Bevezetés 

1964. december 5-én a Népszabadság hírül adta, hogy a Budapesti Rendőrfőkapitányság nyomozást folytatott Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója és 11 társa ellen a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények miatt. A nyomozás megállapításai szerint Onódy és társai éveken keresztül "csaltak, sikkasztottak, károsították a kezelésükre bízott társadalmi tulajdont, s bűnszövetségben elkövetett cselekményeikkel mintegy 400 ezer forint kárt okoztak a népgazdaságnak". A rendőrség ugyanakkor bűnvádi eljárást indított Lázár Géza, a Belkereskedelmi Minisztérium Vendéglátóipari Főigazgatóságának, mint az Éttermi és Büfé Vállalat közvetlen felettes hatóságának vezetője ellen, aki egyrészt fedezte Onódy üzelmeit, másrészt maga is bűncselekményeket követett el.

Ezzel "hivatalosan" is kezdetét vette az Onódy-ügy, amely aztán többfelé szétágazott. Akarva-akaratlanul is összekapcsolódott a Hruscsov 1964 októberi leváltása nyomán a magyar pártvezetésben kialakuló bizonytalansággal, amely leginkább azt a kérdést vetette fel, miként tud úrrá lenni Kádár János pozíciója megingásán, s amelyet ellenfelei a párt felső köreiben igyekeztek kihasználni. Kiindulópontja és hivatkozási alapja lett egy végül eredménytelen korrupcióellenes (sajtó)kampánynak is, amellyel a gazdasági vezetőket akarták figyelmeztetni, ráadásul akadtak, akik saját alantas céljaik elérése érdekében hamis pletykákat kezdtek gyártani és terjeszteni olyanokról, akiknek az ügyhöz semmi közük nem volt, sőt magát Onódyt sem ismerték.

Az 1920-ban született Onódy Lajos 18 évesen kezdett a Ganz Gyárban dolgozni, előbb segédmunkás volt, aztán villanyszerelő, majd egy művezetői iskola elvégzését követően 1941-ben műszaki tisztviselővé lépett elő. A háború alatt zsidókat mentett - amiért az izraeli Yad Vashem Intézettől 1995-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést -, valamint legfőképp az ő nevéhez fűződik a gyár "bénítási anyagainak" megmentése 1944 decemberében. (A bénítási anyag eltávolításával, vagyis egy esztergagép, gyalugép vagy bármilyen hasonló berendezés vezérorsójának kiszedésével, illetve megsemmisítésével a hatalmas gépek használhatatlan ócskavassá válnak.) Karácsony előtt a Gestapo letartóztatta, a svábhegyi Majestic szállóba vitték, ahol halálra ítélték. Az ítélet végrehajtása a szovjet csapatok közeledtének köszönhetően hiúsult meg.

A fiatal kommunista Onódy 1945 júniusában - "pártfeladatként" - az Extra Cukorka- és Csokoládégyár beszerzési vezetője lett, majd annak felszámolása után, 1949-ben az Éttermi és Büfé Vállalat megszervezésével bízták meg, amit szakképzetlensége ellenére ügyesen véghez is vitt. A vállalat Onódy irányítása alatt tíz alkalommal nyerte el a belkereskedelmi miniszter és az illetékes szakszervezet által adományozott Kiváló Vállalat címet. Maga Onódy két ízben részesült magas állami kitüntetésben, legutóbb 1958 májusában Dobi Istvántól, az Elnöki Tanács elnökétől vehette át a Szocialista Munkáért Érdemérmet. Emellett 1959-ben megkapta a Kiváló Dolgozó kitüntetést saját miniszterétől, 1960 szeptemberében pedig a szovjet kereskedelmi miniszter a Szovjet Kereskedelem Kiváló Dolgozója címet adományozta neki a moszkvai Gorkij parkban lévő Medvezsonok (Mackó) büfé-étteremben a "magyar ipari kiállítás lebonyolítása idején végzett kiváló munkájáért" (vagyis a vendéglátóhely létrehozásáért és működtetéséért), valamint "tapasztalatainak a szovjet szakemberekkel való megosztása útján nyújtott gyakorlati segítségéért".

Budapesten olyan ismert helyek tartoztak a vállalathoz, mint a Kis Royal, a későbbi Moulin Rouge helyén álló Budapest Táncpalota, a Mézes Mackó, az Abbázia és az EMKE. Emellett az 1960-as évek elején a vállalat a Balaton déli partján, elsősorban Siófokon és Balatonföldváron hozott létre szállodákat. Ugyancsak ők gondoskodtak a MALÉV nemzetközi járatainak ellátásáról, és ők működtették a Népstadion büféit is.

Onódy az idők folyamán alaposan "kinőtte magát" - 1953-tól hosszú éveken keresztül a Ferencváros labdarúgó szakosztályának elnöki tisztét is ellátta -, tipikus "kijáró" volt, aki a saját javára tudta fordítani a rendszer merevségét és nehézkességét, s ehhez minden eszköz és lehetőség megadatott neki. Egy monopolhelyzetben lévő, ráadásul az akkori megítélés szerint stratégiailag fontos területen működő intézmény vezetőjeként sok szállal kötődött a párt- és állami vezetés több tagjához, szükség esetén - viszonzásra számítva - apróbb-nagyobb szívességeket tett nekik, ezek közé tartozott az ingyenes vagy rendkívül kedvezményes vendéglátás, az ajándékba küldött bőséges hidegtálak vagy a jófajta bel- és külföldi szeszes italok. A kapcsolatépítés csúcsa a Mackó és a Diána vadásztársaságok létrehozása volt a mátrai Kisnánáson, amelyeknek öt, illetve hét tagja volt: Gáspár Sándor, aki egyéb funkciói mellett 1959-től a PB póttagja, 1962-től rendes tagja, Nezvál Ferenc igazságügy miniszter, Szalay József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és Szénási Géza legfőbb ügyész, illetve Kelemen Endre, a legismertebb s legfoglalkoztatottabb igazságügyi orvosszakértő és a felesége, valamint természetesen Onódy. Mindezeket figyelembe véve méltán érezhette védettnek magát, olyannak, akinek senki sem árthat, és akinek sok mindent szabad. De nyilvánvaló, hogy mindezzel ellenségeket is szerzett, és a maga köré szőtt védőháló végső soron elégtelennek bizonyult, hogy őt fenntartsa.

Onódy esete semmiképp sem nevezhető tisztán gazdasági bűnügynek, a terhére felrótt 32 ezer forint elsikkasztása elenyésző összeg, az ezért elsőfokon 1965. március 20-án kiszabott hét és fél év szabadságvesztés, amit négy hónappal később másodfokon hat és fél évre "enyhítettek", egyáltalán nem állt ezzel arányban. A legjobb összevetést az 1961-es Török-ügy kínálja. Török Istvánt, a Vasas Szakszervezet főtitkárát, az MSZMP Központi Bizottságának tagját a bíróság a "társadalmi tulajdon sérelmére ismételten elkövetett sikkasztás és hűtlen kezelés elkövetésének bűntette" miatt két év hat hónapi börtönbüntetésre ítélte 340 ezer forint károkozásért, amelyből a vádlott időközben 80 ezret megtérített. Egyúttal a büntetés mértékének meghatározásakor tudatosan figyelmen kívül hagyták Török felelősségét a főkönyvelője által elsikkasztott közel kétmillió forint miatt, ráadásul a volt főtitkárnak csupán 14 hónapot kellett börtönben töltenie. Török ügyének nem akartak "jelentést" adni, az erőviszonyok is neki kedveztek, Onódy esetében azonban a hatalom példát kívánt statuálni. (Ne felejtsük el, hogy Török pere zárt ajtók mögött folyt, míg az Onódy-per bírósági tárgyalásán a hazai és a külföldi újságírók jelen lehettek, és tudósíthattak az eseményekről.) Az ítéletek összevetéséből is látszik, hogy Onódyt nem azért ítélték el, amit valójában tett, vagy amit a politika az ő számlájára írt, hanem azért, amit nem, vagy csak kis részben követett el. Bárhogy is nézzük, az ellene felhozottaknak még a Kádár-korszak büntetőjogi paragrafusainak alapján is sokkal enyhébb megítélés alá kellett volna esniük, sőt egy fegyelmivel - vagy az igazgatói posztról való leváltással - is el lehetett volna intézni az egészet. De ha a vele szemben hivatalosan hangoztatott vádak igazak lettek volna is, felsőbb akarat nélkül akkor sem születhetett volna "ügy". Amikor Onódyt 1964. október 30-án őrizetbe vették, még ő is "tévedésre" gyanakodott, talán csak akkor érezte meg, hogy itt jóval többről van szó, amikor minden erőfeszítése dacára sem bocsátották & ocirc;t szabadon. Nem vette észre, hogy mi készül ellene, vagy alábecsülte a veszélyt, éppen ezért a kezdet kezdetén a számára kinyitott kiskapuval sem élt. Onódy ugyanis közvetlenül a letartóztatása előtt külföldről érkezett vissza, s még Bécsben tartózkodott, amikor felhívták, és figyelmeztették, hogy ne jöjjön haza.

Mint szó volt róla, az Onódy-ügy számos pletyka és mítosz gerjesztője lett, melyek hatása mind a mai napig tart. A pletyka a diktatúrák sajátos velejárója, a vezető elit "megközelíthetetlenségéből" és a demokratikus ellenőrző mechanizmusok hiányból fakad. Különféle szóbeszédek mindig voltak, 1964 őszén-telén például sokhelyütt lehetett hallani állítólagos tervezett áremelésekről vagy munkahelyi elbocsátásokról (a kötelező foglalkoztatottság mellett!). Az Onódy-ügy kipattanásakor pedig többek között az kapott szárnyra, hogy "valami gyűlésen a Pártközpontban lövöldöztek, és Czinege honvédelmi miniszter kilyukasztotta Kádár elvtárs bőrét, meglőtte", illetve hogy "a MALÉV vezérigazgatója ötödmagával egy repülőgéppel disszidált".

Egy álhír könnyű elterjesztésének lehetőségét lovagolták meg azok, akik a szégyenteljes pletykahadjárattal nem is annyira Onódyt akarták lejáratni. A mendemondák hatalmas és féktelen mulatozásokról (sőt, egyenesen orgiákról) szóltak, amelyek állítólag a volt igazgató felügyelete tartozó fővárosi mulatóhelyeken (Kis Royal, Budapest Táncpalota) zajlottak a korszak neves és ünnepelt színésznőinek aktív részvételével. Rövid idő elteltével a listán közülük csak Bara Margit maradt, akiről széltében-hosszában híresztelni kezdték, hogy az orgiák állandó szereplője volt, meztelenre vetkőzött, s a ráöntött csokoládét a "mulatozók" lenyalták róla. Ezek a pletykák teljességgel alaptalanok voltak, a legfőbb céljuk az volt (amellett, hogy így az Onódy-ügyet is jobban "el lehetett adni" a puritán Kádárnak), hogy Bara Margitot bármilyen eszközzel meghurcolják, ellehetetlenítsék, és pályája feladására kényszerítsék (ez sikerült is). A korszak talán legszebb színésznője ellen indított rágalmazó kampány eredménytelen maradt volna, ha a legfelsőbb politikai vezetésben valaki az irigyei és ellenségei mellé nem áll. A valóságban így kapcsolódott össze az Onódyval való politikai leszámolás a Bara Margittal szembeni aljas fellépéssel, miközben a két "főszereplő" nem is ismerte egymást.

Az Onódy-ügy a jogerős ítélet meghozatalával 1965 júliusában lezárult. A kreált mellékperekben is megszülettek az ítéletek az év végéig. A párt- és állami vezetők közül mindenki "megúszta" Onódyval való kapcsolatát - maximum "az éberség elmulasztása miatt" részesítette őket figyelmeztetésben az MSZMP Politikai Bizottsága. Nezvál és Tausz János belkereskedelmi miniszter (a felettes hatóság vezetője) csak 1966 decemberében távozott posztjáról. A legfőbb ügyész és a legfőbb bíró is a helyén maradhatott, nem is szólva Gáspár Sándorról. Megőrizték posztjukat a "másodszereplők" is, például Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter vagy Sebes Sándor, a belkereskedelmi miniszter első helyettese, aki közvetlenül felügyelte a Vendéglátóipari Főigazgatóságot a minisztériumban. Az ilyen esetekben meghonosodott szokás szerint alsó szinteken azért megtörtént a felelősségre vonás, a "belkereskedelmi, belügy-, pénzügy-, közlekedés- és postaügyi miniszterek lefolytatták a szükséges fegyelmi eljárásokat, és megbüntették a felelős személyeket".

A pártvezetés a Központi Bizottság 1965. március 11-13-i ülésén tárta saját nyilvánossága elé az Onódy-ügyet. Ezt megelőzően Kádár János miniszterelnöki tisztségében az országgyűlés 15. ülésszakán, február 11-én szólt nagy általánosságban néhány szót erről az esetről és más gazdasági bűncselekményekről. A KB márciusi ülésének első napján Biszku Béla, a Politikai Bizottság tagja, a KB titkára számolt be az "időszerű belpolitikai kérdésekről", s itt hozta szóba Onódy Lajost. Ez utóbbiról olyan minőségében is beszélt, mint annak a háromfős bizottságnak a vezetője, amelyet a PB hívott életre az Onódy-ügy "feltárására", s amelybe rajta kívül Pap Jánost és Korom Mihályt delegálták. Biszku referátumát követően tanulságos hozzászólások hangzottak el a Központi Bizottságban, ezeket bocsátom közre.