A katonai fegyelemtől a sztrájkig. A hadiipari munkásság helyzete az első világháború idején

„Az elégedetlenségre vezető okok közül a legnyomatékosabb az elsőrendű életszükségleti cikkekkel való ellátás tekintetében mutatkozó fogyatékosság, a másik kérdés pedig, amely a munkások elégedetlenségének szintén oka, a bérkérdés” – hangsúlyozta a munkásság problémái iránt megértést tanúsító Szurmai Sándor honvédelmi miniszter az 1917. október 19-i kormányülésen. Az elhúzódó háború alatt a kormánynak mind nagyobb gondot okozott a hadiipar számára szükséges munkaerő biztosítása és a munkások követeléseinek kielégítése.

A munkások gyárhoz kötése és katonai fegyelem alá helyezése a munkaadókat kedvező helyzetbe hozta, s ezzel több munkaadó vissza is élt. Mivel az üzemek katonai irányítás alá került munkásait katonai szolgálatban állónak tekintették, elvileg sztrájkot nem folytathattak, sőt bérkövetelésekkel sem léphettek fel. A szabad munkavállalás lehetőségétől megfosztott és a gazdasági érdekharcában is korlátozott munkásság védelmében felszólaló szakszervezetek - élükön a vasas szakszervezettel - német, illetve osztrák mintára úgynevezett panaszbizottságok felállítását javasolták a katonai felügyelet alatt álló üzemekben a munkaügyi konfliktusok kezelésére, amit a kormány elfogadott. Az 1916. január 17-én kiadott rendelet alapján hét fős panaszbizottságokat hoztak létre a szakszervezetek és a munkaadók két-két, továbbá a katonai parancsnokságok, a honvédelmi és a kereskedelemügyi minisztérium egy-egy

. A bizottság a munkaadók és a munkavállalók, valamint a katonai hatóságok között közvetített. Ezzel elismerte a kormány a szakszervezeteket a munkásság érdekvédő szervezetének és egyben a munkaadók és a kormányzat tárgyaló . Az elnököt a honvédelmi tárca delegáltja adta, ami megfelelt a szakszervezetek igényének, ugyanis a katonai hatóságok sokszor bizonyultak megértőbbnek a munkásság panaszai iránt nemcsak a munkaadóknál, de a polgári hatóságoknál is. A rendelet kimondta, hogy a munkabér megállapításánál figyelembe kell venni az alapvető élelmiszerek és közszükségleti cikkek drágulását, a munkabért nem lehet a munkások hátrányára változtatni, s a túlórákat ki kell fizetni. A panaszbizottságoknak kezdetben csak véleményező és egyeztető hatásköre volt (ha az egyeztetés nem vezetett eredményre, az ügyet felterjesztették a honvédelmi minisztériumhoz), ám félév múlva, az első sztrájkok hatására bővült a jogkörük.

1916 májusáig a munkások fegyelmezetten dolgoztak a hadiüzemekben, amiben szerepet játszott a frontra küldés veszélye és a várható szankciók. Ám ahogy fokozódott az áruhiány, s nőtt az infláció, a munkások egyre elégedetlenebbé váltak. A munkások bére egyre kevesebbet ért, miközben munkaidejüket több ágazatban is megnövelték. A romló helyzet hatására 1916 nyarán több bánya és ipari üzem dolgozói sztrájkba léptek. Május végén a nélkülözés miatt elkeseredett Zsil-völgyi szénbányászok kezdték a sztrájkot, amit katonai erővel törtek le. Június végén a MÁV Gépgyárban következett be néhány napos munkabeszüntetés, amire a válaszul az Állami Gépgyárak Központi Igazgatósága elfogadta a hadügyminiszter korábbi javaslatát, s a gépgyár munkásait népfölkelő munkásosztagba szervezték. 1916. július 3-án a legfontosabb hadigyár, a csepeli lőszergyár alkalmazottai léptek sztrájkba a gyári munkásszervezet irányításával, s a bérkövetelések mellett az élelmezés hiányosságait és a katonai hatóságok túlzott beavatkozását kifogásolták. A hadügyi vezetés tisztában volt vele, hogy a csepeli sztrájkok elhúzódás esetén a lőszergyártás nagy kiesést szenved, amit nem engedhettek meg, hiszen a keleti fronton zajlott a Bruszilov - offenzíva. A lőszertermelés biztonsága érdekében a katonai hatóságok elrendelték a csepeli gyárban a hadiszolgáltatásra kötelezett munkások népfölkelő munkásosztagba szervezését, rögtönítélő bíráskodást hirdették, s ezzel együtt intézkedtek a bérpanaszok és az élelmezési problémák

is. 

A sztrájkok hatására a panaszbizottságokat 1916 júniusában kiterjesztették a bányamunkásokra, majd a július 19-én kelt rendelettel működésüket

. A bizottságok döntési jogosítványokat kaptak és megváltozott az összetételük: a munkaadók és munkavállalók képviseletét egy-egy főre csökkentették, a katonai parancsnokság kiküldöttjét kihagyták, helyette bekerült viszont a pénzügyminisztérium delegáltja, s így a munkaügyi vitákban magukat pártatlannak vélő hivatalos tagok, a minisztériumok képviselői kerültek többségbe. Az újjászervezett panaszbizottságok ezután is főleg bérkérdéssel foglalkoztak, valamint szociális juttatásokkal kapcsolatos ügyekkel. 1917 júniusától a munkások mellett az egyéb alkalmazottakra is kiterjesztette a kormány a hatáskörüket, viszont állami vállalatokban panaszbizottságok ekkor még nem működtek.

A munkaadók negatívan ítélték meg a panaszbizottságok tevékenységét, ami nem meglepő, hiszen a bizottságok többnyire a munkások javára döntöttek a vitás kérdésekben. A munkaadók felhívták a kormány figyelmét, hogy a honvédelmi tárca beavatkozása a munkaügyi vitákba szerintük negatív következményekkel jár. Összesen 35 ezer munkást foglalkoztató, 22 budapesti nagyvállalat kérte, hogy inkább szabadítsák fel őket a hadiszolgáltatási kötelezettség alól, hogy ezzel mentesülhessenek a katonai fegyelmezés és a panaszbizottságok hatásköre alól, mert a „feltornázott" bérek mellett már a maguk is tudnának munkásokat toborozni, s a munkaügyi kérdéseket is jobban tudják kezelni. Hasonló álláspontot képviselt Allender Henrik, a diósgyőri vas- és acélgyár igazgatója, aki ellenezte a gyár katonai felügyelet alá helyezését, azzal érvelve, hogy a gyári vezetés eredményesebben tud fellépni munkásaival szemben, ha erre kényszerül, mint a beavatkozó katonai hatóságok (Lásd a 6. számú forrást!).

A sztrájkokat azonban a hatóságoknak sem katonai fegyelmezéssel, sem a panaszbizottságok révén, a szakszervezetek bevonásával sem sikerült megakadályozni. 1917 tavaszán és nyarán újabb munkabeszüntetésekre került sor. Tisza István lemondását és a rövid életű Esterházy-kormányt követően (1917. június 15.-1917. augusztus 23.) Wekerle Sándor (immár harmadik) miniszterelnöki ciklusa elején, 1917 októberében tárgyalta a magyar kormány Szurmai Sándor honvédelmi miniszter két előterjesztését, melyben a sztrájkok megelőzése érdekében a munkásság helyzetét tanulmányozó miniszteri bizottság alakítására tett javaslatot. Az 1917. október 19-én kelt előterjesztés helyszíni ellenőrzéseket és bizottsági vizsgálatot indítványoz az üzemekben annak kiderítésére, hogy rendelkezésre áll-e megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer a munkások számára elérhető áron, megfelelőek-e a bérek, a vezényelt katonák és a népfelkelő osztagokba beosztottak egyenlő díjazásban részesülnek-e a többi munkással. (Lásd a 7. számú forrást!). A következő, október 30-ai ülésre készült előterjesztésében a honvédelmi tárca vezetője a miniszteri bizottság szabályzatát terjesztette elő (Lásd a 8. számú forrást!). Ezen az ülésen fogadta el a kormány, hogy a munkásügyi panaszbizottságok hatáskörét kiterjesztik az állami tulajdonú ipari üzemekre és bányákra is oly módon, hogy esetükben a panaszbizottság határozata csak miniszteri jóváhagyás után léphet

. Mivel az üzemekben a bérkövetelések nem választhatók el az élelmezés helyzetétől, az előterjesztő javasolta, hogy a panaszbizottságok e kérdéseket egymással összefüggésben tárgyalják, s a bizottságokba esetenként a közélelmezési miniszter képviselőjét is rendeljék ki.

A gazdaság egyre súlyosbodó válságát mutatja, hogy 1917 második felétől egyre nagyobb volt a szén- és a nyersanyaghiány, ami miatt számos hadivállalat időszakosan szüneteltette a termelést, s a munkások fizetésük egy részét szénsegélyben kapták. 1917-ig a sztrájkok alapvetően bérkövetelések miatt zajlottak, ám 1917 novemberétől a munkáskövetelések mindinkább politikai tartalommal telítődtek meg, amiben az oroszországi forradalom hatása is szerepet játszott: követelték a háború mielőbbi befejezést, az annexiómentes békét, s megjelentek a szolidaritási akciók. Az 1918. január közepén kezdődő alsó-ausztriai sztrájkhullám hatására január 18-án négy napos általános politikai sztrájk tört ki Budapesten, amely január 21-22-én vidéki városokra is átterjedt. Ettől kezdve a sztrájkokban rendre megjelentek politikai célok is, a bérügyi és szociális követelések mellett. A hatóságok nehéz helyzetbe kerültek: a haditermelés fenntartása érdekében tartózkodtak a kemény fellépéstől és a szélesebb körű megtorlástól, s nem merték alkalmazni a saját rendszabályaikat. Ezt tanúsítja a hadügyminiszternek a magyar honvédelmi, a pénzügy- és a kereskedelemügyi miniszterekkel egyetértésben kiadott 1918. március 21-i rendelete, amely a katonai hatóságok által követendő magatartást szabályozta a katonai fegyelem alá rendelt munkások sztrájkja esetén, s amit honvédelmi miniszter 1918. május 3-án megküldött a honvéd főparancsnokságnak, valamint a kerületi parancsnokságoknak. A katonai vezetők figyelmét felhívja arra, hogy kötelességük a sztrájkoló munkásokat figyelmeztetni katonai esküjükre, s arra, hogy a sztrájk a hadra kelt sereg súlyos károsításával jár. Ha a sztrájkolók parancsra sem veszik fel a munkát, megtorló rendszabályokat kell alkalmazni, de elsősorban a „főcinkosok" és a felbujtók ellen kell eljárni, s azokat, akikről kiderül, hogy a többi munkásra „izgatólag hatnak," „rossz befolyást gyakorolnak," az üzemből mielőbb el kell távolítani és katonai szolgálatra kell őket bevonultatni (Lásd a 9. számú forrást!).

Szterényi József, aki 1918. január 25-től Wekerle-kormány kereskedelemügyi minisztere volt, majd könyvet írt Ladányi Jenővel a magyar ipar háború alatti helyzetéről, azt állítja, hogy a hadiüzemekben akkor kezdett megbomlani a fegyelem a munkásoknál, amikor azt tapasztalták, hogy a sztrájkok nem vonnak maguk után keményebb retorziókat még a katonai fenyítő hatalom alatt álló munkásoknál sem. Véleménye szerint, mely sok tekintetben egybecseng a munkaadók kritikájával, a katonai hatóságok nem hozzáértő beavatkozása ébresztette a munkásokat a maguk fontosságának tudatára, s ásta alá az állam tekintélyét. A panaszbizottságok rendszere pedig a szakszervezeteket a gyárvezetőség bírájává tette, ami megnövelte tekintélyüket a munkásság előtt, annál is inkább, mert szavuknak súlya volt, ugyanis ha a bizottság nem a munkások javára döntött, azok egyből tiltakoztak, s akcióba

.

A nagyipari munkásság helyzete a háború alatt alapvetően megváltozott, ami hosszabb távú következményekkel járt. Mivel a munkásoknak lehetőségük nyílt a bérük fokozatos emelésére, így ez a réteg tudta leginkább mérsékelni az infláció hatását a bérből élő rétegük közül, sokkal inkább, mint a tisztviselők és más alkalmazottak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a háború végére öntudatosabbá váltak, sőt erejük tudatára ébredtek. A szakszervezetek integrálása a munkaügyi intézményrendszerbe elősegítette a munkásság szervezetté válását. A szakszervezetek népszerűek lettek, létszámuk rohamosan emelkedett, s a háború végére a munkások jelentős része taggá vált. Mivel a szakszervezetekbe való belépés egyben a szociáldemokrata párti tagságot is magával vonta, a háború végére a szociáldemokrata párt közel egymillió tagjával megkerülhetetlen politikai erővé nőtte ki magát.

 

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 28.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők