Adalékok a marseille-i merénylet hátteréhez

1934. október 9-én Marseille-ben meggyilkolták II. Karadjordjevic Sándor jugoszláv királyt, és Louis Barthou francia külügyminisztert. A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország, így Olaszország mellett Magyarország érintettsége is felvetődött, illetve hogy szerepet játszott a merényletet végrehajtó horvát usztasák kiképzésében. A szervezők egy része Magyarországra menekült, akiket el kellett tüntetni Magyarországról. A kimenekítést egy háromfős, repülőkből álló csoport hajtotta végre Gaáli Zoltán repülő őrnagy vezetésével, akinek erről szóló emlékeit az alábbiakban közöljük.

1934. október 9-én a marseille-i kikötőben II. Karadjordjevic Sándor jugoszláv királyt (aki a nemzetiségi mozgalmakat erős központi intézkedésekkel próbálta felszámolni) meggyilkolták. (Az elkövető a macedón

és a horvát mozgalmak szövetkezésével alakult „Tett Propagandája" elnevezésű csoport kötelékébe tartozott.) A merénylet során a király azonnal meghalt, a mellette ülő Louis Barthou francia külügyminiszter megsebesült, sérülésébe rövidesen belehalt. Ugyancsak meghalt az autót vezető sofőr, két járókelő és a merénylő is. Többen megsebesültek a kíséret tagjai és a bámészkodók közül.

A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország érintettsége felvetődött, akik közvetve vagy közvetlenül támogatták a merénylet végrehajtóit. Ezeket természetesen elsősorban azok között az államok között keresték, akiknek érdekükben állt, hogy a Jugoszláv Királyság ne erősödjön meg. Így Olaszország mellett Magyarországra is ráterelődött a figyelem. A Népszövetségben a jugoszláv külügyminiszter megvádolta Magyarországot, hogy köze volt II. Sándor jugoszláv király franciaországi meggyilkolásához, amennyiben szerepet játszott horvát usztasák kiképzésében. 1931 őszétől valóban Magyarországon - elsősorban a Zala megyei Jankapusztán - tartózkodott egy kisebb létszámú horvát csoport, amely a magyar kormány engedélyével a Szájber Gyula tulajdonában lévő Gustav Perčec korábbi osztrák-magyar katonatiszt, az usztasa mozgalom egyik vezetője által bérelt pusztán tevékenykedett. 1932. második felétől a magyar kormány alkalomszerűen anyagi támogatással, okmányokkal támogatta az ORIM és az usztasák vezetőit. A jankapusztai csoport legnagyobb létszáma mintegy 50 fő volt. A magyar hatóságok hivatalosan semmilyen kapcsolatot nem tartottak fenn a csoporttal, a felügyeletet formailag a Határmenti Útvonal Ellenőrző Kirendeltség gyakorolta felettük. A tábor mintegy két évig működött, amikor a Perčec titkárnőjeként szereplő Jelka Pogorelec megszökött, és Bécsben átadta információit a jugoszláv titkosszolgálat munkatársainak. A nő információi 1933. októberében emlékirat formában a Novosti folyóiratban, majd nem sokkal később önálló kiadványként is megjelentek. Noha az emlékiratban foglaltak nem hatoltak túlságosan mélyre (pl. egyetlen hivatalos személyt sem tudott megnevezni), a magyar kormányt mégis kellemetlenül érintette. Február 1-jén a Honvédelmi Minisztérium VI-2 (kémelhárító)

egyik ismeretlen (Tattay ezredes) fedőnevű munkatársa tervezetet készített a tábor felszámolására, amit április közepén végre is hajtottak.

A merényletet követően nehezen követhető események zajlottak le, amelyben Magyarország is szerepet kapott. Több forrás is egybehangzóan

, hogy a merénylet szervezőinek egy része Franciaországból Magyarországra menekült. Vélhetően belőlük és az 1934. elején az országban több helyre, elsősorban Nagykanizsára telepített usztasákból állt a csoport, amelyet el kellett tüntetni Magyarországról. Erre annál is inkább szükség volt, mert a felelőst kereső diplomácia és a sajtó - kiemelten a kisantant országoké - Magyarországot vette tűz alá, mivel - elsősorban olasz-francia kívánságra - Olaszországot nem támadhatták. Ugyanakkor a Népszövetségben a jugoszláv külügyminiszter megvádolta Magyarországot, hogy köze volt II. Sándor jugoszláv király franciaországi meggyilkolásához. Így a magyar kormány számára több szempontból sürgős és fontos lett, hogy a Magyarországon élő usztasákat eltávolítsa.

Ekkor kapcsolódhatunk be a történetben Gaáli Zoltán repülő őrnagy (a leírt esemény időpontjában százados) emlékei alapján. Gaáli Zoltán Déván született 1898. november 14-én. A Ludovika Akadémián 1922-ben avatták tisztté, az egri 14. gyalogezred állományába került, 1925. november 1-jétől különleges (feltehetően repülő) kiképzésre vezényelték. 1926. október 15-étől a Légügyi Hivatal, 1928-tól a rejtetten működő Légierők kötelékében szolgált, majd 1934-ben a Repülő Anyagszertár állományába helyezték. 1935-ben adományozták részére a Kormányzói dicsérő elismerés magyar Koronás Bronzérem keskeny piros-fehér szegélyezésű sötét smaragdzöld szalagon elnevezésű („Signum Laudis") kitüntetést (amire a forrás végén utal is). Ugyanebben az évben a mátyásföldi légiforgalmi kirendeltségre, 1936-ban a szombathelyi repülő kiképző telepre helyezték. A háború folyamán a kassai repülőakadémián, végül 1943. október 1-jétől a kiképző repülődandárnál szolgált. 1945 után külföldön élt. Ilinkay-Eggenhofer Dezső dr. mérnök századossal folytatott levelezésében írta meg 1934-es

történetét.

 

Ezen a napon történt május 12.

1912

Budapesten felavatják a Zeneakadémia új épületét.Tovább

1926

Roald Amundsen norvég sarkutazó Norge nevű merev vázas léghajóján átrepül az Északi-sark fölött, Umberto Nobile olasz hadmérnök...Tovább

1933

Krúdy Gyula magyar író (*1878)Tovább

1944

Adolf Hitler az ausztriai Klessheimben Jozef Tisoval és Vojtech Tukával tárgyal. A Führer Szlovákiától katonai erőfeszítéseinek fokozását...Tovább

1949

Véget ér Berlin blokádja.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők