A bírói függetlenség semmissé tétele

„Bíróságaink elsődleges feladata, hogy adott esetben az állam akaratát az emberek felé még akkor is helyesen tudatosítsák, ha nincsen olyan positív írott jogszabály, amelyik az állam akaratát a konkrét esetre vonatkoztatva félreérthetetlenül fejezi ki."

Bevezető

Két, más-más fondból származó, de egymással szoros összefüggésben lévő - részben azonos szövegű - iratot mutatunk be. Az egyik az igazságügy-miniszter által 1949. február 22-én kiadmányozott, 3.060/1949. iktatószámú irat (Lásd az 1/a. számú forrást) ami a Kúriának az MNL Országos Levéltárában őrzött, ún. elnöki anyagában található. (A dokumentum az 1949. március 17-ei kúriai teljes

készült jegyzőkönyv (Lásd az 1/b. számú forrást), 4. számú, „D" jelű mellékletét képezi. Az ülés utolsó napirendje - miután a Kúria nagyobb és kisebb fegyelmi tanácsának tagjait és póttagjait megválasztották, és az intézmény könyvtárvezető bizottsága jelentését ismertették, továbbá döntöttek a könyvtári bizottság tagjairól - ennek a leiratnak a felolvasása volt. A jegyzőkönyvben nem rögzítettek megjegyzést, hozzászólalást, vagy véleményt. Mivel a leiratot minden bíróság vezetője megkapta, feltételezhető, hogy az alsóbb fokú bírósági szervek iratait őrző intézményeknél is megtalálható egy példánya, de ebben a formában történő publikálására tudomásunk szerint még nem volt példa. A teljes ülés jegyzőkönyvét is közöljük.

A másik dokumentum a leirat indoklással ellátott tervezete (Lásd a 2. számú forrást). A forrás az Igazságügy-minisztérium Bírósági, közjegyzői és ügyvédi felügyeleti osztálya állagában kutatható. A tervezet szövegén csak kisebb, a szöveg értelmét nem befolyásoló módosításokat hajtottak végre.

A tervezet elkészítése nem sokkal előzte meg a leirat kiadását: az ügyiratot 1949. február 17-én iktatták.

 

1/a. számú forrás
Jelzet: MNL OL XX-3-b-1949. El.-III/C-44/2. (2. d.)

1949 elejére már kétségtelenné vált, és visszafordíthatatlannak tűnt Európa tartós megosztottsága és - a berlini válság után különösen - a két, eltérő ideológiájú és berendezkedésű birodalom fegyveres összecsapása is. Párhuzamosan a nagyhatalmak viszonyának „kihűlésével" szilárdult meg a szovjet irányítás alatt álló pártok, illetve személyek hatalma a kelet-európai országokban. A folyamat 1949 elejére már lezajlott, Magyarországon ekkor a hatalom birtokosai az MDP létrehozása, illetve a többi párt teljes ellehetetlenítése és a különféle szervezetek autonómiájának de facto felszámolása után a hatalmi ágak intézményeit - melyekre befolyásukat ezt megelőzően már kiterjesztették - ellenállás nélkül alakíthatták át. A bírói hatalom intézményei közül 1945 és 1949 között némelyikre erős, némelyikre gyenge (vagy éppen semmilyen) politikai nyomás nehezedett.

A második világháború után 1949-ig működő (polgári személyek ügyeiben döntő) bíróságok a következők szerint csoportosíthatók. Megkülönböztethetünk ún. „rendes" bíróságokat vagy különbíróságokat aszerint, hogy a bíróság elé az ügy külön rendelkezéssel, vagy anélkül került. A rendes bíróságok rendszerét a járásbíróságok, a törvényszékek, az ítélőtáblák és a Kúria alkotta. A

(144 ilyen bíróság működött) első folyamodású bíróságok voltak, kisebbnek vélt bűnügyekben és kisebb értékű vagyonjogi perekben döntöttek. Mint egyes bíróságok jártak el: az ügyeket a járásbíró tárgyalta, aki mellé szükség esetén egy vagy több aljárásbírót neveztek ki. A 24 törvényszék részint a járásbíróságokon indult ügyek fellebbviteli fórumaként, részint - súlyosabbnak vélt bűncselekmények és nagyobb összegű vagyonjogi perek esetében - első folyamodású bíróságként működött. Az első fokú ügyeket egyes bíróság, a másodfokú ügyeket három bíróból álló tanács tárgyalta.

Ítélőtáblák Budapesten, Debrecenben, Győrött, Pécsett és Szegeden működtek. Három tagú tanácsai különböző fokú fellebbviteli fórumként jártak el. A rendszer csúcsán a Kúria állt, aminek kilenc - hat polgári és három büntető ügyeket tárgyaló, öt főből álló - tanácsa másod- vagy harmadfokon ítélkezett. Ennek a bíróságnak jogegységi határozatai (döntvényei) révén nagy szerepe volt az egységes jogértelmezés és ítélkezési gyakorlat kialakításában. A különbíróságok kategóriájába azok a bíróságok sorolhatók, melyek kizárólag jogszabályok által eléjük utalt ügyeket tárgyalhattak. Ezek működhettek a rendes bíróságok kebelén belül (pl. munkaügyi bíróság, uzsorabíróság, cégbíróság, fiatalkorúak

) és azon kívül is (pl. népbíróságok, Közigazgatási Bíróság, Hatásköri Bíróság).

A „rendes" bíróságok által tárgyalt ügyekről általánosságban megfogalmazható, hogy politikai vonzatuk nem volt - emiatt számottevő politikai nyomás nem nehezedett rájuk. Olyan ügyekben döntöttek, mint például házassági bontóper, tartásdíj követelése, apasági per, holttányilvánítás, ingó vagy ingatlan vagyon kiadása, tőke és járulékainak követelése; valamint a köztörvényes bűnügyek: emberölés, lopás, rablás, csalás, sikkasztás, okirat-hamisítás, külföldi fizetési eszközzel való visszaélés, vagy a fegyverbeszolgáltatás elmaradása.

Jelentős politikai vonzattal a népbíróságok által tárgyalt ügyek rendelkeztek, ezért ítélkezésüket gyakran politikai és nem szakmai szempontok

.

1/b. számú forrás
Jelzet: MNL OL XX-3-b-1949. El.-III/C-44/2. (2. d.)

A különbíróságokon belül a népbíróságok és az itt hozott ítéletek egyetlen fellebbviteli fóruma: a Népbíróságok Országos Tanácsa nem csupán ebben tért el a rendes bírósági rendszerétől. Leszögezhető, hogy

sem szakmai okokból került sor, további különbség, hogy működésük nem a képviseleti, hanem a közvetlen demokrácia elvén alapult. A népbíróságok a törvényszéki székhelyeken működtek, tanácsaikba öt tagot a politikai pártok, egy tagot az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervezete Csupán a tanácsvezető bíró és a helyettes bíró volt képzett jogász, nekik azonban az ítélethozatalnál kezdetben nem volt szavazati , a tanácsvezető bíró csak 1947-ben, az 1947. évi XXXIV. tc-kel lett a tanács teljes jogú A Népbíróságok Országos Tanácsát politikai pártok által delegált, de szakképzett bírók alkották.

Ez a bírói szervezet tárgyalta a háborús- és népellenes bűntettekkel, továbbá a demokratikus államrend és a köztársaság védelméről szóló 1946. évi VII. tc. alapján államrend elleni összeesküvéssel, szervezkedéssel vádolt személyek ügyét, többek között a közvélemény érdeklődésére számot tartó

gazdasági és egyházi perében is döntöttek. Felépítésük és a tárgyalt ügyek fajsúlya miatt a népbíróságok gyakran a politikai nyomásgyakorlás eszközei, egyszersmind színterei voltak. Ezt a bírósági rendszert és között számolták fel, folyamatban lévő ügyeiket a „rendes" bírósági szervezet vette át, ami együtt járt ezen bíróságok ügykörének bővülésével és azzal, hogy a „rendes" bírósági rendszer a politikai hatalom érdeklődésének és figyelmének homlokterébe kerülve átpolitizálódott. Mivel a „rendes" bíróságok - eltérően a népbíróságoktól - polgári ügyeket is tárgyaltak, nem csupán a büntetőjog, hanem a magánjog területére is beszüremkedett a politika.

A „rendes" bíróságok szervezetében 1945 és 1949 között nem történt érdemi változás. 1949-ben azonban a bírói hatalom intézményrendszerét, illetve annak működését is több alkalommal módosították. Ennek főbb, jogszabály kiadásával meghatározott állomásai: a népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvétele és a fellebbvitel egyszerűsítése tárgyában 1949. április 14-én megjelent

az augusztus 18-án kihirdetett 1949. évi XX. törvény - vagyis az Alkotmány, valamint az ebben foglaltak végrehajtásához az igazságügyi szervezet átalakítása tárgyában 1949. október 26-án kiadott 1949. évi 9. sz. tvr.

E jogszabályok eredményeként - egyebek mellett - 1949 novemberétől kiépült az ülnöki rendszer, a törvényszékeket megyei bíróságokká, az ítélőtáblákat felsőbíróságokká, a Kúriát pedig Legfelsőbb Bírósággá szervezték és nevezték át. Az ülnöki rendszer alapját a képviseleti és a közvetlen demokrácia elvének, valamint a jogászi és a laikus szemlélet keveréke képezte. A járásbírósági büntetőtanácsokban a szakképzett bíró mellé két laikus ülnököt, a törvényszéki/megyei büntető tanácsokon két hivatásos bíró mellé három ülnököt rendeltek. A Kúria (Legfelsőbb Bíróság) és az ítélőtábla/felsőbíróság fellebbezési tanácsaiban az arány fordított volt: három bíró dolgozott együtt két ülnökkel. A minden esetben laikus ülnököket a Magyar Függetlenségi Népfrontba tömörült szervezetek tagjaiból összeállított jegyzékből sorsolták.

A bírói hatalom autonómiáját sértette az 1949. évi 9. sz. tvr. 10. § előírása is, ami megszüntette a bíróknak a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben gyakorolható ítélkezési jogát.

Ebben az időben a politikai hatalom birtokosainak célja a hatalmi ágak intézményei (és az egész társadalom) minél teljesebb ellenőrzése volt, ezt pedig - a bírói hatalom területén - nem csupán a fent említett döntésekkel igyekeztek elérni. Fontos eszköz volt a személyzeti politika. Szintén az 1949. évi 9. sz. tvr. rendelkezett a 65. életévét betöltött bírók nyugdíjazásának lehetőségéről, és írta elő a 70. életévét betöltött bírók nyugdíjazását. 1949-ben döntöttek az egy éves ügyészi és bírói tanfolyam

is, a rendelkezés foglaltak szerint minderre a megfelelő munkáskáder-állomány biztosítása miatt volt szükség, hiszen a jogi karokon a hallgatók összetétele csak az 1948-1949-es tanévben változott meg valamelyest, tehát alkalmas jogászok munkába állása csak 1953-1954-től volt várható. Az egyetemekről kikerülő jogászok részére az egységes bírói és ügyvédi vizsgát oly módon, hogy a vizsgára bocsátás feltételévé a társadalomtudományi tanfolyamból tett sikeres vizsgázást tették. Az leszögezték, hogy részint a megfelelő világnézeti képzést, részint a politikai szelekciót kívánják biztosítani ezen a módon.  Szintén a személyzeti politikához tartozik az ítélőtáblákon (felsőbíróságokon) szervezett másodelnöki . A rendelethez készített szerint jogi képzettséggel nem rendelkező munkáskáderekkel kell ezeket az állásokat betölteni, akik a bírósági személyzeti politikáját és káderpolitikáját intézik.

2. számú forrás
Jelzet: MNL OL XIX-E-1-j-K-3060/1949. (90. d.)

Az itt közölt iratok a fent említett rendelkezéseknél valamivel korábban keletkeztek. A bíróságok számára készült leirat ebben a formában nem emelkedett jogerőre, de a szellemisége az 1949-ben kiadott, a bíróságokra vonatkozó joganyagban felfedezhető.

A kiadmány és a tervezet között csekély, a szöveg értelmét nem befolyásoló a különbség. Érdemi az eltérés viszont a leiratban és a tervezet indoklásában foglaltak között. Az utóbbiban a jogalkotó abból indult ki, hogy a polgári ügyekben a bíróságok jogalkalmazása helytelen, a kapitalista berendezkedésből származik. Az addig alkalmazott gyakorlaton, azaz az egyes ügyek rendeleti úton való

túl ezért szükségessé vált a politikai indíttatású beavatkozás, amit ezeknek az ügyekben a felügyeleti tanácsok az ügyészi szervezet közreműködésével értek el. Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy a jogalkotás még a rendeleti úton történő sem tudta a kívánt ütemben átalakítani a vonatkozó joganyagot, tehát a jogalkalmazást igyekeztek az elvárt irányba terelni.

A minisztérium végül ennél radikálisabb megoldással: a bíró személyiségének és szakértelmének kiiktatásával élt. A felhívásban deklarálták, hogy a bírók - működési területükre való tekintet nélkül - az „államakarat" közvetítői. Kinyilvánították, hogy a bíró ezt követően nem lehet több politikai szócsőnél. A felhívás kijátszásának elkerüléséről a jelentéstételi kötelezettség előírása „gondoskodott", ami a bírói karban tovább erősítette a feltehetően addig is meglévő félelmet, bizalmatlanságot és kiszolgáltatottságot.

A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. tc. 19. § szerint: „A bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni.

A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél." 1949-ben ennek a szakasznak a második bekezdését eltörölték. Az első bekezdésben foglaltakat nyíltan nem vonták kétségbe, de a bírók számára egyértelművé tették, hogy nem tekintik érvényben lévőnek.

Ries István a Legfelsőbb Bíróság 1949 november 18-ai teljes ülésén kijelentette: „A bíróság működése igenis politikai működés és mindég is az volt. [...] Az államéletben minden megnyilatkozás csakis politikai célt szolgál [...] Mindent alapos megfontolás után csinálunk, mindent kidolgozunk előre a legapróbb részletekig." Mintegy fél évvel később Riest, az igazság-ügyminisztert letartóztatták. Az ÁVH-n folytatott kihallgatások, a bántalmazás és a gyógyszermegvonás miatt - a fentiek elhangzása után csupán tíz hónappal - 1950. szeptember 15-én életét vesztette. Hogy eközben mit gondolt a politikai hatalom működéséről - nem tudjuk...

Ezen a napon történt szeptember 16.

1906

Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő