Karl May német regényíró (*1842)Tovább
Válság a KGST-ben
1956-1958
„A KGST munkája legfőbb hiányosságának tartjuk, hogy eddig nem történt meg az együttműködés közgazdaságtudományi megalapozása. A szóban forgó országok a fejlettség különböző fokán álló, természeti gazdasági adottságaikban különböző, önálló országok, amelyeknek érdekei az egyes termelési ágak fejlesztésében nem mindig megegyezők. Mindegyik ország elsősorban azokat a termelési ágakat, gyártmányfajtákat igyekszik fejleszteni, amelyek látszólag a legtöbb gazdasági eredményt adják, viszonylag kisebb és amellett gyorsan megtérülő beruházásokat igényelnek."
Előzmények
A KGST 1949 eleji megalakulása után a tagországok komoly reményeket fűztek egy új típusú együttműködés megteremtése elé. A fejlesztések koordinálását, tervek összehangolását remélték egy gyors ütemű modernizáció megvalósítása érdekében. A háborús hisztéria és katonai készülődés azonban már 1950-re keresztülhúzta ezeket a számításokat. A Szovjetunió érdeke a katonai-ipari potenciál növelése és a nyugattól való függés megszüntetése volt, és szövetségeseitől ilyen gazdaságpolitikai gyakorlatot várt el, illetve ebbe kényszerítette bele őket. Ehhez nem különösebben volt szükség termelési kooperációra, bőven elég volt a tervek és a gyakorlat közvetlen ellenőrzése, utasítások kiadása és azok titkosszolgálati úton, továbbá szakértők, és közös vállalatokon keresztüli ellenőrzése. A KGST e rendszeren belül a külkereskedelmi tevékenységet tartotta kézben, szigorú ellenőrzés alatt folyhatott mind a tőkés világgal, mind a „tervországok" közötti árucsere. Minél nagyobb jelentőségű volt egy országban a külkereskedelem a nemzeti jövedelmen belül, annál kiterjedtebb lehetett Moszkva hatása. Ráadásul a tőkés környezettel való érintkezés beszűkült, ami rásegített erre a folyamatra. Gazdasági önállóságát leginkább Albánia veszítette el, amely még tervet sem tudott önállóan készíteni már csak a szakértelem hiánya miatt sem. A KGST- Moszkvában székelő - kisapparátusa, a „büró" a sztálini években kizárólag szovjet szakértőkből állt és a fődelegátus, Anasztasz Mikojan külkereskedelmi miniszter szava olyan volt, mintha maga a nagy Sztálin szólott volna az egyes országok képviselőihez.
1953-ig, de még ezt követően is a beruházások vészesen hasonló ipari struktúrákat és nyersanyag- és energiaéhes gazdaságot hozott létre a kelet-európai országokban. Már az ötvenes évek elején súlyos hiányok keletkeztek bányászati termékekben, évről-évre éles viták bontakoztak ki különösen a szénért és széntermékekért.
A helyzet 1953 után meglehetősen gyorsan átalakult. Az életszínvonal politikában és a tőkés országokkal, illetve Jugoszláviával való kapcsolatban bekövetkező változás Moszkva magatartását a KGST kereteiben is megváltoztatta. A desztalinizáció legelsőként a túlzott, autarchikus és válságtüneteket produkáló torz iparosítás feladásában jelentkezett. (Ennek eklatáns példája épp az 1953-as magyarországi fordulat volt.) A nemzetközi feszültség enyhítése érdekében 1954 júniusában
a tőkés országokkal folytatott kereskedelem bővítésének politikáját. Lépésről-lépésre visszatértek először a beruházási politika, majd a tervek egyeztetéséhez, a különböző termelési ágakban a párhuzamos és így hallatlan gazdaságtalan fejlesztésekről a kooperációhoz, teret nyert a szakosítás fogalma. 1955-1956-ban már nemcsak az éves kereskedelmi elképzelések, sőt tervek összehangolása indult meg, de nagyszabású elképzelésként úgy döntöttek, hogy az 1956-1960 közötti ötéves tervek egyeztetésére is sor kerül a legfontosabb területeken, tehát az energetikában, az ipar fontosabb ágazataiban, a mezőgazdaságban, sőt pénzügyi kérdésekben is. A kulcsszerepet persze továbbra is a Szovjetunió és annak tervhivatala játszotta, hiszen óriási kapacitásai révén a párhuzamos fejlesztés, az azonos terméktömeg miatt jelentkező konfliktusok elsimításában meghatározó szerepe csak neki lehetett. Az országokra kényszerített, irdatlan adatszolgáltatási munkát követelő és egyben folyamatos tárgyalásokat jelentő munka eredményeként a legfelsőbb szerv, a KGST Tanácsának 1956. május 18-25-e között Berlinben tartott VII. egy sor kérdésben valamennyi tagállam megállapodásra jutott.Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt március 30.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent a 25. évébe lépő ArchívNet idei első száma. A lapszámban négy forrásismertetés olvasható, amelyek a 20. századi magyar történelem eseményeit egyéni sorsokon keresztül mutatják be.
Bede Erika (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem) a magángyűjteményként létező családi örökség egyes darabjait mutatja be két részes forrásismertetésében. Az írás különlegessége, hogy a szerző nagyapja a források főszereplője, akit – sok más erdélyi magyarhoz hasonlóan – felnőtt, katonakorú férfiként többszörösen is érintett a második bécsi döntés 1940-ben: előbb a román, majd a magyar hadsereg mundérjában töltött időt alig pár év leforgása alatt. Az ismertetés első részében a romániai katonaidőhöz kapcsolódó levelek állnak a fókuszban.
Mindszenty József amerikai menedékéhez kapcsolódóan mutatja be Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy személy budapesti tevékenyégét. A forrásismertetés főszereplője azonban nem magyar, hanem egy külföldi diplomata: Josida Kenicsíró, aki követként kezdte meg budapesti küldetését, majd ő lett Japán első Magyarországra delegált nagykövete. A hercegprímás ügyében végzett tevékenysége feltűnő volt a magyar állambiztonság számára, amely több jelentést is készített a diplomatáról.
Tomek Vince, a piarista rend generálisaként töltött be fontos, nagy befolyással járó pozíciót a római katolikus egyházon belül. Számos egyházi vezetővel, intézménnyel állt kapcsolatban. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Tomek egy idős korában papírra vetett feljegyzését-visszaemlékezését ismerteti publikációjában, amelyben a kegyesrend nyugállományú vezetője idézte fel a kapcsolatát a Pápai Magyar Intézettel.
Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) forrásismertetésében Bethlen Margit, Bethlen István néhai miniszterelnök özvegyének a kárpótlási ügyét mutatja be. A kárpótlásra az NSZK 1957-ben hozott rendelkezése adott lehetőséget, és Bethlen Margit az 1944-ben elszenvedett atrocitások miatt kívánt élni ezzel a lehetőséggel. A folyamat azonban számos nehézségbe ütközött, és csak lassan haladt előre. Idei első lapszámunkban a forrásközlés második része olvasható.
Az idei első számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idén is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2026. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő