Béres Lajos naplója

„Utász előtt nincs akadály..."

1. rész. A bevonulástól Erdély visszatéréséig

„a késő délutáni órákban érkeztünk uticélunk határába. E helység is félreesik a bevonulási útvonaltól, de azért ők is várták tegnap a honvédeket. Mivel ma már visszatértek a soros munkához, annál nagyobb meglepetés volt a számunkra a mi ma délutáni megjelenésünk, ami megelőzött ugyan bennünket, mert mire odaértünk, a lakosság egy része a határból futott össze – munkáját otthagyva- fogadtatásunkra. Az egész falun látszott, hogy várta a honvédeket, mert a községbe vezető út két oldalán rögtönzött fenyők vannak ültetve, a község bejáratánál pedig diadalkapu áll.”

A napló szerzőjéről

Béres Lajos Hajdúszoboszlón született, jómódú gazdálkodó családba Béres István és Fazekas Julianna harmadik gyermekeként 1917. október 17-én. Hároméves volt, amikor a szülők elváltak és édesanyja egy, a „spanyolnátha" járványban családját vesztett emberhez, Császi Antalhoz ment nőül. Nevelőapjára, - kinek családszeretetét, magatartását, gazdálkodását példamutatónak tekintette - mindig szeretettel emlékezett. A második polgári elvégzése után (részint) saját elhatározásából „pontot tett(em) az iskola padjaiban való szellemi képesítés(em) végére." Tanyájukon, a Zsoldos-dűlőben a paraszti élet fortélyait igyekezett nevelőapjától elsajátítani, kinek haladó gondolkodása, korszerű és eredményes gazdálkodási módszerei ambicionálták a serdülő legénykét is. „Szabad gyümölcsöst" létesítettek majd csemegeszőlő telepítéssel bővítették ezt és egy államilag ellenőrzött gyümölcsfa-iskolát is működtettek (ipari növények termesztése mellett) oly jó eredménnyel, hogy a gazdasági válság idején is talpon tudtak maradni. Ismereteiket téli gazdatanfolyamokon is bővítették. A tanyasi élet eredendően sokirányú, mely a gazdálkodás mellett a csizmajavítástól a kemenceépítésig önellátó. Az ő esetében ez a kreativitás esztétikai igénnyel is párosult, ám a népi díszítőművészetnek a polgárosult családban már nem volt becsértéke, így rajzolgatni kezdett. Előbb fényképekről másolt, majd vízfestékkel tájképeket (környezetét), elképzelt jeleneteket és ún. emléklapokat festett. Tudását önképzéssel fejlesztette.

Tájékozódási, művelődési lehetőségeit - az olvasás mellett - már a technika is segítette a tanyán, mikor detektoros rádiót kapott apjától. Később egy fényképezőgéppel életre szóló hobbira tett szert. Lelkesen fényképezte a város fejlődését, rendezvényeit, a Gazdálkodó Ifjak Egyesületét, a Lovas Bandériumot - melynek apjával együtt szervezője, motorja volt.

1937-ben a hajdúszoboszlói levente egyesülettel doberdói kirándulást tettek, megkoszorúzva az ott elesettek emlékhelyeit. Útjukról albumnyi felvételt készített. 1939-ben vége szakadt a sikeres gazdálkodásnak - egyrészt katonai szolgálata, másrészt a birtokot is sújtó 1940-1941-es „vizes idők", valamint a növénytermesztésre vonatkozó háborús rendelkezések miatt. Három és fél évig tartó katonai szolgálata alatt - utászként vett részt a területi visszacsatolásokban, majd az 1941-es ukrajnai és 1942-1943-as doni hadműveletekben - naplót vezetett, fényképezett és fényképezett... A háború befejezése előtt leszerelték, a szovjet csapatok bevonulását már tanyájukon élte meg. Az ún. koalíciós időkben még társadalmi szerepet vállalt a kisgazdapárti Független Ifjúságban, ennek feloszlatása után a magánéletére összpontosított. 1950-ben betagosították a tanyát és a földet. Helyette sivár, romos, vizes tanyát, sovány törmelékes földet kapott. Itt kezdték közös életüket az ebben az évben feleségül vett Beke Piroskával, aki nem sokkal korábban költözött Hajdúszoboszlóra két anyai nagynénjével. 1952-ben megszületett Erzsébet, majd 1956-ban Gabriella nevű lánya. A tanyasi életnek ez a formája már egészen kilátástalan volt. Nevelőapja 1956 nyarán váratlanul elhunyt.

A forradalom utáni enyhülés pusztán egy kis álmodozásra, tervezgetésre adott lehetőséget. Feleségével körbebiciklizték a Balatont - főként eladó tanyákat, szőlőbirtokot keresve. Az álom csak álom maradt. 1959-ben bekényszerült a téeszbe: terménydaráló és lószerszámjavító munkakörbe.

A családdal beköltözött anyja házába, mert az első gyermek óvodáztatása, iskola kezdése már eddig is csak különéléssel, a két nagynéni (a „mamák") segítségével volt megoldható.

1960-ban sikerült megvenniük egy városi telket és az elbontott tanya anyagából csakhamar felépítette a tervezett otthon melléképületét és átköltöztek. Járt a téeszbe (10-12 km), hétvégeken a város szélén vetette a vályogot a további építkezéshez.

A hatvanas években egy lelkes tanárember - diákjaival - kezdte gyűjteni egy leendő városi múzeum anyagát. Minden, a család és a város történetére vonatkozó „kincsét" odaadta a bandériumi öltözetétől a „kutyabőrig".

Több mint húsz év után újra ecsetet fogott: a háború során eltűnt ún. Bocskai-féle díszes lószerszámot festette meg (lovastól) a múzeumnak. Később megírta a helyi bandérium történetét - még később elkészítette ennek a lószerszámnak a másolatát is. 1964-ben sikerült állást kapni a Nagyalföldi Kőolaj és Földgáztermelő Vállalatnál ahol betanított raktáros lett. A könnyebb munka, az emberibb közösség és a kollégák gyakorlati segítsége mellett is majdnem tíz évre és a nagynénik támogatására volt szükség, hogy elkészüljön a ház. Eközben a kert is megújult, szőlőt telepített, gyümölcsfákat ültetett. Mindenki termelt, a mamák piacoztak. Ám alig indult be ez az új családi gazdálkodás, 1973-ban - egy városfejlesztési terv keretében - a tanács kisajátította a kertet. A kártalanításból a városszéli Csepűs-kertben vett 200 négyszögöl földet. Telekszomszédjával (jó barát) pajtát épített, bútort faragott bele, kutat fúrt, szélkereket szerkesztett a víz szivattyúzásához, szőlőt és gyümölcsöst telepített. Kertbarát körben „vetélkedett" termelt javaival. Munkahelyén a szocialista brigád mozgalmat is a helyi történelem megismertetésének, emlékei ápolásának szolgálatába tudta állítani. „Történelmi határjárás" címmel írt dolgozatában a Hajdúszoboszló környékén elpusztult települések nyomainak feltérképezéséről, felkutatott történetéről számol be. Amikor a családi házat is kisajátították ismét építkezni kezdett. 1977-ben nyugdíjba ment és még abban az évben beköltözött a család az új házba. Még temérdek belső munka, de már maga oszthatja be a napi 24 órát, és még csak 60 éves! Itt kicsi a kert, csak szőlőkordon és lugas, négy-öt gyümölcsfa - de ott volt a Csepűs-beli éden! 10-12 év béke következett. Nyaralások, kirándulások a családdal, barátokkal, nyugdíjas társakkal. Mindig csak határon belül. Külföldi útról hallani sem akart. A városi eseményeket mindig figyelemmel kísérte, rendezvényein megjelent, ha kellett, és ha tudta támogatta azokat. Örült a város fejlődésének. Hosszú és tevékeny élet után 2010. június 14-én hunyt el Hajdúszoboszlón.

Naplója, az „Utász előtt nincs akadály!" napról napra kíséri végig egy katonai alakulat szolgálatát - a kiképzéstől a véres doni harcokig. Megismerhetjük egy egyszerű, ám értelmes és jó képességű parasztfiatal nézőpontjából a Magyarország huszadik századi történelmének egyik csúcspontját jelentő területi visszacsatolásokat. A gondos, precíz jegyzetek nem csak a katonai szolgálatok egyik legnehezebb ágánál szolgálók munkáját mutatják be, de - a szerző beosztásánál fogva - betekintést kapunk a szervezési, felszerelési nehézségekbe, az irányító törzsek mindennapjaiba is.

***

A napló szövegét Béres Lajos - helyszíni jegyzetei alapján - a háború után, utólag tisztázta át. A kézirat szövegét igyekeztünk betűhűen közreadni, a korabeli helyesírási szabályoknak megfelelően. Különösen vonatkozik ez a helységnevekre, ahol a naplóíró a korabeli német elnevezéseket vette alapul, amelyeket gyakran nem is használ pontosan. Ennek ellenére azokat a leírt formában hagytuk meg, az anyag autentikusságának megőrzése érdekében, így jobban visszaadja a korabeli nyelvezetet, szóhasználatot. Ugyanez vonatkozik a rövidítésekre, amelyeknek feloldását a napló végén adjuk közre.

Ezen a napon történt szeptember 28.

1922

Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább

1939

A szovjet-német megállapodás értelmében felosztják Lengyelországot. A Szovjetunió megkapja Litvániát.Tovább

1988

Lezajlott az első ún. figyelmeztető sztrájk a JATE BTK-n, amelyet a hallgatók a felsőoktatás radikális és következetes megújításáért...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők