Fő a megbízhatóság

Drahos Lajos, a varsói nagykövet

Drahos Lajos, a Magyar Népköztársaság varsói nagykövete Fülig Jimmyt megszégyenítő hejesírással írta első jelentéseit, amit az alábbi részlet is bizonyít: „Jelentem hogy junius 25, ikén 1 orakor fogadott Bierut elnök, A protokol szabájoknak megfeleönek, zsaketben diszszázad elött, a protokol fönök vezetésével minden ceremonia hibátlanul lett végrehajtva, aprototokol fönök Bathol nagy mrgelégedésére és e elismerésére.”

Bevezetés

Államközi szinten a második világháború végével éledtek újjá az 1939-1940-ben megszakadt magyar-lengyel kapcsolatok. Ha a hivatalos dátumokat nézzük: a diplomáciai viszonyt 1945. december 28-án állították helyre a két ország között, amelyet 1955. február 13-án nagyköveti szintre emeltek.

A Budapest és Varsó közötti diplomáciai viszony újrafelvételét követően hamar helyreálltak a gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok is. Az "új szakasz" igazi mérföldkövét az 1948. június 18-án a lengyel fővárosban a Magyar és a Lengyel Köztársaság által szovjet mintára kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés jelentette. A varsói magyar (nagy)követek személye híven kifejezte ezt a változást - 1947-től 1956-ig sorrendben Révész Géza, Szántó Béla, Drahos Lajos és Szántó Zoltán vezette a varsói magyar (nagy)követséget. Közülük felkészületlenségével és alkalmatlanságával Drahos Lajos rítt ki a legjobban - személye a magyar-lengyel diplomáciatörténet egyértelmű mélypontját jelentette -, aki elsőként töltötte ki a külügyi gyakorlatban szokásos négy évet (1951-1955). Tevékenysége pontosan tükrözte a "magyar népi demokrácia" káderpolitikáját és értékrendjét. A Drahos helyére "varsói száműzetésbe" érkezett Szántó Zoltán elődjéhez képest sokkal jobban megállta a helyét, a magyarországi politikai változások azonban 1956 június végén "visszaszólították" őt Budapestre. Ezután - a forradalom kirobbanása, majd a kádári vezetésnek "alkalmas személy" hosszas keresése miatt - egy éven keresztül nem töltötték be a varsói magyar nagyköveti posztot.

A lengyel politikai vezetés, s nemcsak a budapesti állomáshely betöltésekor, ellenben mindig odafigyelt arra, hogy a kiválasztott személy a kötelező politikai megbízhatóság mellett valamelyest értsen a diplomáciához, és beszéljen idegen nyelveket. 1955 elején Adam Willman lett a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövete, aki tisztét egészen 1959-ig látta el. Vegyészi végzettséggel került a Kohászati Minisztériumból a Külügyminisztériumba és nevezték ki rögtön a magyar fővárosba. Willman kulcsszerepet játszott mind a magyar forradalom időszakában - kifejezetten rokonszenvezett annak célkitűzéseivel -, mind a magyar-lengyel kapcsolatok alakulásában a korai Kádár-korszakban. Budapestről történt visszatérése után azonnal a római lengyel nagykövetség vezetője lett, akredittálása egyben a Vatikánba is szólt (ez "kényes" helynek számított, és éppen ezért nagy szakértelmet követelt). Karrierje csúcsát 1969-ben érte el, amikor is külügyminiszter-helyettessé nevezték ki (1972-ig), majd ezután Finnországban lett nagykövet, és az 1975-ös Helsinki Konferencián a lengyel küldöttség egyik vezetője volt.

Lengyel részről a kapcsolatok alakulását jelentősen befolyásolta - és egyben sajátossá tette - az a tény, hogy a magyar-lengyel kulturális, gazdasági, kereskedelmi, sajtótudósítói, stb. területen többségben voltak azok, akik 1939-től éveken át lengyel menekültekként Magyarországon tartózkodtak. általában innen "származott" magyar nyelvismeretük, és bár a kommunista Lengyelországot képviselték, túlnyomó részük nem felejtette el, hogy ki nyújtott nekik egyedüliként segítő kezet a világháború kitörésekor.

Visszatérve Drahos Lajosra: 1913-tól szakszervezeti és szociáldemokrata aktivista volt, majd 1936-ban csatlakozott Demény Pál kommunista mozgalmához. 1945 és 1949 között a csepeli Weiss Manfréd-gyár üzemi bizottságának elnöke, illetve alelnöke. 1946-ban nyilvánosan szembefordult a letartóztatott Deménnyel. A két munkáspárt 1948 júniusi "egyesülését" követően a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja (1948-1956), egyben parlamenti képviselő (1945-1953), valamint 1949 augusztusa és 1951 májusa között az Országgyűlés elnöke. Varsóból való visszatérése után a Vas-, Fém- és Villamosenergia-ipari Dolgozók szakszervezetének elnöke. 1983-ban hunyt el Budapesten.

Amikor 1951 tavaszán úgy határoztak, hogy őt küldik a népi Lengyelországba, a varsói magyar követség élére, Drahos Lajos 56 éves volt. Nyelveket nem beszélt, a diplomáciában teljesen járatlan volt. Kiválasztásakor a döntéshozókat egyetlen szempont vezérelte: a megbízhatóság.

Drahos júniusban megérkezett Varsóba. Első s legfontosabb bemutatkozó látogatását Boles3aw Bierutnál (a "lengyel Rákosinál") tette, aki a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetője, emellett pedig köztársasági elnök volt. A lengyel kommunisták cinizmusára jellemző, hogy Bierut 1944 őszétől 1948 nyaráig mint államfő nyilvánosan pártonkívüliként szerepelt, noha akkoriban is tagja volt a párt Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának. Arról nem is szólva, hogy ez utóbbi testület az ő elnöki dolgozószobájában tartotta üléseit.

Drahos annak rendje és módja szerint a látogatásról sajátkezűleg írt feljegyzést készített, amelyet szöveghűen bocsátok közre.

A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Drahos a következő négy évben fejlődőképesnek bizonyult: a későbbiekben megtanult gépelni vagy, s ez a valószínűbb, egy teljesen megbízható munkatárssal gépeltette le jelentéseit, aki a magyar nyelv rejtelmeit is jobban ismerte. Ez utóbbi megoldás egyébiránt abszolút szabálytalan volt, tekintettel a kötelező éberségre.

A történetnek azonban még nincs vége. A varsói jelentés beérkezett a Magyar Külügyminisztériumba, a Központi Titkos ügykezelőségen ezt iktatták, majd a válaszoltak rá, mégpedig a következőképpen.

Az akkori Magyar Külügyminisztérium tehát nem gorombította le Drahos Lajost - nem is nagyon tehette volna, már csak egyéb tisztségei miatt sem. Meg miért is tette volna, hiszen közös cél vezérelte őket, ráadásul Drahos valószínűleg nem volt egyedi eset. Hozzá képest utóda, Szántó Zoltán jelentései tényleg a szakszerűséget tükrözték. Stílusukban és tartalmukban egyaránt.

MOL. XIX-J-1-j 1. d. 01277/1951. (Magyar Országos Levéltár - Külügyi Levéltár LENGYELORSZáG - Tük - 1. doboz 1/c - 01277/1951.)

Ezen a napon történt szeptember 28.

1922

Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább

1939

A szovjet-német megállapodás értelmében felosztják Lengyelországot. A Szovjetunió megkapja Litvániát.Tovább

1988

Lezajlott az első ún. figyelmeztető sztrájk a JATE BTK-n, amelyet a hallgatók a felsőoktatás radikális és következetes megújításáért...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők