Hadifémgyűjtés, rézrekvirálás az első világháborúban

„bátorkodik a katonai parancsnokság Nagyméltóságodat megkeresni, hogy a krb. [!] 8000 kg vörösrézzel lefedett körmöczbányai m. kir. pénzverőhivatal rézanyagának a hadiigazgatásnak való átengedésére vonatkozó elhatározását mielőbb megejteni szíveskedjék" - fordult Teleszky János pénzügyminiszterhez a pozsonyi katonai parancsnokság. Mivel a központi hatalmakat az antant gazdasági blokádja elvágta a külső nyersanyagforrásoktól, a nagyfokú fémhiányt az osztrák és a magyar állam kényszerintézkedésekkel, hadifémgyűjtéssel és rekvirálással igyekezett pótolni.

Hazánkban először a közfogyasztásra termelő ipar érzékelte a rézhiányt, már 1914 végén, 1915

. A rézhiány leküzdésére irányuló központi intézkedések a meglévő készletek felmérésével és zárolásával, valamint a lakossági felhasználás korlátozásával kezdődtek. Először a nagyobb fémárugyárak és gépgyárak fémkészletét foglalta le a hadügy katonai bizottságokon keresztül, sőt több üzem működését le is állította (természetesen nem hadiipari termelést folytató üzemekről van szó). Az intézkedést azonban a magyar kormány törvénytelennek nyilvánította és . Rendeletet hoztak ezt követően a különböző fémtárgyak, háztartási és konyhafelszerelési fémeszközök, pálinkafőző rézüstök, nyers - és hulladékfémek, fémötvözetek, ipari fémanyagok, csővezetékek kötelező hatósági bejelentéséről és hadicélokra való igénybe vételéről. „Rézmozsarat vasmozsárért!" akció indult, s elkezdték a lakosság használatában lévő réztárgyak összegyűjtését. A nagyobb mennyiségű fémanyagokat, rezet, nikkelt, ólmot a hadsereg térítés fejében rekvirálhatta, míg a kisebb mennyiségű fémet tartalmazó tárgyak esetében felkérték a lakosságot, hogy akinek például nélkülözhető rézedénye és egyéb értékes fémtárgya van, ajánlja fel a haza javára. Kiadták a felhívást a réztermelés fokozására is, de ezen a téren szerény eredményt sikerült elérni a rézérc hiánya miatt.

A fémkészletek felmérésében, összegyűjtésében meghatározó szerepet játszott az 1915 elején megalakult Fémközpont, pontos nevén a Magyar Szent Korona Országainak Fémközpontja Rt., amely a háború alatt összesen körülbelül ötvenezer tonna fémet

. A Fémközpont irányította és ellenőrizte a háztartási fémek begyűjtését és beváltását is. Ebből a célból fémbeváltó helyeket jelölt ki a fővárosban és vidéken, együttműködésben a Magyar Vaskereskedők Országos Egyesületével. A fémbeváltók részére kiadott részletes utasítások szabályozták a beváltási árakat (lásd az 1. számú forrást!), a határozmányok pedig leírták a követendő eljárást. (Lásd a 2. számú forrást!). Tevékenységüket a rendelkezés az önként beszolgáltatott háztartási fémek beváltására korlátozta, ipari fémanyagot és fémhulladékot nem kezelhettek, ezeket közvetlenül a Fémközpontba kellett leadni. A fémbeváltók a Fémközponttól igazolványt kaptak, s azonnal készpénzben fizettek a beadott fémtárgyakért. A legtöbbet a ritka fémnek számító nikkelért fizettek, 15 koronát kilogrammjáért, míg a vörösréztárgyak 5,50 koronát, a sárgarézből készült tárgyak 3,75 koronát, az öntött sárgaréz tárgyak pedig 2,50 koronát értek kilogrammonként. Ha a réztárgynak más anyagból, például vasból készült alkatrésze volt, az rontotta értékét, s valamivel kevesebbet fizettek érte (ebben az esetben a vörösréz ára: öt korona, a sárgarézé: három korona, az öntött sárgarézé: két korona). Az 1916-ban közzétett budapesti jegyzék 24 fémbeváltót sorol fel, ezek közül az első 21-et alfabetikus sorrendben közlik, az utolsó három viszont a sorrendből kilóg, nyilvánvalóan ezeket később vették fel a jegyzékbe. (Lásd a 3. számú forrást!) A legtöbb fémbeváltó helyet a VII. kerületben jelölték ki, szám szerint hatot. A fémbeváltásra jellemzően kereskedők, illetve kereskedelemmel foglalkozó cégek kaptak megbízást, de előfordult köztük egyesület is, mint például a belvárosi Lipótvárosban működő Uránia Országos Nővédő Egyesület.

A katonai rekvirálás első hulláma 1916 nyarán, kora őszén kezdődött. A hadügyi igazgatás - térítés ellenében - elrendelte a bronzból, sárga- és vörösrézből, ónból, ónötvözetből készült tárgyak (kilincsek, ablak-, ajtó- és bútorveretek) hatósági begyűjtését. Vitték a gyümölcsbefőző rézüstöket, gyertyatartókat, főzőedényeket, rézsúlyokat, vörösréz fürdőkádakat, mosóüstöket. 1916-ban megvizsgáltatták az egyházaknál, hogy mely harangjuk nélkülözhető. Több harangot már ekkor elvittek, 1917. június 2-án a hadügyminiszter elrendelte a harangok összeszedését. A rendelet 24 cm külső átmérőt meghaladó harangokra vonatkozott, kivéve a vasúti és a hajókon használt jelző-, valamint a történelmi, művészi értékű harangokat. A hatóságoknak négy héten belül kellett az illetékes katonai parancsnokságoknak átadni térítés ellenében a begyűjtött harangokat, az egyházaknál községenként csak egy-egy harang maradt. 1917 októberében a begyűjtés már az orgonasípokra is kiterjedt.

A nem csökkenő rézhiány miatt sok állami épület, templom és kastély réztetejét és villámhárítóját is leszerelték, s a réztetőket kicserélték más anyagra. A honvédelmi miniszter 1916. november 12-én tette közzé rendeletét az épületeken lévő rézanyag hadi célokra való igénybe vételéről, majd külön intézkedett az egyházi és az állami tulajdonú épületek vörösrézanyagáról. A honvédelmi miniszter megbízásából eljáró államtitkár 1916. december 6-án kelt levelében kérte Teleszky János pénzügyminisztertől a tárcája kezelésében lévő épületek nélkülözhető rézanyagának átengedését a katonai igazgatás részére. (Lásd a 4. számú forrást!). A Honvédelmi Minisztérium három hónapon belül újabb átiratot küldött ez ügyben Teleszkynek, melyben tájékoztatta, hogy a budapesti császári és királyi katonai parancsnokság az állami és az egyházi épületek réztetőinek minél előbbi kicserélését szorgalmazza, s az egyes településeken az egyházi és az állami épületek rézfedelét lehetőleg a magánépületekével egyszerre szerelnék le, nyilván praktikus okokból (szállítási gondok, munkaerőhiány). A honvédelmi miniszter nevében eljáró miniszteri tanácsos 1917. február 27-én kelt levelében kérte a pénzügyminisztert, hogy vegye fel a kapcsolatot az illetékes katonai parancsnokságokkal, s tájékoztassa a honvédelmi tárcát az intézkedéseiről. (Lásd az 5. számú forrást!)

A pénzügyminisztériumban részletes kimutatás készült a tárcához tartozó állami épületek rézanyagáról, beleértve a réztetőket és a rézvillámhárítókat. (Lásd a 6. sz. forrást!) Az összeállításból kitűnik, hogy a Pénzügyminisztérium Szentháromság téri épülete tetőzetének rézanyagát 150, díszítését 50 kilogramm súlyúra becsülték. Ez nem volt jelentős tétel, sokkal több réz fedte a körmöcbányai pénzverdét. A kimutatás a pénzverde rézanyagának súlyát ugyan nem adja meg, csak a rézfelület nagyságát (1800 m2), egy másik irat azonban tartalmazza a réztető súlyát is. 1917. május 4-én a pozsonyi katonai parancsnokság átirattal fordult a pénzügyminiszterhez, amelyben kérte a kb. nyolcezer kg vörösrézzel lefedett körmöcbányai pénzverőhivatal rézanyagának átengedését. A levélben arra hivatkoznak, hogy a körmöcbányai főreáliskola rézanyagát most szerelik le és cserélik ki, így egyúttal mindkét feladatot elvégezhetnék, elkerülve a munkák szétforgácsolását. (Lásd a 7. sz. forrást!). A pénzverőhivatal igazgatója alig három hónappal korábban, január 27-én még elhárította a patinás épület tetőzetének bontását az „abnormis" időjárásra hivatkozva, legalábbis a jobb tavaszi idő beálltáig. (Lásd a 8. sz. forrást!) Ám a történelmi Magyarország legnagyobb, sőt 1873-tól egyetlen pénzverdéje, amely a XIX. század végétől modern gyárként működött (ma pedig a kulturális világörökség része), nyolc tonnányi rézanyagával túl nagy fogásnak számított a katonai igazgatás számára ahhoz, hogy még egyszer elszalasszák. A közeli Selmecbányai Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola vezetése viszont határozattan kijelentette, hogy iskolájuk épületén nincs nélkülözhető rézanyag, így elkerülhették a rekvirálást. (Lásd a 9. sz. forrást!)

Az első világháború hazai hadifémgyűjtési akciójának a legmegdöbbentőbb intézkedésterve a vörösrézből és bronzból készült budapesti köztéri szobrok összegyűjtése és hadicélokra való igénybe vétele volt. A magyar honvédelmi miniszter, hivatkozva a császári és királyi hadügyminiszter átiratára, 1917. december 14-ei levelében álláspont kialakítását kezdeményezte a kérdésben. (Lásd a 10. sz. forrást!) A levélben hivatkozott hadügyminiszteri közlés szerint a köztéri szobrok fémanyagának katonai célú igénybe vételét a Német Birodalomban már előkészítették. A levél írója csatolta a müncheni főkonzulátus ezzel kapcsolatos német nyelvű jelentését, amelyből kiderül, hogy az 1850 előtt alkotott szobrokra és műemlékekre nem vonatkozik a rekvirálás a német rendelettervben. (Lásd a 11. sz. forrást!) A kereskedelemügyi miniszter 1918. március 1-jén kelt levelében reagált, s kifejtette, hogy csak végső esetben tartja elképzelhetőnek a javaslat elfogadását, egyben utalt arra, hogy elvi állásfoglalás meghozatalára a vallás- és közoktatási miniszter és a belügyminiszter illetékes, s a kérdés érdemleges tárgyalását csak a két miniszter elvi hozzájárulása esetén támogatja. (lásd a 12. sz. forrást!) A Pénzügyminisztérium hasonló álláspontot foglalt el. Szerencsére ebből az intézkedéstervből nem valósult meg semmi.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt március 28.

1914

Bohumil Hrabal cseh író (†1997)Tovább

1943

Sergey Rachmaninov orosz zeneszerző, zongoraművész, karmester (*1873)Tovább

1945

A visszavonuló német csapatok felrobbantják a komáromi Duna-hidat.Tovább

1955

Nagy Imre miniszterelnök Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének írt levelében formálisan is kénytelen volt lemondani miniszterelnöki...Tovább

1969

Dwight David Eisenhower tábornok, az Amerikai Egyesült Államok 34. elnöke, hivatalban 1953–1961-ig (*1890)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő