Reform KGST szinten

Magyar tervezet a KGST átfogó, piaci reformjára 1966-ból

Az alábbi tanulmány és a mellékelt forrás a hatvanas évek magyar gazdasági reformelképzeléseibe nyújt betekintést. Az „új gazdasági mechanizmus" bevezetése előtti időszak vitái során merült fel a KGST működésének átalakítása, amire több más szocialista országban is dolgoztak ki terveket. Bár a teljesen piacképtelen nemzetközi szervezet alkalmatlansága már ekkor is nyilvánvaló volt, főként a Szovjetunió ortodox politikai vezetése megakadályozta még az elengedhetetlenül szükséges piacorientált változtatásokat is.

Bevezető

A szovjet érdekszférába tartozó kelet-európai országokban és a Szovjetunióban a hatvanas évek elején teret nyert az a gondolat, hogy a gazdaság modernizációjának érdekében változtatásokat kell végrehajtani a gazdaságirányításban. Közgazdászok sokasága kapott feladatot különféle javaslatok kidolgozására, aminek nyomán hamarosan többféle elgondolás született arra, mit kellene másként csinálni egy racionálisabb gazdaságszervezési modell megteremtése érdekében. A klasszikus gazdaságirányítási mechanizmust egyik részről a tervgazdaság hagyományos eszközeinek tökéletesítésével, lényegében szorosabb, centralizáltabb, egyben szakszerűbbnek tűnő vezérlés megvalósításával kívánták tökéletesíteni, másrészről az áru és pénzviszonyok erőteljesebb érvényre juttatásával, a piaci rendszer szimulálásával próbálták rugalmasabbá tenni. Ez utóbbi felfogás nem akarta teljesen felszámolni a tervutasításos rendszert, hanem egyfajta terv-piac szimbiózis működésébe vetette reményét. Ebben az időszakban Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is sok közgazdász 

 a tervezés lehetőségének elméleti és gyakorlati kérdéseivel. A centralizáció sem a merev tervparancsok világába vezetett vissza, itt is megjelent a hatékonyságra, az érdekeltség megerősítésére való törekvés, az áru és pénz létezését ez sem tagadta, de jobban hitt a tervracionalitás erejében. Eleinte az eszmecserék uralták a nemzetközi közgazdász társadalmat és a szakpolitikai szférát, később az eltérő elképzelések országonként önálló bevezetése került terítékre, végül az 1970-es évek elején a lengyel és cseh gazdasági nehézségek, illetve az olajárrobbanástól és annak világgazdaságra gyakorolt hatásától nem függetlenül a terv-piac szimbiózisára építő kísérletek visszaszorultak, vereséget szenvedtek.

Kevéssé ismert, hogy a két alternatíva nemcsak nemzetgazdasági szinten fejlődött ki és csapott össze, hanem a nemzetközi gazdasági együttműködés világában, nevezetesen a KGST országok közötti együttműködés 

 A belső reformkoncepciók megszületésével egy időben különféle javaslatok születtek a KGST átformálására, és ezek többé-kevésbé leképezték a reformalternatívákat. Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország a piaci megoldások mellett tette le a voksát, míg az NDK, Bulgária, később a Szovjetunió a konzervatív eszközök alkalmazása és hatékonyságának növelése mellett maradt. Külön kategóriát jelentett Románia, amely nemcsak a reform, de minden szorosabb együttműködés ellen volt, és a nemzetállami önálló megoldást a merev tervutasításos rendszer megőrzésével párosította.

A nemzetközi kapcsolatok reformjának gondolata a hatvanas évek elején fokozatosan nyert teret annak észlelésével, hogy a KGST országok gazdasági kapcsolatrendszere a várakozások ellenére alig hozott eredményt egy hatékony gazdasági integráció megteremtése érdekében, nem is beszélve a Közös Piac ilyen értelmű sikereiről. Az okok és a megoldási javaslatok keresése párhuzamosan és egy időben indult meg. Már 1965-ben intenzív konzultációkra került sor, amelyben az említett három reformország játszott meghatározó szerepet, különösen Csehszlovákia. Külön ki kell emelni Ota Sik csehszlovák közgazdász munkásságát, aki a piaci szocializmus kimunkálásában úttörő szerepet játszott, és akinek ilyen irányultságú könyve már 1962-ben, majd ezt továbbfejlesztve 1964-ben 

 Csehszlovákiában. 1964-es könyvében már nemcsak a belgazdaságban hangsúlyozta a valódi pénz, hanem a pénz világpénz funkciójának jelentőségét is  a szocialista országok nemzetközi munkamegosztása szempontjából.

A magyar közgazdaságtudományban is megvolt a potenciál arra, hogy ezeket az elemzéseket elvégezze, és javaslatcsomagokat dolgozzon ki. Ennek hátterében az állt, hogy a közgazdaságtudományban az 1956 után kibontakozó jobboldal-ellenes támadások, a revizionisták megbélyegzése nem tudott nagyobb rombolást végezni, Friss István például megvédte a Közgazdaságtudományi Intézetet, mi több a kutatóműhelyek megmaradtak, majd egy idő múlva erősödésnek 

 Ez összefüggött a nemzetközi desztálinizáció fejleményeivel, például azzal, hogy az SZKP XX. kongresszusa kiállt a tudományos elemzések erősítése mellett. Miután 1963-ban megtörtént a szocialista országok között a nemzetközi együttműködéssel kapcsolatos közgazdasági kutatások megosztása, Magyarország 11 téma kutatásában  és ebben az Országos Tervhivatal mellett a Közgazdaságtudományi Intézet, a KSH, az Árhivatal, a Közgazdaságtudományi Egyetem és a Konjunktúra- és Piackutató Intézet vett részt.

Ezen a napon történt január 24.

1989

Kihirdették az egyesülési jogról szóló 1989:II. törvényt. (Módosítva az 1989: XXXIII. tv. által.) Ez adott törvényes alapot az 1945 és...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő