Adalékok a Duna–Tisza köze román megszállásához (1919. augusztus–november)

Az első világháborút lezáró béketárgyalások 1919. január 18-án kezdődtek Párizsban, ahol az 1918. november óta végbement erdélyi román térfoglalást tudomásul vették, sőt újabb – a Román Királyság számára kedvező – demarkációs vonalat határoztak meg. Miután a román hadsereg az antanttól felhatalmazást nyert a magyarországi bolsevizmus letörésére, április 16-án újra előre nyomult, majd a Partium, Bihar, a Hajdúság, Békés és Csongrád területeinek elfoglalása után két hét alatt elérte a Tiszát. A megszálló csapatok a Tiszántúlon megkezdték berendezkedésüket: az általuk irányított közigazgatás felügyeletével, rekvirálások címén a térség kifosztását hajtották végre. Ugyanakkor gyakori erőszakos tetteik következményeiként (botozások, rablások és gyilkosságok) a megszállt terület lakosai – Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon című kötetében használt kifejezésével élve – a „háború utáni háború” szörnyű élményeit élték át.

 

A térség megszállása

Miután a magyarországi Vörös Hadsereg tiszai offenzívája 1919. július 26-án összeomlott, a román hadsereg kisebb alakulatai már július 29-én Zalkodnál, 30-án Tiszaeszlárnál,[1] fő erői pedig augusztus 2-án reggel Szolnoktól északra átkeltek a Tiszán és fokozatosan megszállták a Duna–Tisza közti területeket. Ahogy a Tiszántúl néhány körzetében, úgy ebben a térségben is voltak kisebb összetűzések. Augusztus 2-án délelőtt Gombánál egy román előőrs elfogott négy vöröskatonát, akiket a község határában, a Kis-Szurdikban kivégeztek.

 

 

Monor, 1920. december

Az irat jelzete: MNL PML IV. 435.b 3896/1920 – Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára, Megyei törvényhatóságok, szabad királyi városok és törvényhatósági jogú városok, Monori járás fõszolgabírájának iratai, Közigazgatási iratok (1898‒1950) – Eredeti, kézzel írt.

 

A meggyilkolt áldozatokat a helyi lakosok a falu temetőjében temették el, személyazonosságukat azonban nem sikerült megállapítani. Adataikat a község halotti anyakönyvébe egy év múlva vezették be. Másnap Monornál az 5. számú páncélvonattal visszavonuló vöröskatonák lövöldözésbe keveredtek a bevonuló román csapatokkal. Az összecsapásban egy román katona meghalt és egy megsebesült. A megszállók megtorlásként az elfogott vöröskatonák közül 53-at kivégeztek a közeli agyagbányákban.[2] A holttesteket 1920. július 10-én exhumálták, de akkor már közülük csak 15 személyt tudtak azonosítani.[3] Annak érdekében, hogy az összes áldozat személyi adatait megállapítsák, az alispán a lakossághoz fordult. A sajtón keresztül felszólította az újságolvasó közönséget, hogy „akinek a Monoron meggyilkolt és elföldelt vörös katonák között hozzátartozója van, ezt szóval vagy írásban jelentse be.”[4] A hír közzététele után több bejelentés is érkezett a járási főszolgabíróhoz. Kétségbeesett édesanyák – eltűnt fiaik előkerülésének és kegyeletteljes eltemetésének reményében – ragadtak tollat. Az áldozatokat végül 1921-ben jegyezték be a község halotti anyakönyvébe.[5]

 

Hely és dátum nélkül

Az irat jelzete: MNL PML IV. 435.b 6671/1921 – Eredeti, kézzel írt.

 

Isaszegnél komolyabb harcokra került sor, ott a vörös csapatok beásták magukat. Az érkező román katonákat lövésekkel fogadták, és az egyik páncélvonat is segítette a harcot. A tüzérség és a román lovasroham elé szórt négyágú acéltüskék megakasztották a megszállók támadását. Végül azonban a román tüzérség túlereje elűzte a magyar vöröskatonákat. A csatában mindkét oldalon nagy veszteségek voltak.[6]

Ceglédre és Monorra augusztus 2-án, Gödöllőre, Kiskunfélegyházára[7] és Nagykőrösre 3-án, Szentendrére 8-án,[8] míg Vácra augusztus 9-én vonultak be a megszálló csapatok.[9] Időközben déli irányban is folytatták a hadműveletüket, Kalocsára augusztus 6-án vonult be a megszálló hadsereg egy zászlóalja, míg a térség egészét augusztus 22-én foglalták el.[10] Azon vörös hadseregbeli csapatok, amelyek nem keltek át a Dunántúlra, megadták magukat a román hadseregnek. Lefegyverzésük napokon át, még augusztus 8-án is folyt.[11] A bevonulás után a Tanácsköztársaság helyben maradt tagjai közül többeket megöltek. A fentebb bemutatott eseteken kívül a bevonulást követően meggyilkolták a lajosmizsei direktórium és a maglódi munkástanács két-két tagját,[12] valamint a nagykőrösi városparancsnokot. A lakosság megfélemlítését is célzó gyilkosságok elkövetése mellett a fogságba esett vöröskatonákat 12 gyűjtőtáborba zsúfolták össze. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területén Csepelen, Tápiósülyön, Cegléden, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Újszászon, Abonyban és Maglódon voltak ilyen táborok. Az élelmezési adatokból tudható, hogy Abonyban 6302, Újszászon 6000, Tápiósülyön 4000, Kiskunfélegyházán 1200, Cegléden a helyi huszárlaktanyában kialakított fogolytáborban pedig 8000 vöröskatonát őriztek.[13] A fogolytáborok lakóinak ellátása elsősorban az adott településre hárult. 1919. október 23-án a román hadsereg főparancsnoksága értesítette a magyar kormányt, hogy a Duna–Tisza közén fogvatartott 28 500 volt vöröskatonát szabadon engedik. Erre azonban csak a román csapatok kivonulása után került sor. De nem szabadult minden fogvatartott: időközben kiderült, hogy a foglyok közül 7840 személyt Brassóba, majd Bukarestbe és Craiovára internáltak, az ő szabadulásuk még hosszabb időt vett igénybe. Hazajutásuk végül – számos kérés, levélváltás, diplomáciai közbenjárás után – két csoportban, 1922-ig történt meg.[14] Vácott is összegyűjtötték a kommunistákat és öt nap alatt 110 személyt fogtak el, akiket a helyi fegyház celláiba zsúfoltak.[15] Augusztus 15-én hajnalban – a jelentés szerint szökés kísérlete miatt – a foglyok közül kilenc személyt kivégeztek, míg egyikük súlyos sérüléseket szenvedett.[16] A városban a román megszállók összesen 12 személyt gyilkoltak meg; az esetek körülményeit később a Statisztikai Hivatal igyekezett kinyomoztatni.

 

Budapest, 1921. április 23.

Az irat jelzete: VVL V. 93.c 5075/1921 – Vác Város Levéltára, Mezővárosok, rendezett tanácsú városok, községek, Vác város polgármesterének iratai, Közigazgatási iratok – Eredeti, gépelt.

 

A hadművelet végeztével a román megszállók már a berendezkedésre koncentráltak. A Duna–Tisza közét külön közigazgatási egységként kezelték, saját – hozzájuk lojális – főispán irányítása alatt. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye déli területét három közigazgatási kerületre osztották fel Cegléd, Kecskemét és Kunszentmiklós székhellyel, amelyeket egy-egy román katonai prefektus irányított.[17] Csongrád és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéket a VI. hadosztály szállta meg, ennek parancsnoka a katonailag megszállt területekre saját közigazgatási beosztását kényszerítette rá. Ugyanez a terület külön hadtápkörzetet is alkotott, amelynek elsődleges feladata a megszálló hadsereg ellátása volt. Csak a katonaság kiszolgálása után következett a helyi lakosság és a rászorulók élelmezése.[18]

 


Magyar postabélyeg román felülnyomással ellátva 1919-ből.

 

A lakosságot plakátokon és a cenzúrázott sajtón keresztül értesítették rendeleteikről. Az első rendelkezés a fegyverek és lőszerek összegyűjtésére vonatkozott.[19] Majd összeíratták a megszállt járások adatait, minden település lakosságának számát, az abban az évben termett gabona- és zöldségtermés mennyiségét, az állatállományt (állatfajták, nemek és kor szerint) és az állattakarmány mennyiségét. A közigazgatás legfőbb feladata a rekvirálások irányítása lett. A termények összeírása után az állatok következtek. Ugyanakkor például Kiskunfélegyházán leszereltették a lakosság telefonjait, továbbá elszállították a helyiek varrógépeit és zongoráit.

 

A kiskunfélegyházi polgármester helyettes hirdetménye a román rekvirálások kapcsán

Kiskunfélegyháza, 1919. augusztus 11.

Az irat jelzete: MNL BKML KF XV. 3.b. 3. – Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára, Kiskunfélegyházi Fióklevéltára Plakátok, hirdetmények, röplapok gyűjteménye – Eredeti, gépelt.

 

Azonban a román katonák a rekvirált értékekkel nem elégedtek meg, sok esetben önkényesen is rekviráltak, a lakosságtól térítés nélkül elvették értékeiket. Kiskunfélegyházán kisebb (két–öt fős) csoportokban járták a házakat és a környékbeli tanyavilágot. Az első rablásokról szóló bejelentéseket már a megszállás után pár nappal, augusztus 6-án megfogalmazták, és – egy hónapon keresztül – szinte minden napra jutott belőlük. A csendőrséghez érkezett bejelentések sora hosszú: a lakossági panaszok zsákszámra elhurcolt takarmányról, elhajtott lovakról, ökrökről és sertésekről szólnak. Ezek mellett a megszálló katonák elvitték az élelmiszert: szalonnát, hurkát, kolbászt, sonkát, füstölt húst, tojást, sajtot, kenyeret, gyümölcsöt és alkoholtartalmú italokat. Miután betörtek a házakba, felforgatták a helyiségeket, kiürítették az asztalokat, szekrényeket és a különféle használati tárgyakat, ruhákat, ékszereket elvitték. Aki tiltakozott, azt megverték, úgy kényszerítették értékei átadására. Előfordult olyan eset, amikor a tanyán élő asszonyt „szemérmetlen erőszakra” kényszerítették és ellenállásakor megverték, sőt rá is lőttek. Akadt több olyan szerencsétlen gazda is, akihez a megszálló katonák csoportjai visszajártak. Hegedűs Sándor panaszában elmondta, hogy egy négyfős román katonacsapat négy alkalommal rabolta ki: több zsák zabot, árpát, kukoricát, rozst, szalonnát, de a gazda dohányát és készpénzét is elvitték. Szalai Gyula szőlőjébe is visszajártak a román katonák. A drótkerítést szétvágták, majd a gyümölcsöt ellopták, letördelték a fák ágait és az épületeket „összelövöldözték”.[20]

A Budapesten székelő antant tábornoki misszió szeptember 19-i jegyzéke a román hadsereg dunántúli kivonásának menetrendjét rögzítette. Eszerint a csapatok október 1-től kezdték meg Magyarország területéről való kivonulásukat. Miután elhagyták a Dunántúlt és a fővárost, a Duna–Tisza köze területének katonai kiürítése következett.

 

Hely és dátum nélkül

Az irat jelzete: MNL PML IV. 422.b 3637/1919 – Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára, Megyei törvényhatóságok, szabad királyi városok és törvényhatósági jogú városok, Aszódi járás főszolgabírájának iratai, Általános iratok – Eredeti, kézzel írt.

 

A kivonulás katonai művelet volt, amelyet jól szervezetten hajtottak végre. A román csapatokat – öt-tíz kilométeres semleges zónát hagyva – követték a magyar Nemzeti Hadsereg alakulatai. A térségből november 13–23. között vonult ki a román hadsereg. November 14-én Hont és Nógrád megyét ürítették ki, 15-én elvonultak Budapest környékéről. 16-án Hatvan, Gyöngyös és Eger szabadult fel, míg másnap ürítették ki Füzesabonyt és Nagykőröst. November 18-án Szerencs és Kecskemét, 19-én pedig Cegléd következett. Kecskemét 21-én került sorra, míg a térség egésze 23-ára szabadult fel teljesen. Egy-egy terület kiürítése után egy nappal érkeztek a magyar Nemzeti Hadsereg katonái, akik átvették a terület igazgatását.

 

A károk

A román katonaság budapesti kivonulása után megkezdődtek a kárfelmérések, amelyek célja kettős volt. Egyrészt az ország vezetésének az élet újraindításához és a helyreállításhoz – a harcok dúlása és a megszállás következményei után – tudnia kellett a károk mértékét. Másrészt a magyar kormány abban reménykedett, hogy minden olyan kárösszeg, amely bizonyítottan a megszálláshoz köthető, „esetleg csökkentheti annak a számlának a súlyát, melyet győztes ellenfeleink jóvátétel címén fognak nekünk benyújtani.” Az adatgyűjtésre az Országos Statisztikai Hivatal kapott megbízást, amely hivatal pontosan felmérette a károkat. A károk összeírásához egy kérdőívet kellett kitölteni minden település vagy járás vezetőjének. A kérdőívek kitöltéséhez részletes kitöltési útmutatót is mellékeltek.

 

 

Budapest, 1919. december 15.

Az irat jelzete: MNL PML IV. 408.b 939/1921 – Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára, Megyei törvényhatóságok, szabad királyi városok és törvényhatósági jogú városok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának iratai, Közigazgatási iratok – Eredeti, gépelt.

 

A megyék alispánjai a helyi lakosságtól bekérték a kérdőíveken szereplő adatokat, amelyek alapján a tisztviselők kitöltötték a kérdőíveket. A kérdések a megszállók tevékenységére, a károk különféle formáira is kiterjedtek. Az összeírások rákérdeztek az idegen csapatok nemzetiségére, a megszállás pontos idejére, az elszállásolásuk helyszíneire, a rekvirálások mértékére és az így elvitt értékek mennyiségére, a törvénytelenségekre. A felvételi ív 24 kérdésére érkezett válaszokból a Statisztikai Hivatal igazgatója átfogó jelentést készített, amelyet három év múlva publikáltak.[21] A kötetből kiderül a megszállás jellege és fontos kordokumentumként is értékelhető. Az egyes – ma még fellelhető – jelentések pedig a megszállás fontos helytörténeti forrásainak számítanak. Így tudósít a Maglódról szóló irat az ott létrehozott hadifogolytáborról, tételesen beszámol a falut ért rekvirálások adatairól és erőszakos eseteket is felsorol. Az átvonuló csapatok fosztogatásai – ékszereket, pénzt, ruhaneműket raboltak – és nőket ért támadások is olvashatók a beszámolóban.

 

Maglód, 1919. október 31.

Az irat jelzete: MNL PML IV. 408.b 939/1921 – Eredeti, gépelt.

 

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a román megszállás során az ország több mint 25 milliárd koronát kitevő kárt szenvedett, amely a Duna–Tisza közét is jelentősen sújtotta. Kijelenthető, hogy a román hadsereg a bevonulása után azonnal hozzákezdett a rekviráláshoz, de – mint rövid idő alatt kiderült – begyűjtései nem a hadsereg ellátására irányultak. Az összegyűjtött mezőgazdasági, ipari, kulturális javakat elszállították a Román Királyságba. Magyarország a megállapított 25 milliárd koronás kárát nem tudta érvényesíteni, azonban felhívta a békekonferencia figyelmét a törvénytelen rekvirálások mértékére. A nagyhatalmak nem teljesítették a további román területi követeléseket (Makó, Békéscsaba), és végül távozásra késztették a megszálló csapatokat.

 

 


[1] Fogarassy László: A III. hadtest a Tokaji hídfőben és a 2. dandár anabázisa. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve VII. Miskolc, 1968, 309–323.

[2] Kocsis Mihály: Monor. Cegléd. Szerk. Kolofont József. Bp., 1931, 384.

[3] Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL PML), Monori Járás Főszolgabírójának iratai, közigazgatási iratok (a továbbiakban: IV. 435. b.) 6671/1921.

[4] Vörös katonák exhumálása. Friss Újság, 1920. június. 2. 3.

[5] MNL PML Pest-Pilis-Solt-Kiskun, 1950-től Pest megye anyakönyvi kerületei állami anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye (XXXIII. 1.), Monor halotti anyakönyvének 1920. november 4–9. napi bejegyzései alapján.

[6] Horváth Lajos: A Tanácsköztársaság, román megszállás és megtorlás. Gödöllő története II. 18671945. Főszerk. G. Merva Mária. Gödöllő város önkormányzata. 2013, 249.

[7] Félegyházi Hírlap, 1919. augusztus. 17. 2.  

[8] Magyar Endre Lénárd:A rémuralom készséges szolgája kívánt lenni?” Perjessy Sándor és a Tanácsköztársaság elleni felkelés Szentendrén (1919. június 24‒25.). Clio Intézet, Bp., 2020, 87.

[9] Vácot a románok megszállották. Váci Hírlap, 1919. augusztus 10. 1.

[10] Fogarassy László: Az augusztusi dráma (1919). Irodalmi Szemle, 1969. 8. sz. 724.

[11] Uő: Az augusztusi dráma (1919). Irodalmi Szemle, 1969. 7. sz. 618.

[12] Vigh Károly: Vörös Pest vármegye. Budapest, Pest megyei Művelődési Központ és könyvtár, TIT Pest megyei Szervezete és a Pest megyei Levéltár kiadása, 1979, 186–187.

[13] Uo. 191.

[14] Hadifogoly magyarok története. 2. kötet. Szerk. Baja Benedek, dr. Lukinich Imre, Pilch Jenő, Zilahy Lajos. Athenaeum, Bp., 1930, 561.

[15] Petri Edit: Vác a Horthy-rendszer idején. Vác története II. Szerk. dr. Sápi Vilmos. Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1983, 433.

[16] MNL PML Fényképek Levéltári Gyűjteménye (MNL PML XV. 42.).

[17] Vigh: i. m. 182–183.

[18] Szabó Bence: „Nincs már nékem ruhám, az oláh letépte, mikor a két karom a hazámat védte.” Az 1919-es román megszállás Kecskeméti eseményei. In: Hátországban. Kecskemét az I. világháború idején. MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltára, Kecskemét, 2015, 425.

[19] MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL BKML) Kiskunfélegyházi Fióklevéltár, Plakátok, hirdetmények, röplapok gyűjteménye (XV. 3. b.), 3. doboz. A rendelkezést 1919. augusztus 11-én adták ki.

[20] MNL BKML Kiskunfélegyházi Fióklevéltár, Kiskunfélegyháza Város Polgármesteri Hivatalának iratai, Közigazgatási iratok (V. 175. b.) 6110/1919.

[21] Dr. Laky Dezső: Csonka Magyarország megszállásának közgazdasági kárai. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1923.

Ezen a napon történt május 14.

1902

A VKM felhívta az illetékesek figyelmét arra, hogy az ifjúsági egyesü-letek alakuló közgyűlésének jegyzőkönyvét – három példányban –...Tovább

1912

Hegedüs Géza magyar író, költő, műkritikus (†1999)Tovább

1917

első világháború: A tizedik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg támadó egységei visszaszorítják az osztrák-magyar haderőt, és...Tovább

1938

Imrédy Béla lett a magyar kormányfő. A kormány és a KALOT talál-kozása szinte törvényszerűnek mondható, hiszen katolikus politikus lépett...Tovább

1940

A német Luftwaffe tévedésből Rotterdam lakónegyedei ellen intéz légitámadást. Az áldozatok száma 900, melyet a holland külügyminisztérium...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők