Belügyi jelentés a Ferencvárosról

1968

„1968. augusztus 4-én, az MTK-FTC labdarúgó mérkőzés után az autóbuszban és a banketten a játékosok durva antiszemita kijelentéseket tettek az egyesület vezetőinek jelenlétében, akik ez ellen nem léptek fel. Jácint elnökhelyettes arról panaszkodott, hogy a VASAS-nak van egy Hegyi Gyulája, [az] MTK-nak egy Barcs Sándora, de az FTC-nek senkije sincs. Ezek után érthető, hogy az antiszemita kijelentések folytatódtak, amelyet később Kamilla azzal fejezett be, hogy elmondott egy viccet, melynek az a vége: a kutya azért ugathatott, mert bemetszették a farkát.”

Bevezetés

Az alábbi dokumentumra a Belügyminisztériumban őrzött úgynevezett miniszteri iratok között bukkantam rá, a Kádár-korszak 1960-as évekbeli történetét célzó kutatásaim során. Az anyagból kiderül, hogy az "illetékes szervek" folyamatos belügyi megfigyelés alatt tartották a Ferencvárost, s ennek érdekében jól kiépített besúgóhálózatot működtettek a Fradinál. A jelentés tartalmából, stílusából és szóhasználatából kiviláglik az is, miként viszonyult a kádári hatalom a legnépszerűbb magyar sportklubhoz.

A főváros IX. kerületének jómódú sváb polgársága által 1899-ben alapított Ferencváros története igencsak gazdag és változatos. A focicsapat 1903-ban szerezte meg első bajnoki címét, amelyet még huszonhét ilyen siker követett, legutóbb a 2003-2004-es szezonban. Különösen emlékezetes az 1931-32-es idény, ahol százszázalékos teljesítménnyel diadalmaskodott a csapat. Emellett az FTC húsz alkalommal nyerte el a - különböző időszakokban más-más elnevezésű - Magyar Kupát, utoljára ez év tavaszán. Ami a nemzetközi szereplést illeti, a Fradi 1928-ban és 1937-ben hódította el a két világháború közti periódus rangos trófeáját, a Közép-Európai Kupát.

Az első világháborút követően állandósult viszállyá fajult az FTC és a nagy rivális MTK közötti versengés, s mivel ez utóbbi a budapesti zsidó középpolgárság egyesülete volt, így - tegyük hozzá: nem alaptalanul - a Fradi nevével kisvártatva az antiszemitizmus fogalma is összekapcsolódott, ami aztán egybemosódott a klubra szintén jellemző öntudatos nacionalizmussal. 1945 után "fasizmus" vádjával vizsgálatot indítottak az egyesület ellen, önkormányzatát felfüggesztették, s minden bizonnyal innentől fogva kezdtek el élénken érdeklődni iránta a Magyar Kommunista Párt által dominált belügyi szervek. Ugyanakkor az MKP hatalomátvételének kiteljesedésével párhuzamosan a Fradi mindinkább a születő rendszer elutasításának egyik szimbólumává vált.

A klub fennállásának ötvenedik évében, 1949-ben ismét bajnok lett, játékosai harminc mérkőzésen 140 gólt rúgtak, csak Deák Ferenc egymaga ötvenkilencet(!). Ezután azonban ínséges esztendők jöttek. Az antikommunista érzelmekkel szemben ugyanis még a keményvonalas moszkovita Münnich Ferenc sem tudott "hatásosan" fellépni, aki miközben Budapest rendőrfőkapitánya volt, 1948-50-ben az egyesület elnöki tisztét is betöltötte. Ez a rendszerellenesség kis híján a Ferencváros feloszlatásához vezetett. Végül "megkegyelmeztek" neki, 1950 februárjában "beolvasztották" az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezetének központi egyesületébe, ÉDOSZ SE néven. Egy évvel később az ÉDOSZ SE Budapesti Kinizsire változott, egyúttal az FTC hagyományos zöld-fehér színét piros-fehérre cserélték. A "kinizsis" Fradival hivatalos részről meglehetősen mostohán bántak, különösen a "kedvenc" csapatokhoz képest. Szűkösek voltak az anyagi források, hiszen a Kinizsi mögött álló élelmezésügyi szakszervezet nem számított olyan erős intézménynek, mint például a Honvédelmi Minisztérium a Honvéd, a Belügyminisztérium az Újpesti Dózsa vagy akár a Vasas Szakszervezet a Vasas esetében. Ráadásul a klub legjobb labdarúgóit egyfolytában igyekeztek más csapatokhoz átvinni.

Az "idegen esztendők" az 1956-os forradalom idején értek véget: október végén a Ferencváros végérvényesen visszakapta nevét és színét. Szervezetileg továbbra is az ÉDOSZ központi sportegyesülete maradt.

Az 1960-as évek a Fradi focicsapatának igazi sikerszériáját hozták: a hazai bajnokságban az együttes négyszer győzedelmeskedett, az UEFA-kupa "ősét", a Vásárvárosok Kupáját 1965-ben hódította el, s 1968-ban ugyanitt döntőt játszott. Emellett Albert Flórián 1967-ben Európa legjobb labdarúgójaként aranylabdás lett, a következő évben pedig a csapatból három játékos (Albert, Novák Dezső és Szűcs Lajos) is bekerült a világválogatottba.

A Rákosi-érával összevetve, a Kádár-rezsim figyelme sem lankadt a Fradi iránt. Sőt. A Magyar Szocialista Munkáspárt Titkársága 1961. október 17-i ülésén, a "Különfélék" napirendi pontban vitatott meg egy "tájékoztató jelentést" a Ferencvárosról, amelyet a Központi Bizottság Párt- és Tömegszervezetek Osztálya készített, s amelyet Sándor József, az osztály vezetője - egyben a KB Iroda irányítója - jegyzett aláírásával. (A dokumentum szövegét lásd Katona Csaba-Majtényi György: Fasiszták és homoszexuálisok a Fradi elnökségében? 1961. ArchivNet, I. évf. 1. szám /2001. január/.)

A jelentés alapján meghozott titkársági döntés nyomán a klub elnökhelyettesét, egyszemélyben az egyesület MSZMP-pártalapszervezetének titkárát (aki "a múltban fasiszta szervezetek tagja volt, s jelenleg is fasiszta magatartást tanúsít") hamarosan letartóztatták, és 1962 áprilisában - zárt tárgyaláson -, főként "gyűlöletre izgatás" vádjával a Fővárosi Bíróság első fokon 3 év 6 hónapi szabadságvesztésre ítélte, valamint 5 évre eltiltotta a közügyektől. A Legfelsőbb Bíróság néhány héttel később meghozott jogerős ítéletében enyhített az első fokon kiszabott büntetés súlyosságán, 2 évi szabadságvesztésre és 3 év közügyektől való eltiltásra "mérsékelve" azt. Ugyancsak az MSZMP Titkárság akaratának megfelelően rövid úton eltávolították az FTC-től azt a "45 személyt", akit a jelentés a következőképpen említett: "reakciós, fasiszta szemléletű, büntetett előéletű vagy erkölcstelen életet él".

Az alább olvasható dokumentum 1968 októberében keletkezett, dr. Tihanyi Sándor rendőr ezredes, a Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Osztályának vezetője készítette, s annak egy-egy példányát többek között megküldte Németh Károlynak, a Politikai Bizottság póttagjának, az MSZMP budapesti pártbizottsága első titkárának, Rácz Sándor belügyminiszter-helyettesnek, Baranyai Györgynek, a BM főcsoportfőnök-helyettesének, illetve közvetlen főnökének, dr. Sós György budapesti rendőrfőkapitánynak. Az "FTC sportegyesületben tapasztalt jelenségekről" címet viselő jelentés egészen 1961-ig, a fentebb említett belügyi vizsgálat idejéig visszamenően összegzi a "káros jelenségeket".

Ez utóbbiak kapcsán mindenképp lényegesnek tartom megemlíteni, hogy olvasás közben nem szabad figyelmen kívül hagyni az "iratképző szerv" alapvetően tendenciózus hozzáállását és sablonos szóhasználatát, az óvatos fenntartás pedig különösen vonatkozik a labdarúgócsapat edzőjének tulajdonított antiszemita kijelentésekre.

Egyelőre nincs nyoma, hogy a jelentésben említett akármelyik vezetőt vagy sportolót valamiféle súlyosabb retorzió érte volna, a Belügyminisztérium vagy az MSZMP vezetése sem tűzte napirendjére a dokumentum megvitatását. Talán úgy gondolták, még nem elérkezett el ennek az ideje. Egyértelműen látszik, hogy hosszú éveken keresztül gyűjtögették szépen, precízen az "anyagot" egy-egy ember ellen, hátha jó lesz az még valamire a későbbiekben. De teljességgel az sem zárható ki, hogy az olimpiai labdarúgó válogatott 1968-as mexikói elsősége "biztosított menlevelet" a jelentésben szereplők némelyikének. Csak a vezetőedző távozott 1969-ben a klubtól, de egyéb tisztségét megőrizhette.

Az azonban kétségtelennek tűnik, hogy a kommunista hatalom ezután is szüntelenül szemmel tartotta a Fradit, és a következő, 1970-es évtizedben sem szerette jobban, mint annak előtte.

Szándékaim szerint a jelen forrás közreadásával legfőképp a Kádár-rendszer cinikus képmutatását kívánom bemutatni. Annak a hatalomnak az aljasságát, amely például miközben rendkívül szigorú és értelmetlen vámszabályokat alkotott, arra ösztönözte az élsportolókat (a maguk esetleges emberi esendőségével is kalkulálva), hogy kerüljék meg ezeket, hogy a megszolgált jövedelmüket könyöradománynak tekintsék, és lehetőleg "törvénytelen" úton boldoguljanak ilyen-olyan kiskapuk igénybe vételével vagy ily módon vegyék meg maguknak mindazt, ami tőlünk nyugatra természetes volt. Aztán pedig a hatalom, ha akart, akkor lesújtott, sakkban tartott, zsarolt, megpróbált beszervezni, vagy éppenséggel szemet hunyt. Ahogy a pillanatnyi érdeke kívánta.

Mivel maga a jelenség, a rendszer működési mechanizmusának az ábrázolása a fontos, ezért a jelentésben szereplő sportvezetők és sportolók nevét virágnevekkel helyettesítettem, valamint a szintén dölt betűkkel megjelölt helyeken (egy-egy alkalommal) elhagytam olyan eseményleírást, klubnevet és újságnevet, amelyek rendkívül megkönnyítették volna a megnevezettek kilétének a megállapítását. Ugyanezen oknál fogva kipontoztam a személyes adatok helyét is.

A dokumentum jelzete: Belügyminisztérium Központi Irattára, Miniszteri Iratok, 4242-1-a/1498 (1968).

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 13.

1982

Irán támadást indít Irak ellen és ezzel megfordítja az Irak–iráni háború menetét.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők