Horn, a „renitens" diplomata - 1962

„Felhívtuk Horn elvtárs figyelmét, hogy a jövőben több szerénységgel nyúljon az élet megnyilvánulásaihoz, legyenek a jelentések szolidabbak, de jobban bizonyítson és érveljen. Ítéletei ne legyenek elhamarkodottak, túl kategorikusak, törekedjen a megfontolt, leellenőrzött állásfoglalás megtételére. Horn elvtárs hibáit, hosszas töprengés után, tulajdonképpen csak most kezdi felismerni. Szemléletében gyökeres változást tapasztalunk. Ezt bizonyítják decemberben elkészített jelentései."

Bevezető

Horn Gyula még 29 éves sem volt, amikor 1961. március 1-ével megkapta a szófiai magyar nagykövetségre a

, titkári állását. Cölöpök címmel megjelent visszaemlékezésében három főnökéről is anekdotázik, humoros és lekezelő hangnemben. Név szerint nem említi őket, bár ennek nem nehéz ma sem utána járni, hiszen az nemcsak a külügyi munkáról szóló évkönyvekben szerepel, de az Eleven erő című kronológiában is. Tény, hogy egyik sem volt hosszú ideig nagyköveti tisztségében. Egyikük, Cséby Lajos altábornagy volt, régi munkásmozgalmi ember, 1919-es, „spanyolos", akit Rákosi lecsukatott, de 1956. november 4-e után szilárdan állt a hatalom mögé, így aztán nyilván Münnich Ferenc protezsáltjaként először megkapta a belgrádi nagykövetséget, majd 1962. február 1-én 62 éves korában áthelyeztek a kisebb feladatot jelentő szófiai .

A diplomáciai kolónia Cséby Lajos érkezése előtt is tele volt intrikákkal, harc folyt az első beosztotti posztért,

. Ezeken Cséby elődje, az 1958 szeptemberében kikerült Kálló Iván nagykövet kemény fegyelmezéssel igyekezett úrrá lenni, de végül maga is belekeveredett a kicsinyes harcokba, és ez oda vezetett, hogy a Külügyminisztérium Kollégiumának kellett foglalkoznia a . 1961 elején a minisztérium nem volt teljesen megelégedve a követség belpolitikai jelentő munkájával sem. Bár Kálló 1961. június 9-ei jelentésében igyekezett a helyzet normalizálásáról biztosítani a minisztériumot, erről személyesen sem tudta meggyőzni főnökeit, így végül Puja Frigyes - illetékes miniszterhelyettes - kezdeményezésére 1961 végén követet váltottak . Az említett jelentés egyébként már jelezte, hogy megromlott a magyar diplomaták kapcsolata a szófiai szovjet követséggel. Ennek, mint majd látjuk, hamarosan következményei is .

Jött tehát

. Fiatalok kerültek a keze alá, köztük helyettese, Boros Róbert és a párttitkár, aki történetesen Horn Gyula volt. Horn megfeledkezik visszaemlékezésében, hogy egészen 1963 végi párttitkár volt, de ez még érdekesebbé teszi alább dokumentált konfliktusát a nagykövettel. Meg kell jegyezni, hogy a nagykövetségek pártszervezeteit - már jellegüknél fogva sem - jellemezte rendkívüli aktivitás. Az emberek szanaszét, sokszor esti órákban dolgoztak, nem nagyon volt idejük összejönni. Az 1962. október 29-ei taggyűlés például kiderült, hogy abban az évben egyetlen taggyűlést és pártaktívaülést tartottak, de rendezvényekben sem dúskált a szervezet. Ezzel szemben az informális megbeszélések meglehetősen rendszeresnek tűntek, amin természetesen nem mindenki vett részt, egyesek kiközösítve érezték magukat, mások - köztük Horn - . A követség atmoszférája tehát nem volt a legjobb, amihez a kisebb-nagyobb pletykák és intrikák mellett hozzájárult az is, hogy ebben az időben a követségi családok számára még a fővárosban is nehézséget jelentett az alapvető élelmiszerek, például hagyma, burgonya, rizs stb. beszerzése. Horn, mint párttitkár hivatalból ugyan szót emelt a bolgár helyzetet kétségbeejtőnek nevező kollégáival szemben, valójában azonban neki is ugyanaz volt a véleménye a katasztrofális állapotokról. Ebből lett .

Horn bizonyos megbecsülést vívott ki magának

. 1961. július 13-án átfogó javaslatcsomagot készített a magyar-bolgár gazdasági kapcsolatok fejlesztésére, amit Boros Róbert ideiglenes ügyvivőként küldte Budapestre. A javaslat kritikus volt a magyar tárgyalók és külkereskedők eddigi tevékenységével, ami visszatetszést szült, a minisztérium azonban nemcsak megvédte a nagykövetséget, hanem elküldte Vályi Péternek az Országos Tervhivatal . Hasonló javaslatot készített 1962. március 14-ei dátummal, ezt már Cséby Lajos küldte . Horn kezdeményezését, hogy a nagykövetség feladatain túlmenően kíván közreműködni a gazdasági kapcsolatok bővítésén, a Külkereskedelmi Minisztérium illetékes főosztályvezetője levélben örömmel üdvözölte. 1962. június 21-22-én Szófiában lezajlott a két ország gazdasági együttműködési bizottságának ülése, amit magyar rtészről Apró Antal irányított. „Horn Gyula gazdaságpolitikai beosztott elejétől kezdve részt vett az előkészítő munkálatokban, majd Apró elvtárs megérkezése után állandóan vele " Apró Antal a tárgyalásokat követően megkérte Horn Gyulát, hogy állítson össze számára értékelést a bolgár politikai, gazdasági helyzetről. A feljegyzést a Cséby 1962. július 2-én küldte haza. Horn ebben annak adott hangot, hogy a bolgár vezetés a gazdasági hibákat személyi változásokkal vezette le, illetve a fokozott belpolitikai aktivitás és Hruscsov májusi látogatása a gazdasági problémákról való figyelemelterelést . Keményen beszámolt a BKP KB ülésein lezajlott gazdaságpolitikai és a gazdaság egészében mutatkozó súlyos feszültségekről is.

Horn respektje ezzel tovább nőtt, így a minisztérium nemcsak a követség gazdag helyi ismerettel rendelkező beosztottjának nevezte őt, hanem javasolta, hogy vegyen részt az őszi magyar-bolgár árucsere-tárgyalásokon Mulató János külkereskedelmi miniszter-helyettes, illetve Kádár István KÜM illetékes mellett. (Egy 1961. október 17-ei dokumentum szerint ezzel Puja Frigyes egyetértett.) Így is történt, az 1961 októberében megindult tárgyalásokon a bolgárul gyorsan tanuló Horn is ott ült. A megbeszélések különben sikertelenek voltak, de Horn olyan ügyesen forgott az illetékes szervek között, hogy majdhogynem neki tulajdonították a rugalmasabb és konstruktívabb magyar magatartás kialakítására vonatkozó javaslatokat. Nemcsak a Külügyminisztérium, de az MSZMP KB apparátusában is az a vélemény alakult ki, hogy az új gazdaságpolitikai szakreferens beállításával a nagykövetség munkája javult, „sok belső bolgár gazdasági problémával foglalkozó jelentést kapnak tőle, amelyeket megfelelően fel lehet [popup title="használni." format="Default click" activate="click" close text="„A nagykövetség [itt Horn Gyula – F. I.] felvetése alapján az MSZMP KB fenti osztályai, valamint az OT foglalkozni fog azzal, hogy az előreláthatólag márciusban Apró Antal elvtárs vezetésével Szófiába utazó gazdasági együttműködési küldöttség konkrét javaslatokat vigyen magával…” (MNL OL XIX–J–1–k (3. d.) – 1961. november 4-ei feljegyzés a bolgár–magyar külkereskedelmi tárgyalásokról.) Ezzel együtt a magyar–bolgár viszonyban a nehézségek nem oldódtak meg. Cséby Lajos ezzel mindjárt egyik első bemutatkozó látogatásán szembesült. 1962. február 15-én a külkereskedelmi minisztert kereste fel, aki azonnal szemrehányást tett a nagykövetnek, hogy a magyarok nem tartják be a KGST döntéseit, nem vesznek át bolgár termékeket, bezzeg a lengyelekkel, csehszlovákokkal, jugoszlávokkal ezt már kiküszöbölték. Csak a románokkal és a magyarokkal vannak ilyen bajok. Ugyanez volt Jugov miniszterelnöknél, aki a gondok okát a magyarok hivatalnok szemléletére vezette vissza, ami bizonyos mértékig Kádár Jánosra is hatással lehetett. (MNL OL XIX–J–1–j–KÜM–Bulgária–TÜK–II–14–4.)"]"

Ezen a napon történt július 10.

1924

Nyolc hónapi fogházat és 200 ezer korona pénzbüntetést kap József Attila a "Lázadó Krisztus" című verséért.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők