„Egy becsületes tsz-főkönyvelő egyedül többet sikkaszt, mint ez a 23 ember együtt”

Az Onódy-ügyről az MSZMP Központi Bizottságában, 1965. március 11.

1964. december 5-én a Népszabadság hírül adta, hogy a Budapesti Rendőrfőkapitányság nyomozást folytatott Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója és 11 társa ellen. A nyomozás megállapításai szerint Onódy és társai éveken keresztül „csaltak, sikkasztottak, károsították a kezelésükre bízott társadalmi tulajdont”. Az Onódy-ügy akarva-akaratlanul is összekapcsolódott a Hruscsov 1964 októberi leváltása nyomán a magyar pártvezetésben kialakuló bizonytalansággal, amely leginkább azt a kérdést vetette fel, miként tud úrrá lenni Kádár János pozíciója megingásán.

Bevezetés 

1964. december 5-én a Népszabadság hírül adta, hogy a Budapesti Rendőrfőkapitányság nyomozást folytatott Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója és 11 társa ellen a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények miatt. A nyomozás megállapításai szerint Onódy és társai éveken keresztül "csaltak, sikkasztottak, károsították a kezelésükre bízott társadalmi tulajdont, s bűnszövetségben elkövetett cselekményeikkel mintegy 400 ezer forint kárt okoztak a népgazdaságnak". A rendőrség ugyanakkor bűnvádi eljárást indított Lázár Géza, a Belkereskedelmi Minisztérium Vendéglátóipari Főigazgatóságának, mint az Éttermi és Büfé Vállalat közvetlen felettes hatóságának vezetője ellen, aki egyrészt fedezte Onódy üzelmeit, másrészt maga is bűncselekményeket követett el.

Ezzel "hivatalosan" is kezdetét vette az Onódy-ügy, amely aztán többfelé szétágazott. Akarva-akaratlanul is összekapcsolódott a Hruscsov 1964 októberi leváltása nyomán a magyar pártvezetésben kialakuló bizonytalansággal, amely leginkább azt a kérdést vetette fel, miként tud úrrá lenni Kádár János pozíciója megingásán, s amelyet ellenfelei a párt felső köreiben igyekeztek kihasználni. Kiindulópontja és hivatkozási alapja lett egy végül eredménytelen korrupcióellenes (sajtó)kampánynak is, amellyel a gazdasági vezetőket akarták figyelmeztetni, ráadásul akadtak, akik saját alantas céljaik elérése érdekében hamis pletykákat kezdtek gyártani és terjeszteni olyanokról, akiknek az ügyhöz semmi közük nem volt, sőt magát Onódyt sem ismerték.

Az 1920-ban született Onódy Lajos 18 évesen kezdett a Ganz Gyárban dolgozni, előbb segédmunkás volt, aztán villanyszerelő, majd egy művezetői iskola elvégzését követően 1941-ben műszaki tisztviselővé lépett elő. A háború alatt zsidókat mentett - amiért az izraeli Yad Vashem Intézettől 1995-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést -, valamint legfőképp az ő nevéhez fűződik a gyár "bénítási anyagainak" megmentése 1944 decemberében. (A bénítási anyag eltávolításával, vagyis egy esztergagép, gyalugép vagy bármilyen hasonló berendezés vezérorsójának kiszedésével, illetve megsemmisítésével a hatalmas gépek használhatatlan ócskavassá válnak.) Karácsony előtt a Gestapo letartóztatta, a svábhegyi Majestic szállóba vitték, ahol halálra ítélték. Az ítélet végrehajtása a szovjet csapatok közeledtének köszönhetően hiúsult meg.

A fiatal kommunista Onódy 1945 júniusában - "pártfeladatként" - az Extra Cukorka- és Csokoládégyár beszerzési vezetője lett, majd annak felszámolása után, 1949-ben az Éttermi és Büfé Vállalat megszervezésével bízták meg, amit szakképzetlensége ellenére ügyesen véghez is vitt. A vállalat Onódy irányítása alatt tíz alkalommal nyerte el a belkereskedelmi miniszter és az illetékes szakszervezet által adományozott Kiváló Vállalat címet. Maga Onódy két ízben részesült magas állami kitüntetésben, legutóbb 1958 májusában Dobi Istvántól, az Elnöki Tanács elnökétől vehette át a Szocialista Munkáért Érdemérmet. Emellett 1959-ben megkapta a Kiváló Dolgozó kitüntetést saját miniszterétől, 1960 szeptemberében pedig a szovjet kereskedelmi miniszter a Szovjet Kereskedelem Kiváló Dolgozója címet adományozta neki a moszkvai Gorkij parkban lévő Medvezsonok (Mackó) büfé-étteremben a "magyar ipari kiállítás lebonyolítása idején végzett kiváló munkájáért" (vagyis a vendéglátóhely létrehozásáért és működtetéséért), valamint "tapasztalatainak a szovjet szakemberekkel való megosztása útján nyújtott gyakorlati segítségéért".

Budapesten olyan ismert helyek tartoztak a vállalathoz, mint a Kis Royal, a későbbi Moulin Rouge helyén álló Budapest Táncpalota, a Mézes Mackó, az Abbázia és az EMKE. Emellett az 1960-as évek elején a vállalat a Balaton déli partján, elsősorban Siófokon és Balatonföldváron hozott létre szállodákat. Ugyancsak ők gondoskodtak a MALÉV nemzetközi járatainak ellátásáról, és ők működtették a Népstadion büféit is.

Onódy az idők folyamán alaposan "kinőtte magát" - 1953-tól hosszú éveken keresztül a Ferencváros labdarúgó szakosztályának elnöki tisztét is ellátta -, tipikus "kijáró" volt, aki a saját javára tudta fordítani a rendszer merevségét és nehézkességét, s ehhez minden eszköz és lehetőség megadatott neki. Egy monopolhelyzetben lévő, ráadásul az akkori megítélés szerint stratégiailag fontos területen működő intézmény vezetőjeként sok szállal kötődött a párt- és állami vezetés több tagjához, szükség esetén - viszonzásra számítva - apróbb-nagyobb szívességeket tett nekik, ezek közé tartozott az ingyenes vagy rendkívül kedvezményes vendéglátás, az ajándékba küldött bőséges hidegtálak vagy a jófajta bel- és külföldi szeszes italok. A kapcsolatépítés csúcsa a Mackó és a Diána vadásztársaságok létrehozása volt a mátrai Kisnánáson, amelyeknek öt, illetve hét tagja volt: Gáspár Sándor, aki egyéb funkciói mellett 1959-től a PB póttagja, 1962-től rendes tagja, Nezvál Ferenc igazságügy miniszter, Szalay József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és Szénási Géza legfőbb ügyész, illetve Kelemen Endre, a legismertebb s legfoglalkoztatottabb igazságügyi orvosszakértő és a felesége, valamint természetesen Onódy. Mindezeket figyelembe véve méltán érezhette védettnek magát, olyannak, akinek senki sem árthat, és akinek sok mindent szabad. De nyilvánvaló, hogy mindezzel ellenségeket is szerzett, és a maga köré szőtt védőháló végső soron elégtelennek bizonyult, hogy őt fenntartsa.

Onódy esete semmiképp sem nevezhető tisztán gazdasági bűnügynek, a terhére felrótt 32 ezer forint elsikkasztása elenyésző összeg, az ezért elsőfokon 1965. március 20-án kiszabott hét és fél év szabadságvesztés, amit négy hónappal később másodfokon hat és fél évre "enyhítettek", egyáltalán nem állt ezzel arányban. A legjobb összevetést az 1961-es Török-ügy kínálja. Török Istvánt, a Vasas Szakszervezet főtitkárát, az MSZMP Központi Bizottságának tagját a bíróság a "társadalmi tulajdon sérelmére ismételten elkövetett sikkasztás és hűtlen kezelés elkövetésének bűntette" miatt két év hat hónapi börtönbüntetésre ítélte 340 ezer forint károkozásért, amelyből a vádlott időközben 80 ezret megtérített. Egyúttal a büntetés mértékének meghatározásakor tudatosan figyelmen kívül hagyták Török felelősségét a főkönyvelője által elsikkasztott közel kétmillió forint miatt, ráadásul a volt főtitkárnak csupán 14 hónapot kellett börtönben töltenie. Török ügyének nem akartak "jelentést" adni, az erőviszonyok is neki kedveztek, Onódy esetében azonban a hatalom példát kívánt statuálni. (Ne felejtsük el, hogy Török pere zárt ajtók mögött folyt, míg az Onódy-per bírósági tárgyalásán a hazai és a külföldi újságírók jelen lehettek, és tudósíthattak az eseményekről.) Az ítéletek összevetéséből is látszik, hogy Onódyt nem azért ítélték el, amit valójában tett, vagy amit a politika az ő számlájára írt, hanem azért, amit nem, vagy csak kis részben követett el. Bárhogy is nézzük, az ellene felhozottaknak még a Kádár-korszak büntetőjogi paragrafusainak alapján is sokkal enyhébb megítélés alá kellett volna esniük, sőt egy fegyelmivel - vagy az igazgatói posztról való leváltással - is el lehetett volna intézni az egészet. De ha a vele szemben hivatalosan hangoztatott vádak igazak lettek volna is, felsőbb akarat nélkül akkor sem születhetett volna "ügy". Amikor Onódyt 1964. október 30-án őrizetbe vették, még ő is "tévedésre" gyanakodott, talán csak akkor érezte meg, hogy itt jóval többről van szó, amikor minden erőfeszítése dacára sem bocsátották & ocirc;t szabadon. Nem vette észre, hogy mi készül ellene, vagy alábecsülte a veszélyt, éppen ezért a kezdet kezdetén a számára kinyitott kiskapuval sem élt. Onódy ugyanis közvetlenül a letartóztatása előtt külföldről érkezett vissza, s még Bécsben tartózkodott, amikor felhívták, és figyelmeztették, hogy ne jöjjön haza.

Mint szó volt róla, az Onódy-ügy számos pletyka és mítosz gerjesztője lett, melyek hatása mind a mai napig tart. A pletyka a diktatúrák sajátos velejárója, a vezető elit "megközelíthetetlenségéből" és a demokratikus ellenőrző mechanizmusok hiányból fakad. Különféle szóbeszédek mindig voltak, 1964 őszén-telén például sokhelyütt lehetett hallani állítólagos tervezett áremelésekről vagy munkahelyi elbocsátásokról (a kötelező foglalkoztatottság mellett!). Az Onódy-ügy kipattanásakor pedig többek között az kapott szárnyra, hogy "valami gyűlésen a Pártközpontban lövöldöztek, és Czinege honvédelmi miniszter kilyukasztotta Kádár elvtárs bőrét, meglőtte", illetve hogy "a MALÉV vezérigazgatója ötödmagával egy repülőgéppel disszidált".

Egy álhír könnyű elterjesztésének lehetőségét lovagolták meg azok, akik a szégyenteljes pletykahadjárattal nem is annyira Onódyt akarták lejáratni. A mendemondák hatalmas és féktelen mulatozásokról (sőt, egyenesen orgiákról) szóltak, amelyek állítólag a volt igazgató felügyelete tartozó fővárosi mulatóhelyeken (Kis Royal, Budapest Táncpalota) zajlottak a korszak neves és ünnepelt színésznőinek aktív részvételével. Rövid idő elteltével a listán közülük csak Bara Margit maradt, akiről széltében-hosszában híresztelni kezdték, hogy az orgiák állandó szereplője volt, meztelenre vetkőzött, s a ráöntött csokoládét a "mulatozók" lenyalták róla. Ezek a pletykák teljességgel alaptalanok voltak, a legfőbb céljuk az volt (amellett, hogy így az Onódy-ügyet is jobban "el lehetett adni" a puritán Kádárnak), hogy Bara Margitot bármilyen eszközzel meghurcolják, ellehetetlenítsék, és pályája feladására kényszerítsék (ez sikerült is). A korszak talán legszebb színésznője ellen indított rágalmazó kampány eredménytelen maradt volna, ha a legfelsőbb politikai vezetésben valaki az irigyei és ellenségei mellé nem áll. A valóságban így kapcsolódott össze az Onódyval való politikai leszámolás a Bara Margittal szembeni aljas fellépéssel, miközben a két "főszereplő" nem is ismerte egymást.

Az Onódy-ügy a jogerős ítélet meghozatalával 1965 júliusában lezárult. A kreált mellékperekben is megszülettek az ítéletek az év végéig. A párt- és állami vezetők közül mindenki "megúszta" Onódyval való kapcsolatát - maximum "az éberség elmulasztása miatt" részesítette őket figyelmeztetésben az MSZMP Politikai Bizottsága. Nezvál és Tausz János belkereskedelmi miniszter (a felettes hatóság vezetője) csak 1966 decemberében távozott posztjáról. A legfőbb ügyész és a legfőbb bíró is a helyén maradhatott, nem is szólva Gáspár Sándorról. Megőrizték posztjukat a "másodszereplők" is, például Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter vagy Sebes Sándor, a belkereskedelmi miniszter első helyettese, aki közvetlenül felügyelte a Vendéglátóipari Főigazgatóságot a minisztériumban. Az ilyen esetekben meghonosodott szokás szerint alsó szinteken azért megtörtént a felelősségre vonás, a "belkereskedelmi, belügy-, pénzügy-, közlekedés- és postaügyi miniszterek lefolytatták a szükséges fegyelmi eljárásokat, és megbüntették a felelős személyeket".

A pártvezetés a Központi Bizottság 1965. március 11-13-i ülésén tárta saját nyilvánossága elé az Onódy-ügyet. Ezt megelőzően Kádár János miniszterelnöki tisztségében az országgyűlés 15. ülésszakán, február 11-én szólt nagy általánosságban néhány szót erről az esetről és más gazdasági bűncselekményekről. A KB márciusi ülésének első napján Biszku Béla, a Politikai Bizottság tagja, a KB titkára számolt be az "időszerű belpolitikai kérdésekről", s itt hozta szóba Onódy Lajost. Ez utóbbiról olyan minőségében is beszélt, mint annak a háromfős bizottságnak a vezetője, amelyet a PB hívott életre az Onódy-ügy "feltárására", s amelybe rajta kívül Pap Jánost és Korom Mihályt delegálták. Biszku referátumát követően tanulságos hozzászólások hangzottak el a Központi Bizottságban, ezeket bocsátom közre.

Ezen a napon történt december 03.

1910

Először mutatja be Georges Claude a modern neonvilágítást.Tovább

1917

Breszt-Litovszkban fegyverszüneti tárgyalások kezdődnek Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak (Németország és az Osztrák–Magyar...Tovább

1930

A budapesti Margit-szigeten átadják a Hajós Alfréd tervei alapján elkészült Nemzeti Sportuszodát.Tovább

1989

Befejeződik George H. W. Bush és Mihail Gorbacsov máltai találkozója.Tovább

1992

A távközlés egyik történelmi lépéseként Neil Papworth brit mérnök elküldi az első rövid szöveges üzenetet.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/4

 

Tisztelt Olvasók!

 

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.

 

Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.

Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.

A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.

Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.

Az idei negyedk számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztőségen egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. november 22.

Miklós Dániel
főszerkesztő