Atrocitások Békés és Csongrád megyében a román megszállás idején, 1919–1920

Az 1918. november 13-án megkötött belgrádi fegyverszüneti egyezmény értelmében a román hadsereg elkezdte Erdély katonai megszállását. A párizsi békekonferencia 1919. február 26-i döntése nyomán a román csapatok a Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Arad vonalig nyomulhattak előre, ettől nyugatra egy semleges zóna létesült. Április 16-án a békekonferencia engedélyével koncentrált támadás indult a Tanácsköztársaság ellen. A többszörös erőfölénnyel rendelkező román hadsereg május 1-jére az egész Tiszántúlt elfoglalta, és így az ország keleti fele román katonai közigazgatás alá került.

1918. október végén az osztrák–magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett az olaszországi fronton, és felbomlott. November 3-án aláírták a padovai fegyverszüneti egyezményt. Ezzel a tényleges harcok megszűntek, ám Magyarország számára még nem jött el a béke ideje. Október 30-án Budapest utcáit tüntető tömegek lepték el, és elfoglalták a fontosabb középületeket. Kitört az őszirózsás forradalom. Másnap az ország új vezetője a József főherceg által miniszterelnökké kinevezett antantbarát és békepárti gróf Károlyi Mihály lett. Károlyi nem tekintette érvényesnek a padovai fegyverszünetet, ezért november 7-én Belgrádban önálló fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett. A november 13-án megkötött belgrádi fegyverszüneti egyezmény elrendelte, hogy Magyarország a Szamos felső folyása–Beszterce–Maros–Baja–Pécs–Dráva-vonalra rendelje vissza hadseregét. Ennek következtében a déli területeket már megszállt szerb csapatok ittléte lényegében legitimmé vált, és a román hadsereg előtt is megnyílt a lehetőség az erdélyi behatolásra a kijelölt demarkációs vonalig. A román csapatok előőrsei már addig is nyomultak előre: november 12-én megjelentek a Gyimesekben, majd sorra megszállták a székelyföldi településeket (Csíkszeredát például november 26-án érték el).[1] 1919. január végén a román csapatok már a Máramarossziget–Nagybánya–Zilah–Bánffyhunyad–Zám vonalat is elérték. Az ellenőrzésük alá eső területen rögtön megkezdték tartósnak tervezett berendezkedésüket,[2] bár a kialakult helyzetet még egyik háborús fél sem tekintette véglegesnek.

A világháborút lezáró béketárgyalások 1919 januárjában kezdődtek Párizsban, ahol február 26-án újabb demarkációs vonalat határoztak meg. Az általunk vizsgált területre is vonatkozó széles demilitarizált zóna nyugati határa a Vásárosnamény–Debrecen–Gyoma–Hódmezővásárhely–Szeged-vonalig terjedt. A békekonferencia döntése következtében a Partium is román megszállás alá került. A kijelölt területet a magyar hadsereg köteles volt elhagyni. Az erről szóló jegyzéket Fernand Vyx[3] francia alezredes 1919. március 20-án közölte a magyar kormánnyal, aminek következtében Károlyi Mihály lemondott. A hatalmat másnap a Kun Béla által irányított Tanácsköztársaság ragadta magához.

A Magyarországi Tanácsköztársaság válságos katonapolitikai helyzetben kezdett hozzá a hadseregtoborzáshoz, amelynek eredményeként a felálló Vörös Hadsereg létszáma 60 ezer főre duzzadt. A román hadsereg április 16-án újra előrenyomult, azt követően, hogy Berthelot[4] francia tábornok engedélyt adott a demarkációs vonal keleti szélén elhelyezkedő városok megszállására is.[5] A román alakulatok április 20-ára elfoglalták Nagykárolyt, Nagyváradot, Aradot, de itt nem álltak meg: arra hivatkozva, hogy a Tisza természetes, könnyen védhető akadályt képez a magyar csapatok ellen, egészen a folyóig hatoltak előre. Területfoglalásuk átfogó és összehangolt volt, északon és délen egyidőben került rá sor. Magyar ellentámadásra mindössze a Kratochwil Károly[6] vezette Székely Hadosztály[7] vállalkozott Nyíregyháza[8] térségében. A túlerővel szembesülve azonban hamar visszavonultak, és április 26-án letették a fegyvert. A hadszíntér többi részén a román hadsereg csak néhány helyen ütközött ellenállásba, az alföldi városok többsége harc nélkül kapitulált. Fegyveres összetűzés nélkül került román kézre április 23-án Debrecen,[9] majd Gyula.

 

Henri Mathias Berthelot

 

Békés vármegye székhelyét az első román járőr április 24-én közelítette meg. A város vezetői biztosították a tisztet, hogy a településen rend és nyugalom van, a vörös katonák már elvonultak. A román csapatok másnap este a Szent István utcán keresztül vonultak be Gyulára. A Tanácsköztársaság helyben maradt vezetőit azonnal letartóztatták, és a négy korábbi ügyvivőt a Gyula és Békéscsaba között található veszei híd mellett agyonlőtték.[10] A megszállás Békéscsabán is hasonlóképpen történt. A várost április 26-án érték el a román csapatok, amelyek erődemonstráció gyanánt az utcasarkokon egy-egy gépfegyvert állítottak fel. A város nyugodt átadását csak egy apróbb incidens zavarta meg másnap. Az elmenekült vörös katonák egyik páncélvonata Gyoma felől visszatért, és a város északnyugati szélén néhány lövést adott le a román csapatokra. A megszállók viszonozták a tüzet. A harci esemény ürügyet szolgáltatott arra, hogy a román hadvezetés olyan hivatalos jelentést adjon közre, amely szerint Békéscsabát csak komoly és véres harcok árán foglalták el, a harcok során pedig sok vörös katonát és mintegy 200 tisztet foglyul ejtettek. És valóban, – ahogy másutt is –, felszólították a már korábban leszerelt tartalékos tiszteket, hogy jelentkezzenek az elöljáróságon nyilvántartásba vétel végett. A gyanútlan embereket ezek után elfogták, és hadifoglyokként Brassóba szállították, ahonnan csak hónapokkal később térhettek haza.[11] Békés községet szintén április 26-án érték el a megszállók. A település átadása itt sem volt teljesen zökkenőmentes. A román hadsereg jövetelének hírére mintegy 200 vöröskatona a község határában található csatárkerti körgátnál és a nagy vashídnál gyűlt össze, és ellenállást tanúsított. Emiatt a románok lőni kezdték a várost, mire a vöröskatonák elmenekültek. A település elöljárói fehér zászlókat tűzettek ki a templomokra, majd a román csapatok ezredese elé siettek, akit arra kértek, hogy kímélje meg a megtorlástól a város lakosságát. A parancsnok így is tett, ám – elmondása szerint – a bevonulás során lövések is eldördültek, mire a román katonák a csatárkerti lakosok közül 11 személyt kivégeztek, és több épületet felgyújtottak.

 

 

1920. április 5.
Jelzet:
MNL BML IV.B. 412–659/192. – Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára, Megyei Törvényhatóságok, szabad királyi városok és törvényhatósági jogú városok, Békés vármegye levéltára, A Békési járás főszolgabírájának iratai – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

 

A román katonák április 28-án már Szarvas városát közelítették meg, ahol – akadályozásukra – a városból kivonuló vöröskatonák felrobbantották a Körös hídját.[12] A megszállók ugyanezen a napon nyomultak be Orosházára és Dévaványára is. Utóbbi településen volt némi fegyveres ellenállás, a tizenkét tagú Vörösőrség a román csapatokat a kéthalmi majornál puskatűzzel fogadta. Ez azonban egy rövid tűzpárbajban kimerült, gyorsan bekerítették és lefegyverezték őket. Csak egyikőjük tudott elmenekülni; miután a románok elfoglalták a helyiséget, az elfogott tizenegy katonát a templom mellett kivégezték.[13] Az offenzíva végén Hódmezővásárhely,[14] Mindszent és Szentes[15] április 29-i elfoglalásával érték el a Tisza vonalát. Ezt követően a berendezkedésre koncentráltak. Első intézkedésük a proletárdiktatúra helyi vezetőinek felkutatása volt, akik közül néhányat kivégeztek, másokat internáltak. Habár magukat a felszabadítók szerepében tűntették fel – megfogalmazásuk szerint ők csak a kommunizmus megdöntése miatt érkeztek –, a lakosság rövid idő alatt csalódott bennük. Miután a korábbi hatalom prominens személyeit eltávolították, katonai diktatúrát vezették be. A helyiek a falragaszok hirdetményein értesültek a bevezetett katonai közigazgatás rendelkezéseiről. Egyik első intézkedésük volt – alaposan megrémítve a lakosságot –, hogy halálbüntetést helyeztek kilátásba azok számára, akik katonát rejtegettek, vagy továbbra is az osztrák–magyar uniformist viselték. Megtiltották a csoportosulást, és be kellett szolgáltatni a fegyvereket is. Majd rekvirálások címén megkezdték a térség kifosztását.

A román megszállók által elkövetett atrocitások közé tartoztak a gyilkosságok, a verések és a nemi erőszakok esetei. A gyilkosságok olykor talán véletlenszerűek voltak, máskor szándékosan történtek. A véletlen esetek közé tartoznak azok, amelyek harci cselekmények során következtek be. A vörös hadsereg július 21-i tiszai áttörése idején Mindszent és Szentes térségében is komoly harcokra került sor. A Szentes külterületén található Derekegyházán három halálos áldozata volt a lövöldözéseknek. Barna István, Barna János és Török András kocsis gazdákat a románok vöröskatonáknak gondolták, és lelőtték őket. Az áldozatok négy napig hevertek a Mindszentre vezető út mellett, amikor – a harcok elültével – a keresésükre indult társaik rájuk találtak.

 

 

1920. április 5.
Jelzet: MNL CSML SzL IV. B. 406. b 14/1922. – Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára, Szentesi Levéltár, Csongrád vármegye alispánjának iratai, Közigazgatási iratok – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

 

A gyilkosságok szándékosan elkövetett esetei két kategóriába oszthatók: elsőként a kivégzéseket kell megemlítenünk. Az egyik legborzalmasabb eset a Bihar megyei Köröstárkányban történt, ahol román katonák 91 fegyvertelen helyi lakost géppuskáztak le 1919 áprilisában. Apátfalván 1919 júniusában a lakosság fellázadt a megszállók rekvirálásával szemben és elűzte őket. A helyiek egy napig tartották magukat, de miután elfogyott a lőszerük, a román katonák visszafoglalták a falut, és bosszúból 42 embert kivégeztek.[16] A tiszai áttörés során a vörös katonák Hódmezővásárhelyig jutottak, a város egy napig újra magyar kézen volt. Azonban az offenzíva összeomlása után a románok visszatértek, és a településen harcokra is sor került. Ezt követően egy magyar kollaboráns közreműködésével 56 civil áldozatot követelt a megtorlás.[17] Kivégzésekre került sor a már említett Békésen, Dévaványán és – ugyancsak az áttörést követően – Szentesen is. A visszatérő román katonák a szentesi városházán fegyvereket találtak és azt feltételezték, hogy azokkal ellenállást fejtettek ki. Ezért az ott élő Fazekas Sándor hivatalszolgát családjával együtt és Pólya Sándor udvarost elhurcolták, majd a téglagyár gödrei között agyonlőtték. A Tanácsköztársasággal szimpatizáló Árvai Bálint cipészt, a korai munkásmozgalom elismert vezetőjét brutális kegyetlenséggel végezték ki a románok. Állítólagos „vörösbarátsága” miatt gyilkolták meg Varga János szentesi lakost is.

 

 

1922. november 28.
Jelzet:
MNL CSML SzL IV. B. 406. b 14/1922. – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

Az áttörés során Mindszent is gazdát cserélt. Mielőtt a folyón való átkelést megkísérelték volna, a vörös hadsereg ágyútüzet zúdított a községre. A lövedékek az iskolákban, a templomban, a községházában és az uradalmi épületekben is jelentős károkat okoztak. A tüzelés után néhány száz vöröskatona kelt át a Tiszán, akik elől a románok elmenekültek. A vöröskatonák a gyors győzelmet csakhamar ünnepelni kezdték, és sokan közülük le is részegedtek. Rövid idő múlva a román hadsereg visszatért, és elűzte a vöröskatonákat a folyó túlpartjára. Az újra megjelent román katonák bosszúja kilenc polgár életébe került. Seres György férfiszabót üzlete ajtajából kilépve az arra járó katonák lelőtték. Kis Lajos kubikost saját kertjében végezték ki, Csernák György földmívest házában a támadták meg és lőtték agyon. Lucza János kíváncsisága áldozata lett: az utcai randalírozás miatt vesztére kinézett az ablakon – az ellenséges katonák meglátták és szíven lőtték. Szuha Ferenc kubikost is lakásán lepték meg a megszállók: kirabolták és az eljárás ellen tiltakozó férfit lelőtték. Suti Gergelyt is a házában gyilkolta meg hat román katona; egyikük hasba és kézen lőtte, ezt követően pedig az ágyára fektették és bottal agyonverték. Zsotér Péter Pált a tanyáján két lövéssel ölték meg. Hasonlóképpen vetettek véget Bozó Károly életének, míg Szabó József asztalossegédet, édesanyját és testvérét golyószóróval gyilkolták meg.

 

1922. november 3.
Jelzet:
MNL CSML SzL IV. B. 406. b 14/1922. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

 

A gyilkosságok mellett 4–5 napon át fosztogattak, különösen férfiórákat, női gyűrűket, láncokat vettek el. Feldúlták a községházát is, ahol az iratokat széttépték, a pénzt ellopták. A rablás több mint 15 milliós kárt okozott.

A gyilkosságok másik kategóriáját a kivégzések mellett a rablógyilkosságok és a rablás elleni tiltakozás miatti esetek képezték, amelyekre szintén több településen találunk példát. Szentesen Csincsák János káplánt a plébánián gyilkolták meg, Rácz János kereskedőt pedig üzletében lőtték le (valószínűleg mindketten a rablás ellen tiltakoztak). A város melletti tanyákon élők is sokat szenvedtek a román bakák fosztogatásai miatt. Dömsödi Ferenc, Orgován János és Héjja Ferenc gazdák megpróbálták az ellenállást, mire a fegyveresek agyonlőtték őket. (Lásd a 3. számú dokumentumot!)

Az orosházi Kiss Antal csizmadiamestert a nyílt utcán három román katona kirabolta és hasba lőtte. A szerencsétlenül járt, kétgyerekes családfő másnap belehalt sérüléseibe.

 

 

 

1920. március 29.
Jelzet:
MNL BML V. 329 847/1920. – Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára, Mezővárosok, rendezett tanácsú városok, községek, Orosháza nagyközség iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

 

Az erőszak további formáját jelentették a lakosságot megalázó nyilvános botozások. Nem volt ritka a 25 botütés kirovása a román hatósággal szemben ellenszegülők számára. Egy dokumentált esetben, Gyulán kocsisokat botoztak meg, mivel a berendelt fuvarozók késve jelentek meg a városházán. Ők a késésért „csak” 5–5 botütést kaptak.

 

1920. április 23.
Jelzet:
MNL BML IV. B. 401. b. 198/1923. – Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára, Békés vármegye főispánjának iratai, általános iratok – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

Az atrocitások több esetben összemosódtak az anyagi természetű károkozásokkal. Ilyenek voltak – a botozás általi megfélemlítés mellett – a román katonák rekvirálás címén elkövetett rablásai, fosztogatásai. A magántulajdont semmibe véve jártak-keltek a házak között és a tanyákon. Bemásztak a kertekbe, és állatokat, élelmiszert, takarmányt raboltak el. A csongrádi Auslander Jenő 21 ezer koronát érő tehenét 500 korona fehér pénz[18] ellenében hajtották el. Útközben az elszabaduló állatot a román katonák lelőtték. Halász Szabó Dánielt a megszállók megverték, amiért szót mert emelni teheneinek elhajtása ellen. Oláh Mózes két lovát szemelte ki egy Csongrádon állomásozó tiszt. Felszólította a gazdát, hogy vigye be az állatokat az állomásparancsnokhoz. Oláh nem engedelmeskedett, a szép lovak helyett két gebével érkezett. Tettéért 8–10 napon át fogva tartották, és 75 botütést mértek rá, ráadásul 10 ezer korona kékpénz[19] ellenében bocsájtották csak szabadon.

Orosházán az ilyen és ezekhez hasonló erőszakos cselekményekről (gyilkosságról, betörésekről, rablásokról és lopásokról) tételes jegyzéket állítottak össze. A részletes lista összesen hetven esetet sorol fel 1919. június 20. és 1920. március 14. között. Az összeírás egy rablógyilkosságot, három nemi erőszakot, 46 lopást, 19 rablást és egy betörést rögzített. A lopott holmik döntően élelmiszerek (sertéshús, sonka, szalonna, kolbász, sajt, zsír, stb.), állatok (ló, tehén, disznó, pulyka, liba, tyúk), használati cikkek (különösen ruhaneműk: kabátok, ingek, nadrágok, kendők, sapkák, csizmák, cipők), használati tárgyak (paplanok, törölközők, zsebkendők, asztalterítők, cérna, suba, lószerszámok), több esetben ékszerek (nyakláncok, gyűrűk, medálok, zsebórák, ezüst pénzek) voltak. A lista tartalmazza a károsultak nevét, címét, az elkövetőket (a legtöbb bejegyzés ismeretlen román ezredbeli katonákat említ), az eset dátumát és az eltulajdonított holmik értékét. Orosháza lakossága az említett kilenc hónap alatt sokat szenvedett, szinte minden hétre jutott kisebb-nagyobb atrocitás. (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

Miután a román katonák kivonultak a térségből, a magyar Nemzeti Hadsereg bakái vették birtokba a településeket. A közigazgatás helyreálltával megkezdődött a kárfelmérés. Az összeírásokra a Központi Statisztikai Hivatal külön nyomtatványt készített, amelyekből részletes adatokat nyerhetünk ki a román megszállás idején okozott károkról. Ilyen kérdőív tudósít a kondorosi eseményekről is, amelyből megtudhatjuk, a román megszálló csapatok hol voltak elszállásolva, ellátásukra mennyi élelmiszert és állatot rekviráltak, ezeket milyen módon szállították el a községből. A vagyoni károk feljegyzése mellett az embereket ért fizikai bántalmazásokat is rögzítették. Így szerezhetünk tudomást arról, hogy „1920. jan. 10-én Kovács György kisgazdát annyira megverték, hogy ma is süket”. Egy másik, ennél is súlyosabb eset: „1920. márc. 1-én Varkó Mihály kisgazdát agyonlőtték.”

 

1920. május 5.
Jelzet:
MNL BML V. 321 522/1920. – Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára, Mezővárosok, rendezett tanácsú városok, községek, Kondoros nagyközség iratai – Eredeti, gépelt és kézzel írt, aláírással.

 

Az anyagi károkozással járó lopásokat a megszállók a rekvirálás legalitásával indokolták. Az összeíró ívek tájékoztatnak a térség lakosságának módszeres kirablásáról, ráadásul néhány település esetében még a megszállás részletes leírása is fennmaradt. A rekvirálásokat több hullámban hajtották végre. Először rendszerint összeszedték a takarmányt, begyűjtötték a gabonát és a lisztet. Majd a gazdasági eszközöket, a gépeket, szíjakat szedték össze, és leszerelték a malmok többségét. Bármilyen fémeszközre igényt formáltak, szállásaikról, sőt még egyes kórházakból is összeszedték a vaságyakat. Békéscsabáról a felső lányiskolából az összes ajtó kulcsát, a méntelepen – többek között – az ablaküvegeket, az ablakpárkányokat, a villanyvezetékeket és a tűzhelyek vasrészét is elvitték.
 

 

1919. augusztus 20.
Jelzet:
MNL BML V. B. 72. 5179/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára, Békéscsaba város levéltára, Békéscsaba Város Tanácsának iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

 

Az összegyűjtött holmit azután vasúton szállították Románia felé. Erről számolt be Harry Hill Bandholtz[20] ezredes, a Budapestre rendelt amerikai katonai misszió vezetője 1919. szeptember 7-i vidéki útja során: „tegnap este Kelet-Magyarországon átutazva nagyszámú megrakott vasúti kocsit láttunk, amelyek mindegyike Romániába tartott.”[21] A gépek begyűjtése után a haszonállatok következtek. Elhajtották az ökröket, szarvasmarhákat, lovakat és juhokat. Békés településén két alkalommal tartottak lósorozást. A községből a megszállók 160 lovat vittek el, melyekért értéktelen bonokkal[22] fizettek. Orosházán az 1914-es lóösszeírás alkalmával 1910 állatot regisztráltak, ezzel szemben 1920-ban mindössze 731 lovat számoltak össze, vagyis a település elveszítette lóállományának több mint 62%-át. Nagyjából ez a veszteségi arány a többi haszonállat esetében is. Csongrádon a lovak száma a felére, a sertés- és a szarvasmarha-állomány a tizedére apadt. A megszállók – ha fizettek is a rekvirálások során – jóval áron alul értékelték az állatokat és a gabonát. Mezőhegyesről különösen sokat raboltak. A településről szerelték fel az Erdélyben és a Bánságban felállított román állami gazdaságokat. Összesen 9537 állatot hajtottak innen el, a műhelyek teljes felszerelését, a terménykészletet és a vadállományt is pusztították.[23] A román katonák a szállásaikként használt épületeket sem kímélték, az összeírások különféle rongálásokról is beszámolnak. Az Orosházi Kaszinó helyiségeiből a bútorok, képek, könyvek többsége, az összes írógép és telefonkészülék eltűnt. Fekhelyeiket részben eltüzelték, részben ládákat ácsoltak belőlük.

1919. augusztus 4-ére a román királyi hadsereg bevonult a fővárosba is, amelyet november 14-ig tartott megszállás és ellenőrzés alatt. Budapest elfoglalását követően az Észak-Dunántúl következett: a Vörös Hadsereg és a felfegyverzett győri munkások leszerelésére hivatkozva csapataik egészen Győrig jutottak. A Budapesten székelő antant tábornoki misszió szeptember 19-i jegyzéke a román hadsereg dunántúli kivonásának menetrendjét rögzítette. Eszerint a csapatok október 1-től kezdték meg Magyarország területéről való kivonulásukat. Miután elhagyták a Dunántúlt és a fővárost, a Duna–Tisza-köze területének katonai kiürítése következett. 1919. november 23-án a román csapatok mindenütt visszavonultak a Tisza keleti partvonaláig.

A magyar békedelegáció 1920. január 17-én vette át Párizsban az előzetes békefeltételeket, és ekkor váltak bizonyossá az új országhatárok kontúrjai is. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt – a megszállók folytatták a lakosság sanyargatását. A rekvirálások, a rablások továbbra is megkeserítették a helyiek mindennapjait. A román csapatoknak a térségből való kivonása 1920. március elejétől a hónap végéig zajlott. Nyomukban érkeztek a Nemzeti Hadsereg katonái, akiket a lakosság örömmámorban fogadott.

 


[1] Fodor János: Impériumváltás Erdélyben. Rubicon, 2017/7–8. 89–93.

[2] Az erdélyi eseményekről lásd Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben. Magvető Kiadó, Bp., 1987. Legújabban Fodor János: Impériumváltás Marosvásárhelyen 1918–1922. Múltunk, 2016/2. 148–186.

[3] Fernand Vix (1876–1941) francia alezredes. 1918–1919-ben a szövetséges hatalmak budapesti katonai bizottságának vezetője. Ő adta át a román–magyar demarkációs vonal leírását tartalmazó jegyzéket a magyar kormánynak.   

[4] Henri Mathias Berthelot (1861–1931), a francia keleti intervenciós hadsereg parancsnoka.

[5] Dr. Suba János: A román királyság 1919. évi hadjárata Magyarország ellen. Új Honvédségi Szemle, 2000/8. 82–90.

[6] Szentkereszthegyi Kratochwil Károly (1869–1946) a Székely Hadosztály parancsnoka.

[7] A Székely Hadosztály történetéről lásd Gottfried Barna–Nagy Szabolcs: A Székely Hadosztály története. Barót Tortoma könyvkiadó – Magyar Menedék Könyvesház, 2011.

[8] A nyíregyházi eseményekről lásd Bene János: Nyíregyháza román megszállása 1918–1919-ben. Vörös és fehér. A vörös és fehér uralom hátországa – 1919 vidéken. Szerk.: Nagy Szabolcs. Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Veszprém, 2013, 79–94.

[9] A debreceni eseményeket bemutatja Bödők Gergely: Tizenegy hónap. Debrecen román megszállása 1919–1920-ban. Kommentár, 2016/1. 68–86.

[10] Az áldozatok: Grünfeld Jakab, Dundler Károly, Beleznai Sándor, Oláh Tódor voltak. Lásd dr. Scherer Ferenc: Gyula város története. Gyula város kiadása, Gyula,1938, 350.

[11] Békéscsaba. Történelmi és kulturális monográfia. Főszerk.: Korniss Géza. Békéscsaba, 1930, 56.

[12] Szabó Ferenc: A vörös hadsereg szervezése és harcai a viharsarokban. A Tanácsköztársaság Békés megyében – 1919. MSZMP Békés Megyei Bizottsága, Békéscsaba, 1969, 241.

[13] Z. Nagy Ferenc: Ahogy én láttam…  Gondolat Kiadó, Bp., 1965, 44.

[14] A hódmezővásárhelyi eseményekről lásd Makó Imre: Hódmezővásárhely román megszállása 1919–1920. A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve 2010. Szeged, 2011, 139–159. Uő: A vörös offenzíva és a román megtorlás Hódmezővásárhelyen 1919-ben. A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve 2009. Máyer Nyomda és könyvkiadó, Hódmezővásárhely – Bp., 2010, 57–88.

[15] Szentes megszállásáról részletesebben lásd korábbi munkánkat. Perczel Olivér: „Behatolnak védtelen aggokhoz és nőkhöz” – Román megszállás Szentesen 1919–1920. Kommentár, 2017/5–6. 34–51.

[16] Kerepeszki Róbert: Rettenetes rablás. Román megszállás a Tiszántúlon. Rubicon 2011/5. 41.

[17] Lásd a 13. lábjegyzetet.

[18] Az 1918-ban az Osztrák–magyar Bank által Bécsben, majd 1919-ben Budapesten nyomtatott 25 és 200 koronás papírpénzek korabeli köznapi neve. Ezeknek a papírpénzeknek csak az egyik oldalukon volt képnyomat, a másikat üresen (fehéren) hagyták. 

[19] Az Osztrák–magyar Bank háború előtt bevezetett bankjegyeinek megnevezése.  

[20] Harry Hill Bandholtz (1864–1925) amerikai tábornok, az amerikai misszió vezetője Magyarországon. 1919. október 5-én megakadályozta, hogy a román csapatok kifosszák a Nemzeti Múzeumot.

[21] Bandholtz, Harry Hill: Napló nem diplomata módra. Román megszállás Magyarországon. Magyar Világ Kiadó, Bp., 1993, 58.

[22] Azaz kötelezvényekkel.

[23] Erdész Ádám: Mezőhegyes mozgalmas évei. Az októberi forradalomtól a románok kivonulásáig. A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 11. Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága, Békéscsaba, 1988, 303–334.

Ezen a napon történt március 19.

1906

Adolf Eichmann náci tiszt, SS Obersturmbannführer, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezető tagja (†1962)Tovább

1910

Bartók Béla I. vonósnégyesének premierjeTovább

1944

Hajnali 4 órakor, a Margaréta-terv alapján, német csapatok lépik át Magyarország határát, ellenállás nélkül eljutnak a fővárosba,...Tovább

1944

Magyarország náci megszállásával a fő cél – az ifjúsági mozgalmak számára is – a nemzeti függetlenség visszaszerzése lett. A Diákegység...Tovább

1946

http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő