai Bizottság (PB) látta el. Emellett célszerű azt is figyelembe vennünk, hogy az utasítások végrehajtásának módjára sok esetben a résztvevő személyek egymáshoz való viszonya, a szervek egymással való rivalizálása is hatott.

A fent említett iratanyag többsége elsősorban az MSZMP KB 1960. október 28-29-én hozott, a termelőszövetkezeti mozgalom továbbfejlesztéséről szóló határozatára hivatkozik, kormánydöntésre[8] helyenként történik általános értelmű utalás. A KB ezen határozata a PB 1960. szeptember 20-i döntésén[9] alapszik. Itt szögezték le határozatban és a hozzá kapcsolódó vitában is, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezését be kell fejezni. Meghatározták, hogy a még egyénileg dolgozó parasztok kezén lévő 2,1 millió kataszteri hold szántóterületből 800 ezer kataszteri hold területen – a gyengébb termőképességű talajok és a nagyüzemi termelésre alkalmatlan kultúrák, valamint a kétlakiak[10] által sűrűn lakott körzetek kihagyásával – célszerű mezőgazdasági termelőszövetkezetet szervezni.

Ezzel kívánták lezárni a téeszesítés harmadik hullámát, azt a folyamatot, ami Magyarországon a szocialista pártok 1957. novemberi moszkvai konferenciája után kezdődött.[11] Az 1956. októberi események hatására ugyanis a termelőszövetkezetek sok helyütt felbomlottak, számuk 2774-el csökkent,[12] újjászervezésüket, illetve a mezőgazdasági szektor bővítését 1957 elején még nem erőltették. Az MSZMP vezetése, bár egyértelművé tette, hogy a mezőgazdaság területén a jövőt a szocialista nagyüzemek létrehozásában látja,[13] 1958-ig nem szorgalmazta a kollektivizálás folytatását. Ez a hozzáállás alapjaiban változott meg az említett moszkvai konferencia után.

A központi párthatározatok szellemében előbb a megyei, majd a járási pártbizottságok hozták meg az adott terület sajátosságaihoz igazított határozatokat. Az állami – jelen esetben a rendőrségi – szervek pedig a felettes állami, valamint a hasonló szintű pártszervek előírásait figyelembe véve tették meg az intézkedéseiket. A visszacsatolás, illetve a végrehajtás szintén két szálon – állami és pártvonalon – futott: a felettes szerveken, valamint az érintett tanácsokon kívül a területileg illetékes pártbizottságot is tájékoztatni kellett a megtett intézkedésekről, és egyeztetni kellett velük a szervezési feladatokról.

Sem az MSZMP KB, sem a PB határozata nem tartalmazott kifejezetten a rendőri szervekre vonatkozó előírást, hacsak nem tekintünk el a KB-határozat záradékában foglalt, általános értelmű iránymutatástól, miszerint a pártszervek mellett „az illetékes állami szervek és a tömegszervezetek a Központi Bizottság határozatainak végrehajtására készítsék el terveiket.”[14] A legmagasabb szintű rendelkezés, ami a rendőri szerveknek a téeszesítés ügyében teendő lépéseiről rendelkezik, a fent említett közös utasítás.

Az utasítás és a különböző intézkedési tervek a rendőri szervek számára lényegében – az alapfeladatnak számító közrendvédelmi feladatok ellátásán túl – két feladatot határoztak meg: az egyik az információszerzés, a másik a termelőszövetkezetek vagyonvédelme. Nóvumot ezen feladatok egyike sem jelentett, mivel ezt a két elemet a termelőszövetkezetekkel kapcsolatos, korábban kiadott belügyi rendelkezések[15] már tartalmazták. Újdonságot csupán a cél megfogalmazása – a mezőgazdaság szocialista átszervezésének befejezése – jelentett, hiszen az 1960 előtt kiadott belügyi normák elsősorban a begyűjtés és a mezőgazdasági munkák biztosítását, a termelőszövetkezetek bomlásának, valamint az ellenük irányuló támadásoknak a megakadályozását határozták meg célként.[16]

A különböző szintű normák nem írták elő a rendőri állomány részére a tsz-szervezésben való aktív részvételt, de kifejezett tiltással sem találkozunk. Ugyanakkor vannak arra vonatkozó nyomok, hogy egyrészt a testület tagjai számára korábban egyértelművé tehették, miszerint nem agitálhatnak, legalábbis erre utal a Kapuvári Járási Rendőrkapitányság 1959-ben kelt jelentése: „oly értelmű utasítást kaptunk, hogy a rendőri szervek agitációs munkába[n] csak civil ruhában vehetnek részt. […] a helyi pártszervektől olyan irányú utasítást kaptunk, hogy rendőrségi tagok semmiféle formában nem vehetnek részt az agitációs munkában, nehogy úgy vessék fel, hogy a rendőrök szervezik a tsz[t].”[17]Arra is következtethetünk, miszerint a rendőri állománytól elvárták, hogy legalább a családtagjaikat ösztönözzék a belépésre: „A kapitányság-vezetők a BM Pártszervek segítségével vizsgálják meg a rendőri állományukon belül a családtagoknak a termelőszövetkezetben lévő helyzetét és ahhoz való hozzáállását. Azokon a helyeken, ahol szükség van, a rendőrség tagjainak segítséget nyújtanak a családtagjaik meggyőzéséhez.”[18]

Függetlenül attól, hogy a rendőrség tagjai nem az agitátorok munkáját végezték, a tsz-szervezés alatt álló települések lakossága számára egyértelmű volt: a rendőrség feladata a termelőszövetkezetek szervezésének elősegítése, és nem annak akadályozása. Ez viszont a lakosság és a rendőrség közötti konfliktus lehetőségét hordozta magában. Emellett a rendőrségi vezetők számára az is nyilvánvaló lehetett, hogy a termelőszövetkezetek szervezése várhatóan nem lesz erőszakos cselekedetektől mentes, amire abból is következtethetünk, hogy egyes helyeken megtiltották, miszerint a járőrök a szervezés alatt álló területeken a második és a harmadik napszakban – azaz a téli időszakban jószerivel szürkülettől pirkadatig: délután 2-től reggel 6-ig[19] – egyedül menjenek szolgálatba.

Az intézkedési tervek tartalmából ezen túlmenően arra is következtethetünk, hogy a rendőrség milyen nehézségekre számított, milyen problémákra kívánt felkészülni a tsz-szervezés kapcsán. A rendvédelmi szervekkel szembeni lakossági ellenállást már említettük, emellett találhatunk utalást a lakosság és az agitátorok közötti, a tettlegességig fajuló atrocitások veszélyére is. Bár helyenként, az alsóbb fokú rendőri szerveknek adott előírásokban hangsúlyozták az önkéntesség elvének betartását és – az agitátorok felé – annak betartatását, de ennek kiemelése nem tekinthető általánosnak; kérdéses, hogy mindez a gyakorlatban – amikor mindenekelőtt a téeszesítésre előírt szántóterület-mennyiség „beszervezését” kellett teljesíteni – szerepet kapott-e egyáltalán.

Az utasításokból, tervekből kitűnik, hogy a rendőrség ugyan társadalmi helyzetre való tekintet nélkül szinte minden potenciális tsz-tag részéről számított ellenállásra, egyes személyek különösen a rendőri szervek látóterének fókuszában voltak. Ezek nem meglepő módon az akkor osztályidegennek nevezettek: az egykori nagygazdák (kulákok), egykori csendőrök és katonatisztek, a volt pártok vezetői, a háborús bűnösök, a klerikális reakció tagjai, az államellenes vagy ellenforradalmi tevékenység miatt büntetettek és az aktuálisan külön kategóriát képező falfirkálók. Az ellenséges cselekmény pedig, amit a feltételezések szerint elkövethettek: külföldi rádióadók hallgatása, rémhírterjesztés, valamint tsz-ellenes izgatás, melyek megnyilvánulhattak röpcédulák vagy falfirkálások útján. Az utóbbiakkal kapcsolatban a rendőri szervek leszögezték, hogy az elkövetők személyét a legritkább esetben sikerült azonosítaniuk.

Nem közvetlenül tsz-ellenes cselekedetnek, de lehetőleg megakadályozandónak gondolták az engedély nélküli állatvágást és fakivágást, továbbá a terménnyel való üzérkedést; tehát zömmel olyan cselekedeteket, amelyekkel a még egyénileg gazdálkodó parasztság próbált saját anyagi helyzetén némiképp javítani. Megállapítható, hogy a tsz-szervezés befejezésén túl, a már létező termelőszövetkezetek megerősítése változatlanul feladat volt, bár ekkor nem annyira a felbomlás megakadályozására, mint inkább a jobb működés biztosítására helyezték a hangsúlyt. A rendőrség nem csupán a tsz-vagyon ellopásával kapcsolatos ügyekért felelt, hanem – a társadalmi tulajdon védelmét tágan értelmezve – figyelemmel kellett lennie a szervezetek gazdálkodására is. A tapasztalatokból kiindulva számoltak azzal, hogy a termelőszövetkezetekben laza a pénzügyi fegyelem, és sok esetben mind a növényápolás, mind az állatgondozás terén hanyag a munkavégzés. Az alsóbb fokú rendőri szervek eligazításain említést tettek a parasztság néhány passzív ellenállási módszeréről: a falvakból való elvándorlásról, ennek eredményéről: a tsz-tagság várható elöregedéséről, valamint arról, hogy az egyéni gazdák nem fejlesztik saját gazdaságukat, és a terményeiket tartalékolják.

A rendőri szervek nem csupán a parasztságot tartották szemmel, hanem egymást is. Pontosabban a felettes hatóságok vizsgálták a megyék vagy a járások tsz-ekkel kapcsolatos munkáját, ennek nyomát szintén megtalálhatjuk az itt elemzett iratanyagban. Az ellenőri jelentések tárgyunk szempontjából is tartalmaznak érdemi információt, hiszen több alkalommal szóvá tették a felderítő és a megelőző munka hiányosságait – ezért a rendőri jelentéseket ennek fényében érdemes vizsgálnunk. Így feltételezhetjük, hogy a jelentések a tsz-szervezéssel kapcsolatos történéseknek csak egy részéről számolnak be.

Lehetséges, hogy a megyei rendőr-főkapitányságok társadalmi tulajdonvédelmi osztályai által a mezőgazdaság szocialista átszervezése tárgyában készített és az Országos Rendőr-főkapitánysághoz továbbított jelentések közül nem maradt fenn minden irat. A jelentések első darabjai 1960 decemberében készültek, azonban nem rendelkezünk dokumentummal minden megyéből, bár például Baranyából három, e hónap különböző időpontjában készített jelentéssel is találkozhatunk. Minden megyéből maradt fenn 1961 januárjában készített jelentés, ezt követően a jelentést tevő megyék, illetve a jelentéstétel gyakorisága havonta fokozatosan csökken. Az utolsó jelentést 1962. január 2-án a Vas Megyei Rendőr-főkapitányságon készítették. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy nem ismerünk olyan parancsot, utasítást, ami a tsz-szervezésre vonatkozó jelentéstételi kötelezettség megszűnéséről rendelkezett.

A jelentések tartalmát vizsgálva tapasztalhatjuk, hogy az 1960 decemberétől 1961 tavaszáig tartó időszakban készültekben a megyei szervek röviden beszámoltak a tsz-szervezés számszerűsíthető eredményeiről, a szervezéssel kapcsolatban tudomásukra jutott ellenséges megnyilvánulásokról, valamint az illetékességi területükön működő termelőszövetkezetek gazdálkodásában jelentkező problémákról. 1961 tavaszától, miután az MSZMP pártszervei a tömeges átszervezést befejezettnek nyilvánították,[20] a jelentésekben egyre inkább a tsz-ek működésére koncentráltak. A parasztság hangulatáról kevesebb leírást, a termelőszövetkezetekben elkövetett bűncselekményekről viszont több információt találhatunk. Ezzel párhuzamosan a politikai jellegűnek tekintett megnyilvánulásokat a köztörvényes cselekedetek leírása váltotta fel.

A jelentésekben tükröződik a parasztság reménye és félelme: félelem az elhurcolástól, a rendőrségtől, félelem a teljes elszegényedéstől, a begyűjtéstől, illetve a kötelező beszolgáltatás visszaállításától és attól, hogy a termelőszövetkezetek nem fognak gazdaságosan működni, vagy legalább akkora nyereséget elérni, mint az egyéni gazdák.

 

 

1961. február 17.

Jelzet: MNL OL XIX–B–14–50–439–11–1961 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – Eredeti, gépelt.

 

 

1961. szeptember 30.

Jelzet: MNL OL XIX–B–14–sz. n.–1961–50–2584–68–1960 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – Eredeti, gépelt.

 

 

Itt jegyezzük meg: annak ellenére, hogy a tsz-be belépett gazdák a bevitt földjük tulajdonjogát nem vesztették el, gazdálkodásuk önállóságának megszűnését tulajdonuk elvesztéséhez hasonlóan élték meg. A termelőszövetkezetekben a parasztság nem boldogulásának, anyagi gyarapodásának útját és lehetőségét látta, hanem mindezek gátját. A remény (vagy inkább a hiú ábránd) leginkább arra irányult, hogy ha elég hosszú ideig kitartanak, akkor az agitáció abbamarad, és nem hozzák létre a tsz-eket.

A tsz-szervezésre a parasztság nem reagált kollektív ellenállással. A reakciók közül értesülünk arról, hogy többen élelmiszer-felhalmozásba kezdtek, helyenként pedig úgy igyekeztek kibújni a téeszesítés alól, hogy másik településre jelentkeztek át. Gyakori jelenség volt, hogy a család idősebb tagjai léptek be a tsz-be, a fiatalok pedig inkább elköltöztek és megélhetésüket nem mezőgazdasági munkavégzéssel próbálták biztosítani. Érdekes, hogy ritkán találkozunk az agitátorok és a lakosság közötti atrocitás leírásával vagy említésével; ennek oka amellett, hogy talán valóban kis számban került sor tettlegességre, az is lehet, hogy kevés ilyen eset jutott a rendőrség tudomására, de az is, hogy egyszerűen nem tettek róla említést. Ezzel összefüggésben ritkán esik szó erőszakos agitációról, amiből szintén nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy ilyesmire csak elenyésző mértékben került sor. Ezért az agitáció folyamatának leírásához, hatásának érzékeléséhez elengedhetetlennek tartjuk az oral history módszerével megszerezhető forrásanyag feltárását, illetve valamelyes ismeretét.

Annak ellenére, hogy a rendőrségi jelentéseket olvasva a tsz-szervezés utolsó hullámának záró szakasza nem tűnik túlságosan erőszakos folyamatnak, érdemes figyelembe vennünk a következőket. Abból, hogy az intézkedési tervek karhatalmi egységek létrehozásáról és az átlagoshoz képest erősebb rendőri készültségről is rendelkeztek; abból, hogy egy hagyományosan zárt közösséget jórészt idegen emberekből álló, 150–250 fős csoport „szállt meg”, hogy többfős brigádok állítottak be hívatlanul az egyes családokhoz, – arra következtethetünk, hogy a tsz-szervezés rendkívül fenyegető légkörben zajlott. Ha mindehhez hozzátesszük a második világháború relatív közelségét, majd a mezőgazdasági „tőkés” birtokosok rétegének felszámolásának és az 1950-es évek „padlássöprésének” elevenen élő emlékeit, továbbá azt, hogy nem létezett olyan állami vagy pártszerv, amely az egyénileg dolgozó parasztság érdekeit képviselte volna, ennek a rétegnek a kilátástalanság-érzése és kiszolgáltatottsága még inkább érzékelhetővé válik.

A téeszesítésnek az egyéni sorsokra és a gazdaság egészére ható következményeit ebben az írásban nem tárgyalhatjuk, de – kiragadva egy idézetet a BM Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya 1960. december 27-én kelt jelentéséből, amelyben többek között egy gúnydalt ismertetnek – bemutatjuk az érintettek némelyikének rövid, ám velős helyzetértékelését: „Miatyánk isten, ki vagy a mennyekben, én már nem vagyok a Tsz-ben. Elnök az irodában, brigádvezető a kocsmában, sógor-koma a raktárban, paraszt a határban, tarisznya a nyakában, zárszámadáskor ló... jár a valagába, amen.”[21]

 


[1] A jelentések egynémely darabját Ö. Kovács József publikálta vagy idézte alábbi művében: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában – A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965. Bp., 2012, 341., 378., 391–392.
 

[2] Erről bővebben a fentebb említett monográfián túl Varga Zsuzsanna: Modelltranszferek keletről és nyugatról: mezőgazdasági termelőszövetkezetek Magyarországon 1949–1989. Akadémiai doktori értekezés. Bp., 2014. https://adoc.tips/akademiai-doktori-ertekezesd2a53ede61ee48bc2c04b54ac632681255620.html (Utolsó letöltés ideje: 2019. 10. 07.)
 

[3] Más néven: Politikai Nyomozó Főosztály. A szervezettörténettel összefüggésben lásd Tóth Eszter: A politikai és gazdasági hírszerzés szervezettörténeti vázlata, 1945–1990. Betekintő, 2011. 2. sz. http://betekinto.hu/sites/default/files/betekinto-szamok/2011_2_toth_e.pdf  (Utolsó letöltés ideje: 2019. 10. 03.)
 

[4] A BM II/7. Osztály a mezőgazdasági (szabotázs) elhárító osztályt jelöli. Ennek történetéről Papp István: A Politikai Nyomozó Főosztály mezőgazdasági (szabotázs) elhárító osztályának szervezettörténete. Betekintő, 2010. 1. sz. http://betekinto.hu/sites/default/files/betekinto-szamok/2010_1_papp.pdf  (Utolsó letöltés ideje: 2019. 10. 03.)
 

[5] Nem minden alsóbb fokú rendőri hatóság készített intézkedési tervet, ami valószínűleg a megyei rendőrfőkapitány hozzáállásától függött.
 

[6] Megjegyezzük, hogy a BM II. Főosztálya iratanyaga az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának illetékességi körébe tartozik. Az e levéltárban található forrásanyaggal való összevetést e munka keretei között nem tartottuk feladatunknak.
 

[7] Ebben az időszakban a KB 71 rendes és 23 póttagból, míg a PB 12 rendes és 3 póttagból állt. A tagok és a KB egyes ülésein részt vevők listáját lásd A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959–1960. évi jegyzőkönyvei. Kötetszerkesztő: Soós László. Bp., 1999.
 

[8] A Minisztertanács 1957–1960 között több, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek fejlesztését célzó rendelkezést hozott.
 

[9] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL),  MSZMP KB Politikai Bizottság iratai 1956–1989 (a továbbiakban: M-KS-288. f. 5) 201. ő. e.
 

[10] Nem a mezőgazdasági termelésben dolgozó, de mezőgazdasági területtel is rendelkező személyek.
 

[11] Varga: i. m. 189.

 

[12]A termelőszövetkezetekre vonatkozó, 1956–1958. évi adatokat lásd például A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957–1958. évi jegyzőkönyvei. Kötetszerkesztő: Soós László. Bp., 1997, 702., 901.
 

[13] Erről lásd Az MSZMP agrárpolitikájának tézisei c. publikációt. Népszabadság, 1957. augusztus 8.
 

[14] MNL OL MSZMP KB Központi Bizottság iratai 1956–1989 (a továbbiakban: M-KS-288. f. 4) 37. ő. e.

 

[15] Lásd például az ipari és mezőgazdasági szabotázs-elhárítás tárgyában 1953. október 13-án kiadott miniszterhelyettesi utasítást (MNL OL BM Igazgatási Főosztály [a továbbiakban: XIX-B-1-az] 10-0694/1953), a mezőgazdasági elhárító osztály feladatköréről szóló 14/1954. miniszteri utasítást (MNL OL XIX-B-1-az-10-50/1421/1954), a mezőgazdasági elhárítás megjavításáról szóló 12/1959. miniszteri parancsot (MNL OL XIX-B-1-az-10-21/12/1959), vagy a termelőszövetkezetek elleni cselekményekkel kapcsolatos eljárásokat szabályozó 20/1959. miniszteri parancsot (MNL OL XIX-B-1-az-10-21/20/1959).
 

[16] A fentieken túl lásd például a mezőgazdaságban az ellenség aknamunkájának elhárításával kapcsolatos 2/1953. BM sz. utasítást (MNL OL XIX-B-1-az-84-25833/1953), a termelőszövetkezeti mozgalom megerősítését célzó 00510/1953. ORFK vezetői utasítást (MNL OL XIX-B-1-az-00510/1953), vagy az ORFK vezetőjének a termelőszövetkezetek elleni támadások megakadályozásáról és megtorlásáról szóló 5/1957. számú parancsát (MNL OL XIX-B-1-az-8-25-5/1957).
 

[17] MNL OL ORFK 1950–1999 (a továbbiakban: XIX-B-14) 50-963/1959.

 

[18] Lásd például a Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság Intézkedési tervét (MNL OL XIX-B-14-0391/1960).
 

[19]A napszakok beosztásáról lásd Segédlet a csoportbeosztású szolgálati rendszerhez, a közrendvédelmi és közlekedésrendészeti szervek részére (MNL OL XIX-B-1-az-50-755/1960).
 

[20] Az MSZMP Központi Bizottsága 1961. február 17-i ülésén tekintette át a mezőgazdaság szocialista átszervezésének helyzetét. Ekkor leszögezték, hogy a tömeges átszervezés megtörtént: 1 226 000 fő 6 885 000 kataszteri hold szántóföldön a termelőszövetkezetekben gazdálkodik, bár hozzátették, hogy a „számszerű fejlesztést február végéig be kell fejezni” (MNL OL M-KS 288. f. 4/86. ő. e.). Ezt megelőzően az MSZMP Politikai Bizottsága 1961. február 7-i ülésén hasonló megállapításra jutott (MNL OL M-KS 288. f. 5/221. ő. e.).
 

[21] MNL OL XIX-B-14-50-2184/4/1960.

Ezen a napon történt augusztus 04.

1914

I. világháború: A német haderő lerohanja Belgiumot, hogy megindíthassa támadását Franciaország ellen. Válaszul Nagy-Britannia hadat üzen...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők