Fő a megbízhatóság

Drahos Lajos, a varsói nagykövet

Drahos Lajos, a Magyar Népköztársaság varsói nagykövete Fülig Jimmyt megszégyenítő hejesírással írta első jelentéseit, amit az alábbi részlet is bizonyít: „Jelentem hogy junius 25, ikén 1 orakor fogadott Bierut elnök, A protokol szabájoknak megfeleönek, zsaketben diszszázad elött, a protokol fönök vezetésével minden ceremonia hibátlanul lett végrehajtva, aprototokol fönök Bathol nagy mrgelégedésére és e elismerésére.”

Bevezetés

Államközi szinten a második világháború végével éledtek újjá az 1939-1940-ben megszakadt magyar-lengyel kapcsolatok. Ha a hivatalos dátumokat nézzük: a diplomáciai viszonyt 1945. december 28-án állították helyre a két ország között, amelyet 1955. február 13-án nagyköveti szintre emeltek.

A Budapest és Varsó közötti diplomáciai viszony újrafelvételét követően hamar helyreálltak a gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok is. Az "új szakasz" igazi mérföldkövét az 1948. június 18-án a lengyel fővárosban a Magyar és a Lengyel Köztársaság által szovjet mintára kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés jelentette. A varsói magyar (nagy)követek személye híven kifejezte ezt a változást - 1947-től 1956-ig sorrendben Révész Géza, Szántó Béla, Drahos Lajos és Szántó Zoltán vezette a varsói magyar (nagy)követséget. Közülük felkészületlenségével és alkalmatlanságával Drahos Lajos rítt ki a legjobban - személye a magyar-lengyel diplomáciatörténet egyértelmű mélypontját jelentette -, aki elsőként töltötte ki a külügyi gyakorlatban szokásos négy évet (1951-1955). Tevékenysége pontosan tükrözte a "magyar népi demokrácia" káderpolitikáját és értékrendjét. A Drahos helyére "varsói száműzetésbe" érkezett Szántó Zoltán elődjéhez képest sokkal jobban megállta a helyét, a magyarországi politikai változások azonban 1956 június végén "visszaszólították" őt Budapestre. Ezután - a forradalom kirobbanása, majd a kádári vezetésnek "alkalmas személy" hosszas keresése miatt - egy éven keresztül nem töltötték be a varsói magyar nagyköveti posztot.

A lengyel politikai vezetés, s nemcsak a budapesti állomáshely betöltésekor, ellenben mindig odafigyelt arra, hogy a kiválasztott személy a kötelező politikai megbízhatóság mellett valamelyest értsen a diplomáciához, és beszéljen idegen nyelveket. 1955 elején Adam Willman lett a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövete, aki tisztét egészen 1959-ig látta el. Vegyészi végzettséggel került a Kohászati Minisztériumból a Külügyminisztériumba és nevezték ki rögtön a magyar fővárosba. Willman kulcsszerepet játszott mind a magyar forradalom időszakában - kifejezetten rokonszenvezett annak célkitűzéseivel -, mind a magyar-lengyel kapcsolatok alakulásában a korai Kádár-korszakban. Budapestről történt visszatérése után azonnal a római lengyel nagykövetség vezetője lett, akredittálása egyben a Vatikánba is szólt (ez "kényes" helynek számított, és éppen ezért nagy szakértelmet követelt). Karrierje csúcsát 1969-ben érte el, amikor is külügyminiszter-helyettessé nevezték ki (1972-ig), majd ezután Finnországban lett nagykövet, és az 1975-ös Helsinki Konferencián a lengyel küldöttség egyik vezetője volt.

Lengyel részről a kapcsolatok alakulását jelentősen befolyásolta - és egyben sajátossá tette - az a tény, hogy a magyar-lengyel kulturális, gazdasági, kereskedelmi, sajtótudósítói, stb. területen többségben voltak azok, akik 1939-től éveken át lengyel menekültekként Magyarországon tartózkodtak. általában innen "származott" magyar nyelvismeretük, és bár a kommunista Lengyelországot képviselték, túlnyomó részük nem felejtette el, hogy ki nyújtott nekik egyedüliként segítő kezet a világháború kitörésekor.

Visszatérve Drahos Lajosra: 1913-tól szakszervezeti és szociáldemokrata aktivista volt, majd 1936-ban csatlakozott Demény Pál kommunista mozgalmához. 1945 és 1949 között a csepeli Weiss Manfréd-gyár üzemi bizottságának elnöke, illetve alelnöke. 1946-ban nyilvánosan szembefordult a letartóztatott Deménnyel. A két munkáspárt 1948 júniusi "egyesülését" követően a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja (1948-1956), egyben parlamenti képviselő (1945-1953), valamint 1949 augusztusa és 1951 májusa között az Országgyűlés elnöke. Varsóból való visszatérése után a Vas-, Fém- és Villamosenergia-ipari Dolgozók szakszervezetének elnöke. 1983-ban hunyt el Budapesten.

Amikor 1951 tavaszán úgy határoztak, hogy őt küldik a népi Lengyelországba, a varsói magyar követség élére, Drahos Lajos 56 éves volt. Nyelveket nem beszélt, a diplomáciában teljesen járatlan volt. Kiválasztásakor a döntéshozókat egyetlen szempont vezérelte: a megbízhatóság.

Drahos júniusban megérkezett Varsóba. Első s legfontosabb bemutatkozó látogatását Boles3aw Bierutnál (a "lengyel Rákosinál") tette, aki a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetője, emellett pedig köztársasági elnök volt. A lengyel kommunisták cinizmusára jellemző, hogy Bierut 1944 őszétől 1948 nyaráig mint államfő nyilvánosan pártonkívüliként szerepelt, noha akkoriban is tagja volt a párt Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának. Arról nem is szólva, hogy ez utóbbi testület az ő elnöki dolgozószobájában tartotta üléseit.

Drahos annak rendje és módja szerint a látogatásról sajátkezűleg írt feljegyzést készített, amelyet szöveghűen bocsátok közre.

A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Drahos a következő négy évben fejlődőképesnek bizonyult: a későbbiekben megtanult gépelni vagy, s ez a valószínűbb, egy teljesen megbízható munkatárssal gépeltette le jelentéseit, aki a magyar nyelv rejtelmeit is jobban ismerte. Ez utóbbi megoldás egyébiránt abszolút szabálytalan volt, tekintettel a kötelező éberségre.

A történetnek azonban még nincs vége. A varsói jelentés beérkezett a Magyar Külügyminisztériumba, a Központi Titkos ügykezelőségen ezt iktatták, majd a válaszoltak rá, mégpedig a következőképpen.

Az akkori Magyar Külügyminisztérium tehát nem gorombította le Drahos Lajost - nem is nagyon tehette volna, már csak egyéb tisztségei miatt sem. Meg miért is tette volna, hiszen közös cél vezérelte őket, ráadásul Drahos valószínűleg nem volt egyedi eset. Hozzá képest utóda, Szántó Zoltán jelentései tényleg a szakszerűséget tükrözték. Stílusukban és tartalmukban egyaránt.

MOL. XIX-J-1-j 1. d. 01277/1951. (Magyar Országos Levéltár - Külügyi Levéltár LENGYELORSZáG - Tük - 1. doboz 1/c - 01277/1951.)

Ezen a napon történt december 26.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/5-6.

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idén utoljára jelentkezik friss lapszámmal. Az idei utolsó, összevont lapszámunkban megjelent forrásismertetések országunk határain belülre és kívülre kalauzolják az olvasókat. A publikációk foglalkoznak az első világháború után évekig rendezetlenül maradt magyar-osztrák határkérdés utóéletével, a második világháború alatt Magyarország határaitól távol zajlott Don-kanyarbeli harcokkal, a Budapesten, azonban hivatalosan az Egyesült Államok területén tartózkodó Mindszenty József menedékével, valamint a kárpátaljai magyarság identitásának kérdésével.

Az idei harmadik számunkban jelent meg Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltára) forrásismertetése, amelyben a szerző a nyugat-magyarországi kérdés rendezésének az utóéletéről mutatott be egy dokumentumot. Az ismertetés időközben kétrészesre bővült: mostani számunkban egy újabb irat kerül bemutatásra, amely a magyar felkelők okozta károk megtérítésének az ügyéhez szolgáltat további információkat.

Egy másik ismertetés folytatása is friss számunkban kapott helyet. Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) Tuba László hadnagy harctéri naplóját adja közre. A második rész a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a Don menti tevékenységét mutatja be 1942. június 28-tól szeptember 12-ig. Az eddig publikálatlan napló a zászlóalj történetének egyedülálló forrása, mivel mindezidáig kevés korabeli kútfő volt ismert a csáktornyai egység doni működésére vonatkozóan.

Mindszenty József bíboros menedékének ügyét Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy sajátos szempontból világítja meg. A szerző az Associated Press korabeli tudósítója, Anthony Pearce cikkei, megnyilvánulásai – illetve a magyar állambiztonságnak adott jelentések – alapján elemzi, hogy az újságíró milyen módon kezelte, adott hírt a budapesti amerikai követségen tartózkodó Mindszenty helyzetéről.

Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) egy, a kárpátaljai magyarságra vonatkozó sajátos elképzelést, valamint annak utóéletét mutatja be. Balla László az 1970-es évek közepén publikált cikksorozatában fejtette ki álláspontját a „szovjet magyarok” fogalmáról, a „szovjet magyarság” mibenlétéről. Balla elgondolása nem okozott osztatlan sikert, és mint a bemutatott külügyi dokumentumok is bizonyítják: a magyar-szovjet viszonyra is kihatással volt.

Az idei utolsó számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kézirataikat. Köszönjük továbbá a 2024. évben, a korábbi számainkba ismertetéseket küldő szerzőinknek is a bizalmát, amiért megtisztelték szerkesztőségünket írásaikkal. A jövőbe tekintve: az ArchívNet 2025-ben is várja a forrásismertetéseket a 20. század gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténetére vonatkozóan.

 

Budapest, 2024. december 18.

Miklós Dániel
főszerkesztő