Adalékok a marseille-i merénylet hátteréhez

1934. október 9-én Marseille-ben meggyilkolták II. Karadjordjevic Sándor jugoszláv királyt, és Louis Barthou francia külügyminisztert. A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország, így Olaszország mellett Magyarország érintettsége is felvetődött, illetve hogy szerepet játszott a merényletet végrehajtó horvát usztasák kiképzésében. A szervezők egy része Magyarországra menekült, akiket el kellett tüntetni Magyarországról. A kimenekítést egy háromfős, repülőkből álló csoport hajtotta végre Gaáli Zoltán repülő őrnagy vezetésével, akinek erről szóló emlékeit az alábbiakban közöljük.

1934. október 9-én a marseille-i kikötőben II. Karadjordjevic Sándor jugoszláv királyt (aki a nemzetiségi mozgalmakat erős központi intézkedésekkel próbálta felszámolni) meggyilkolták. (Az elkövető a macedón

és a horvát mozgalmak szövetkezésével alakult „Tett Propagandája" elnevezésű csoport kötelékébe tartozott.) A merénylet során a király azonnal meghalt, a mellette ülő Louis Barthou francia külügyminiszter megsebesült, sérülésébe rövidesen belehalt. Ugyancsak meghalt az autót vezető sofőr, két járókelő és a merénylő is. Többen megsebesültek a kíséret tagjai és a bámészkodók közül.

A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország érintettsége felvetődött, akik közvetve vagy közvetlenül támogatták a merénylet végrehajtóit. Ezeket természetesen elsősorban azok között az államok között keresték, akiknek érdekükben állt, hogy a Jugoszláv Királyság ne erősödjön meg. Így Olaszország mellett Magyarországra is ráterelődött a figyelem. A Népszövetségben a jugoszláv külügyminiszter megvádolta Magyarországot, hogy köze volt II. Sándor jugoszláv király franciaországi meggyilkolásához, amennyiben szerepet játszott horvát usztasák kiképzésében. 1931 őszétől valóban Magyarországon - elsősorban a Zala megyei Jankapusztán - tartózkodott egy kisebb létszámú horvát csoport, amely a magyar kormány engedélyével a Szájber Gyula tulajdonában lévő Gustav Perčec korábbi osztrák-magyar katonatiszt, az usztasa mozgalom egyik vezetője által bérelt pusztán tevékenykedett. 1932. második felétől a magyar kormány alkalomszerűen anyagi támogatással, okmányokkal támogatta az ORIM és az usztasák vezetőit. A jankapusztai csoport legnagyobb létszáma mintegy 50 fő volt. A magyar hatóságok hivatalosan semmilyen kapcsolatot nem tartottak fenn a csoporttal, a felügyeletet formailag a Határmenti Útvonal Ellenőrző Kirendeltség gyakorolta felettük. A tábor mintegy két évig működött, amikor a Perčec titkárnőjeként szereplő Jelka Pogorelec megszökött, és Bécsben átadta információit a jugoszláv titkosszolgálat munkatársainak. A nő információi 1933. októberében emlékirat formában a Novosti folyóiratban, majd nem sokkal később önálló kiadványként is megjelentek. Noha az emlékiratban foglaltak nem hatoltak túlságosan mélyre (pl. egyetlen hivatalos személyt sem tudott megnevezni), a magyar kormányt mégis kellemetlenül érintette. Február 1-jén a Honvédelmi Minisztérium VI-2 (kémelhárító)

egyik ismeretlen (Tattay ezredes) fedőnevű munkatársa tervezetet készített a tábor felszámolására, amit április közepén végre is hajtottak.

A merényletet követően nehezen követhető események zajlottak le, amelyben Magyarország is szerepet kapott. Több forrás is egybehangzóan

, hogy a merénylet szervezőinek egy része Franciaországból Magyarországra menekült. Vélhetően belőlük és az 1934. elején az országban több helyre, elsősorban Nagykanizsára telepített usztasákból állt a csoport, amelyet el kellett tüntetni Magyarországról. Erre annál is inkább szükség volt, mert a felelőst kereső diplomácia és a sajtó - kiemelten a kisantant országoké - Magyarországot vette tűz alá, mivel - elsősorban olasz-francia kívánságra - Olaszországot nem támadhatták. Ugyanakkor a Népszövetségben a jugoszláv külügyminiszter megvádolta Magyarországot, hogy köze volt II. Sándor jugoszláv király franciaországi meggyilkolásához. Így a magyar kormány számára több szempontból sürgős és fontos lett, hogy a Magyarországon élő usztasákat eltávolítsa.

Ekkor kapcsolódhatunk be a történetben Gaáli Zoltán repülő őrnagy (a leírt esemény időpontjában százados) emlékei alapján. Gaáli Zoltán Déván született 1898. november 14-én. A Ludovika Akadémián 1922-ben avatták tisztté, az egri 14. gyalogezred állományába került, 1925. november 1-jétől különleges (feltehetően repülő) kiképzésre vezényelték. 1926. október 15-étől a Légügyi Hivatal, 1928-tól a rejtetten működő Légierők kötelékében szolgált, majd 1934-ben a Repülő Anyagszertár állományába helyezték. 1935-ben adományozták részére a Kormányzói dicsérő elismerés magyar Koronás Bronzérem keskeny piros-fehér szegélyezésű sötét smaragdzöld szalagon elnevezésű („Signum Laudis") kitüntetést (amire a forrás végén utal is). Ugyanebben az évben a mátyásföldi légiforgalmi kirendeltségre, 1936-ban a szombathelyi repülő kiképző telepre helyezték. A háború folyamán a kassai repülőakadémián, végül 1943. október 1-jétől a kiképző repülődandárnál szolgált. 1945 után külföldön élt. Ilinkay-Eggenhofer Dezső dr. mérnök századossal folytatott levelezésében írta meg 1934-es

történetét.

 

Ezen a napon történt július 15.

1931

Endresz György és Magyar Sándor átrepülik a Atlanti-óceánt.Tovább

1944

Vitéz Némay Ferenc százados halála Szlovákiában... pontosabb adataim is vannak róla, hogyan, mikorTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők