Hadifémgyűjtés, rézrekvirálás az első világháborúban

Hazánkban először a közfogyasztásra termelő ipar érzékelte a rézhiányt, már 1914 végén, 1915

. A rézhiány leküzdésére irányuló központi intézkedések a meglévő készletek felmérésével és zárolásával, valamint a lakossági felhasználás korlátozásával kezdődtek. Először a nagyobb fémárugyárak és gépgyárak fémkészletét foglalta le a hadügy katonai bizottságokon keresztül, sőt több üzem működését le is állította (természetesen nem hadiipari termelést folytató üzemekről van szó). Az intézkedést azonban a magyar kormány törvénytelennek nyilvánította és . Rendeletet hoztak ezt követően a különböző fémtárgyak, háztartási és konyhafelszerelési fémeszközök, pálinkafőző rézüstök, nyers - és hulladékfémek, fémötvözetek, ipari fémanyagok, csővezetékek kötelező hatósági bejelentéséről és hadicélokra való igénybe vételéről. „Rézmozsarat vasmozsárért!" akció indult, s elkezdték a lakosság használatában lévő réztárgyak összegyűjtését. A nagyobb mennyiségű fémanyagokat, rezet, nikkelt, ólmot a hadsereg térítés fejében rekvirálhatta, míg a kisebb mennyiségű fémet tartalmazó tárgyak esetében felkérték a lakosságot, hogy akinek például nélkülözhető rézedénye és egyéb értékes fémtárgya van, ajánlja fel a haza javára. Kiadták a felhívást a réztermelés fokozására is, de ezen a téren szerény eredményt sikerült elérni a rézérc hiánya miatt.

A fémkészletek felmérésében, összegyűjtésében meghatározó szerepet játszott az 1915 elején megalakult Fémközpont, pontos nevén a Magyar Szent Korona Országainak Fémközpontja Rt., amely a háború alatt összesen körülbelül ötvenezer tonna fémet

. A Fémközpont irányította és ellenőrizte a háztartási fémek begyűjtését és beváltását is. Ebből a célból fémbeváltó helyeket jelölt ki a fővárosban és vidéken, együttműködésben a Magyar Vaskereskedők Országos Egyesületével. A fémbeváltók részére kiadott részletes utasítások szabályozták a beváltási árakat (lásd az 1. számú forrást!), a határozmányok pedig leírták a követendő eljárást. (Lásd a 2. számú forrást!). Tevékenységüket a rendelkezés az önként beszolgáltatott háztartási fémek beváltására korlátozta, ipari fémanyagot és fémhulladékot nem kezelhettek, ezeket közvetlenül a Fémközpontba kellett leadni. A fémbeváltók a Fémközponttól igazolványt kaptak, s azonnal készpénzben fizettek a beadott fémtárgyakért. A legtöbbet a ritka fémnek számító nikkelért fizettek, 15 koronát kilogrammjáért, míg a vörösréztárgyak 5,50 koronát, a sárgarézből készült tárgyak 3,75 koronát, az öntött sárgaréz tárgyak pedig 2,50 koronát értek kilogrammonként. Ha a réztárgynak más anyagból, például vasból készült alkatrésze volt, az rontotta értékét, s valamivel kevesebbet fizettek érte (ebben az esetben a vörösréz ára: öt korona, a sárgarézé: három korona, az öntött sárgarézé: két korona). Az 1916-ban közzétett budapesti jegyzék 24 fémbeváltót sorol fel, ezek közül az első 21-et alfabetikus sorrendben közlik, az utolsó három viszont a sorrendből kilóg, nyilvánvalóan ezeket később vették fel a jegyzékbe. (Lásd a 3. számú forrást!) A legtöbb fémbeváltó helyet a VII. kerületben jelölték ki, szám szerint hatot. A fémbeváltásra jellemzően kereskedők, illetve kereskedelemmel foglalkozó cégek kaptak megbízást, de előfordult köztük egyesület is, mint például a belvárosi Lipótvárosban működő Uránia Országos Nővédő Egyesület.

A katonai rekvirálás első hulláma 1916 nyarán, kora őszén kezdődött. A hadügyi igazgatás - térítés ellenében - elrendelte a bronzból, sárga- és vörösrézből, ónból, ónötvözetből készült tárgyak (kilincsek, ablak-, ajtó- és bútorveretek) hatósági begyűjtését. Vitték a gyümölcsbefőző rézüstöket, gyertyatartókat, főzőedényeket, rézsúlyokat, vörösréz fürdőkádakat, mosóüstöket. 1916-ban megvizsgáltatták az egyházaknál, hogy mely harangjuk nélkülözhető. Több harangot már ekkor elvittek, 1917. június 2-án a hadügyminiszter elrendelte a harangok összeszedését. A rendelet 24 cm külső átmérőt meghaladó harangokra vonatkozott, kivéve a vasúti és a hajókon használt jelző-, valamint a történelmi, művészi értékű harangokat. A hatóságoknak négy héten belül kellett az illetékes katonai parancsnokságoknak átadni térítés ellenében a begyűjtött harangokat, az egyházaknál községenként csak egy-egy harang maradt. 1917 októberében a begyűjtés már az orgonasípokra is kiterjedt.

A nem csökkenő rézhiány miatt sok állami épület, templom és kastély réztetejét és villámhárítóját is leszerelték, s a réztetőket kicserélték más anyagra. A honvédelmi miniszter 1916. november 12-én tette közzé rendeletét az épületeken lévő rézanyag hadi célokra való igénybe vételéről, majd külön intézkedett az egyházi és az állami tulajdonú épületek vörösrézanyagáról. A honvédelmi miniszter megbízásából eljáró államtitkár 1916. december 6-án kelt levelében kérte Teleszky János pénzügyminisztertől a tárcája kezelésében lévő épületek nélkülözhető rézanyagának átengedését a katonai igazgatás részére. (Lásd a 4. számú forrást!). A Honvédelmi Minisztérium három hónapon belül újabb átiratot küldött ez ügyben Teleszkynek, melyben tájékoztatta, hogy a budapesti császári és királyi katonai parancsnokság az állami és az egyházi épületek réztetőinek minél előbbi kicserélését szorgalmazza, s az egyes településeken az egyházi és az állami épületek rézfedelét lehetőleg a magánépületekével egyszerre szerelnék le, nyilván praktikus okokból (szállítási gondok, munkaerőhiány). A honvédelmi miniszter nevében eljáró miniszteri tanácsos 1917. február 27-én kelt levelében kérte a pénzügyminisztert, hogy vegye fel a kapcsolatot az illetékes katonai parancsnokságokkal, s tájékoztassa a honvédelmi tárcát az intézkedéseiről. (Lásd az 5. számú forrást!)

A pénzügyminisztériumban részletes kimutatás készült a tárcához tartozó állami épületek rézanyagáról, beleértve a réztetőket és a rézvillámhárítókat. (Lásd a 6. sz. forrást!) Az összeállításból kitűnik, hogy a Pénzügyminisztérium Szentháromság téri épülete tetőzetének rézanyagát 150, díszítését 50 kilogramm súlyúra becsülték. Ez nem volt jelentős tétel, sokkal több réz fedte a körmöcbányai pénzverdét. A kimutatás a pénzverde rézanyagának súlyát ugyan nem adja meg, csak a rézfelület nagyságát (1800 m²), egy másik irat azonban tartalmazza a réztető súlyát is. 1917. május 4-én a pozsonyi katonai parancsnokság átirattal fordult a pénzügyminiszterhez, amelyben kérte a kb. nyolcezer kg vörösrézzel lefedett körmöcbányai pénzverőhivatal rézanyagának átengedését. A levélben arra hivatkoznak, hogy a körmöcbányai főreáliskola rézanyagát most szerelik le és cserélik ki, így egyúttal mindkét feladatot elvégezhetnék, elkerülve a munkák szétforgácsolását. (Lásd a 7. sz. forrást!). A pénzverőhivatal igazgatója alig három hónappal korábban, január 27-én még elhárította a patinás épület tetőzetének bontását az „abnormis" időjárásra hivatkozva, legalábbis a jobb tavaszi idő beálltáig. (Lásd a 8. sz. forrást!) Ám a történelmi Magyarország legnagyobb, sőt 1873-tól egyetlen pénzverdéje, amely a XIX. század végétől modern gyárként működött (ma pedig a kulturális világörökség része), nyolc tonnányi rézanyagával túl nagy fogásnak számított a katonai igazgatás számára ahhoz, hogy még egyszer elszalasszák. A közeli Selmecbányai Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola vezetése viszont határozattan kijelentette, hogy iskolájuk épületén nincs nélkülözhető rézanyag, így elkerülhették a rekvirálást. (Lásd a 9. sz. forrást!)

Az első világháború hazai hadifémgyűjtési akciójának a legmegdöbbentőbb intézkedésterve a vörösrézből és bronzból készült budapesti köztéri szobrok összegyűjtése és hadicélokra való igénybe vétele volt. A magyar honvédelmi miniszter, hivatkozva a császári és királyi hadügyminiszter átiratára, 1917. december 14-ei levelében álláspont kialakítását kezdeményezte a kérdésben. (Lásd a 10. sz. forrást!) A levélben hivatkozott hadügyminiszteri közlés szerint a köztéri szobrok fémanyagának katonai célú igénybe vételét a Német Birodalomban már előkészítették. A levél írója csatolta a müncheni főkonzulátus ezzel kapcsolatos német nyelvű jelentését, amelyből kiderül, hogy az 1850 előtt alkotott szobrokra és műemlékekre nem vonatkozik a rekvirálás a német rendelettervben. (Lásd a 11. sz. forrást!) A kereskedelemügyi miniszter 1918. március 1-jén kelt levelében reagált, s kifejtette, hogy csak végső esetben tartja elképzelhetőnek a javaslat elfogadását, egyben utalt arra, hogy elvi állásfoglalás meghozatalára a vallás- és közoktatási miniszter és a belügyminiszter illetékes, s a kérdés érdemleges tárgyalását csak a két miniszter elvi hozzájárulása esetén támogatja. (lásd a 12. sz. forrást!) A Pénzügyminisztérium hasonló álláspontot foglalt el. Szerencsére ebből az intézkedéstervből nem valósult meg semmi.