Megalakult a Magyar Cserkészcsapatok Háborús Bizottsága, dr. Papp Gyula elnökkel az élén.Tovább
Fő a megbízhatóság
Drahos Lajos, a Magyar Népköztársaság varsói nagykövete Fülig Jimmyt megszégyenítő hejesírással írta első jelentéseit, amit az alábbi részlet is bizonyít: „Jelentem hogy junius 25, ikén 1 orakor fogadott Bierut elnök, A protokol szabájoknak megfeleönek, zsaketben diszszázad elött, a protokol fönök vezetésével minden ceremonia hibátlanul lett végrehajtva, aprototokol fönök Bathol nagy mrgelégedésére és e elismerésére.”
Bevezetés
Államközi szinten a második világháború végével éledtek újjá az 1939-1940-ben megszakadt magyar-lengyel kapcsolatok. Ha a hivatalos dátumokat nézzük: a diplomáciai viszonyt 1945. december 28-án állították helyre a két ország között, amelyet 1955. február 13-án nagyköveti szintre emeltek.
A Budapest és Varsó közötti diplomáciai viszony újrafelvételét követően hamar helyreálltak a gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok is. Az "új szakasz" igazi mérföldkövét az 1948. június 18-án a lengyel fővárosban a Magyar és a Lengyel Köztársaság által szovjet mintára kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés jelentette. A varsói magyar (nagy)követek személye híven kifejezte ezt a változást - 1947-től 1956-ig sorrendben Révész Géza, Szántó Béla, Drahos Lajos és Szántó Zoltán vezette a varsói magyar (nagy)követséget. Közülük felkészületlenségével és alkalmatlanságával Drahos Lajos rítt ki a legjobban - személye a magyar-lengyel diplomáciatörténet egyértelmű mélypontját jelentette -, aki elsőként töltötte ki a külügyi gyakorlatban szokásos négy évet (1951-1955). Tevékenysége pontosan tükrözte a "magyar népi demokrácia" káderpolitikáját és értékrendjét. A Drahos helyére "varsói száműzetésbe" érkezett Szántó Zoltán elődjéhez képest sokkal jobban megállta a helyét, a magyarországi politikai változások azonban 1956 június végén "visszaszólították" őt Budapestre. Ezután - a forradalom kirobbanása, majd a kádári vezetésnek "alkalmas személy" hosszas keresése miatt - egy éven keresztül nem töltötték be a varsói magyar nagyköveti posztot.
A lengyel politikai vezetés, s nemcsak a budapesti állomáshely betöltésekor, ellenben mindig odafigyelt arra, hogy a kiválasztott személy a kötelező politikai megbízhatóság mellett valamelyest értsen a diplomáciához, és beszéljen idegen nyelveket. 1955 elején Adam Willman lett a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövete, aki tisztét egészen 1959-ig látta el. Vegyészi végzettséggel került a Kohászati Minisztériumból a Külügyminisztériumba és nevezték ki rögtön a magyar fővárosba. Willman kulcsszerepet játszott mind a magyar forradalom időszakában - kifejezetten rokonszenvezett annak célkitűzéseivel -, mind a magyar-lengyel kapcsolatok alakulásában a korai Kádár-korszakban. Budapestről történt visszatérése után azonnal a római lengyel nagykövetség vezetője lett, akredittálása egyben a Vatikánba is szólt (ez "kényes" helynek számított, és éppen ezért nagy szakértelmet követelt). Karrierje csúcsát 1969-ben érte el, amikor is külügyminiszter-helyettessé nevezték ki (1972-ig), majd ezután Finnországban lett nagykövet, és az 1975-ös Helsinki Konferencián a lengyel küldöttség egyik vezetője volt.
Lengyel részről a kapcsolatok alakulását jelentősen befolyásolta - és egyben sajátossá tette - az a tény, hogy a magyar-lengyel kulturális, gazdasági, kereskedelmi, sajtótudósítói, stb. területen többségben voltak azok, akik 1939-től éveken át lengyel menekültekként Magyarországon tartózkodtak. általában innen "származott" magyar nyelvismeretük, és bár a kommunista Lengyelországot képviselték, túlnyomó részük nem felejtette el, hogy ki nyújtott nekik egyedüliként segítő kezet a világháború kitörésekor.
Visszatérve Drahos Lajosra: 1913-tól szakszervezeti és szociáldemokrata aktivista volt, majd 1936-ban csatlakozott Demény Pál kommunista mozgalmához. 1945 és 1949 között a csepeli Weiss Manfréd-gyár üzemi bizottságának elnöke, illetve alelnöke. 1946-ban nyilvánosan szembefordult a letartóztatott Deménnyel. A két munkáspárt 1948 júniusi "egyesülését" követően a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja (1948-1956), egyben parlamenti képviselő (1945-1953), valamint 1949 augusztusa és 1951 májusa között az Országgyűlés elnöke. Varsóból való visszatérése után a Vas-, Fém- és Villamosenergia-ipari Dolgozók szakszervezetének elnöke. 1983-ban hunyt el Budapesten.
Amikor 1951 tavaszán úgy határoztak, hogy őt küldik a népi Lengyelországba, a varsói magyar követség élére, Drahos Lajos 56 éves volt. Nyelveket nem beszélt, a diplomáciában teljesen járatlan volt. Kiválasztásakor a döntéshozókat egyetlen szempont vezérelte: a megbízhatóság.
Drahos júniusban megérkezett Varsóba. Első s legfontosabb bemutatkozó látogatását Boles3aw Bierutnál (a "lengyel Rákosinál") tette, aki a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetője, emellett pedig köztársasági elnök volt. A lengyel kommunisták cinizmusára jellemző, hogy Bierut 1944 őszétől 1948 nyaráig mint államfő nyilvánosan pártonkívüliként szerepelt, noha akkoriban is tagja volt a párt Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának. Arról nem is szólva, hogy ez utóbbi testület az ő elnöki dolgozószobájában tartotta üléseit.
Drahos annak rendje és módja szerint a látogatásról sajátkezűleg írt feljegyzést készített, amelyet szöveghűen bocsátok közre.
A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Drahos a következő négy évben fejlődőképesnek bizonyult: a későbbiekben megtanult gépelni vagy, s ez a valószínűbb, egy teljesen megbízható munkatárssal gépeltette le jelentéseit, aki a magyar nyelv rejtelmeit is jobban ismerte. Ez utóbbi megoldás egyébiránt abszolút szabálytalan volt, tekintettel a kötelező éberségre.
A történetnek azonban még nincs vége. A varsói jelentés beérkezett a Magyar Külügyminisztériumba, a Központi Titkos ügykezelőségen ezt iktatták, majd a válaszoltak rá, mégpedig a következőképpen.
Az akkori Magyar Külügyminisztérium tehát nem gorombította le Drahos Lajost - nem is nagyon tehette volna, már csak egyéb tisztségei miatt sem. Meg miért is tette volna, hiszen közös cél vezérelte őket, ráadásul Drahos valószínűleg nem volt egyedi eset. Hozzá képest utóda, Szántó Zoltán jelentései tényleg a szakszerűséget tükrözték. Stílusukban és tartalmukban egyaránt.
MOL. XIX-J-1-j 1. d. 01277/1951. (Magyar Országos Levéltár - Külügyi Levéltár LENGYELORSZáG - Tük - 1. doboz 1/c - 01277/1951.)
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt szeptember 23.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet új számmal jelenik meg a szeptember beköszöntével. Ezúttal leginkább a hétköznapi küzdelmek világába kalauzolják el az olvasót a megjelent forrásismertetések. Legyen szó akár a saját megélhetésükön javítani kívánó fiumei tisztviselőkről, egy államfordulatot éppen átélt kárpátaljai lakosokról, vagy éppen az államhatalom restriktív intézkedései ellenére is működő római katolikus egyházról és annak tagjairól. S arra nézve is láthatunk egy esetet, hogy a hétköznapok újságolvasóinak és maguknak az újságíróknak köszönhetően hogyan válhatott valaki „sikertelen bűnözővé” száz évvel ezelőtt.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) az Osztrák-Magyar Monarchia fiumei tisztviselőinek és alkalmazottainak meglehetősen komplex világát mutatja be. Forrásismertetésében nagyrészt a mai Rijekában őrzött iratokra támaszkodva tárja az olvasók elé, hogy az említett állami tisztviselők és alkalmazottak milyen módon kívánták orvosolni – többek között kérvények megfogalmazásával – egzisztenciális nehézségeiket.
A dualizmus bő ötven événél sokkal rövidebb időszak, mindössze hét hónap változásainak eredményét ismerteti írásában Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet). Publikációjában két, 1939 októberében papírra vetett hangulatjelentést mutat be, amelyek az 1939 márciusának közepén ismét magyar uralom alá került Kárpátalja gazdasági, szociális és politikai viszonyairól, illetve a helyben tapasztalt helyzet változásáról adnak számot.
Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) friss forrásismertetésében a Zágon József és Kada Lajos közötti levelezésből mutat be újabb részleteket. Ezúttal Zágon Lajosnak a magyarországi katolikus egyház 1961-1971 közötti helyzetéről szerzett információit adta közre. A korabeli budapesti vezetés folytatta az 1940-es évek végén megkezdett egyházellenes politikáját, azonban tárgyalt tíz év mégsem tekinthető monoton időszaknak a magyarországi katolikus egyház szempontjából, mivel a Vatikán és a Magyar Népköztársaság 1964-ben megállapodást kötött egymással, valamint lezajlott a II. Vatikáni Zsinat magyar püspökök részvételével.
Halász János (levéltári referens, Kulturális és Innovációs Minisztérium) forrásismertetésének második részében a már megismert „Kloroformos Bandi” ékszerrablási ügyének magyarországi tárgyalása kerül a reflektorfénybe, valamint az, hogy éppen a „kloroformos” jelző miként bélyegezte meg Faragó Andrást, és hogy ebben mekkora szerepe volt a korabeli sajtófogyasztásnak.
Idei negyedik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Továbbra is él ugyanakkor felhívásunk korábbi és leendő szerzőink felé: az ArchívNet szerkesztősége várja a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2023. szeptember 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő