„Ugyanúgy is lakunk meg öltözködünk, mint otthon, csak éppen hogy a fehér extrát nem húzzuk fel olyan gyakran” ‒ Szabó József főhadnagy második világháborús naplója

Észak-Erdély és a Székelyföld 1940-es ‒ időleges, mindössze négy évig tartó ‒ visszacsatolása Magyarország 20. századi történetének fontos fejezetét képezi. A honvédség 1940 szeptemberében vonult be a visszatért területekre. Kerékpáros csapatneme, amely létszám és ütőképesség szempontjából éppen ebben az időszakban érte el fejlődésének csúcsát, csaknem valamennyi alakulatával részt vett a mozgósításban és az ezt követő bevonulásban. A munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj tevékenységét eddig csupán Csernavölgyi Antal hadnagy visszaemlékezéséből ismerhettük. Az alábbiakban közölt, mindeddig kiadatlan napló alkalmat ad az összevetésre, további részletekkel gazdagítva ismereteinket a témában.

Bevezető

A bécsi Belvedere palota aranytermében 1940. augusztus 30-án Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést.[1] Ennek értelmében a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt 103 093 km2-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km2 – az úgynevezett Észak-Erdély – visszakerült Magyarországhoz. Dél-Erdély, mintegy 60 ezer km2, továbbra is Romániához tartozott. Ha csak a területgyarapodás nagyságát nézzük, és eltekintünk annak súlyos politikai következményeitől,[2] a döntést a magyar külpolitika sikerként könyvelhette el: Észak-Erdély csaknem kétszer akkora kiterjedésű volt, mint az 1938 őszén (Felvidék, 11 927 km2) és 1939 tavaszán (Kárpátalja, 12 061 km2) megszerzett részek együttesen. Magyarország területe az addigi revíziós sikerek következtében így kb. 160 ezer km2-re, lakosainak száma pedig több mint 13 millióra nőtt 1940 szeptemberére, s ezzel a térség középhatalmainak sorába emelkedett.[3] Az 1941. január 31-i magyar népszámlálás szerint Észak-Erdély összesen 2,577 millió lakosából 1 343 000 (52,1%) magyar, 1 069 000 (41,5%) román, a többi német, jiddis és egyéb anyanyelvű volt.[4] Visszatért a majdnem színmagyar Székelyföld (Csík, Háromszék és Udvarhely vármegyék) és a szintén abszolút magyar többségű Maros-Torda vármegye. Ezzel szemben Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód, Kolozs, Szilágy és Máramaros vármegyékben a román anyanyelvűek voltak többségben.[5]

A mintegy négy évig, 1944 őszéig tartó észak-erdélyi „kis magyar világ” a 20. századi magyar hadtörténelemben is fontos időszak. A honvédség 1940. szeptember 5‒13-a között lezajlott észak-erdélyi bevonulása volt az utolsó (csaknem) vértelen[6] hadművelet, amely élesen rámutatott a magyar haderő anyagi, vezetési és szervezési hiányosságaira. A területgyarapodás ezen túlmenően további védelmi és szervezési feladatokat rótt a katonai szervekre és alakulatokra.

A második bécsi döntés előzményei

Az erdélyi részleges területi revíziót az 1940 tavaszán-nyarán gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzet tette lehetővé. A Wehrmacht 1940. május 10-én megindult sikeres nyugati offenzívája nyomán Románia feladta addigi semleges álláspontját, és a Németországhoz való közeledés mellett döntött, Berlintől remélve oltalmat a keleti határait fenyegető Szovjetunióval szemben. A várt támogatás azonban elmaradt, így az 1940. június 26-i ultimátumát követően a Szovjetunió néhány nap alatt birtokba vehette a románok által sebtében kiürített Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Ezzel kezdetét vette Nagy-Románia 1940 nyarán bekövetkezett felbomlása.[7]

A magyar diplomácia precedensnek tekintette a szovjet lépést, és hamarosan mozgásba lendült Erdély vagy annak egy része visszaszerzése érdekében. Mivel a diplomáciai események hatására Románia fokozatosan hadilétszámra emelte fegyveres erejét, 1940. május 13-ától a magyar politikai és katonai felső vezetés is hasonló lépésre szánta el magát. Elsőként a II. és a VIII. hadtest, valamint a Gyorshadtest, majd a III. és IV. hadtest is mozgósított, egyelőre békehelyőrségében. Ez alól a Gyorshadtest jelentett kivételt, amelyet kiképzési célból kihelyeztek.  A szovjet ultimátum hírére Werth Henrik vezérkari főnök az egész honvédség mozgósítását és a román határra való felvonultatását kérte, ez azonban Teleki Pál miniszterelnök ellenállása miatt meghiúsult.[8] A magyar–román viszony közben egyre feszültebbé vált. A szovjet ultimátum elfogadása után nem sokkal, június 28-án a román király általános mozgósítást rendelt el, csapatokat vontak össze a magyar határ mentén, és újabb alakulatokat küldtek Erdélybe. A magyar kormány, miután a román féltől nem kapott kielégítő magyarázatot, kiterjesztette a mozgósítást a haderő egészére. A magyar–román határon feszültté vált a helyzet. A Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával a határvadász-alakulatokat, valamint az V. és a VI. hadtest erőit a határ közelébe vonták, a többi seregtest békehelyőrségében készült fel a vasúti szállításra.

Közben a magyar‒román határon lezajlott incidensek száma fokozatosan nőtt, 1940. szeptember 5-éig hetvenkét olyan határesemény történt, melyet a legtöbb esetben fegyverhasználat is követett. A villongásokért – korabeli magyar dokumentumok szerint ‒ 22 alkalommal a honvédség, 50 alkalommal a román hadsereg volt felelős.[9] A honvédség 550 000 fős mozgósított állományának a magyar–román határra történő felvonulása és elhelyezkedése július 13-ig befejeződött.[10] A seregtestek elhelyezkedését és alárendeltségét a Románia elleni hadművelet terve határozta meg. A hadtestek egyenként három-három gyalogdandárral vonultak fel, rajtuk kívül a két-két gépkocsizó, illetve lovasdandárral rendelkező gyorshadtest, nyolc határvadász dandár, a folyamerők és a fővezérség-közvetlen tüzér, műszaki, hadtáp, ellátó, szállító, egészségügyi csapattest is felvonult.[11]

Német nyomásra a román kormány 1940 augusztusában kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni a magyar féllel a területi revízió kérdésében. Az augusztus 16-a és 24-e között lezajlott Turnu Severin-i tárgyalások azonban kudarccal végződtek.[12] A tárgyalások megszakításának napján a magyar kormány több olyan intézkedést is foganatosított, amelyek már a Románia elleni katonai támadás előkészítését célozták. A katonák aratási szabadságolását beszüntették, s újabb három hadtestet mozgósítottak harmadik hadseregként, amelyet a határ mentén elhelyezett első és második hadsereg jobbszárnyán állítottak föl. A mozgósított alakulatok parancsot kaptak, hogy augusztus 28-án legyenek készen az indulásra.[13] Magyarország egész mozgósítható emberanyaga fegyverben állott.

A magyar–román ellentét kiéleződése azonban nem felelt meg Hitler szándékainak. A britekkel folytatott háború kellős közepén Németország érdeke a Balkán nyugalmát és békéjét kívánta meg, a romániai olajszállítások zavartalanságát, s azt, hogy a Szovjetunió ne hatoljon be e térségbe. Éppen ezért, a magyar‒román fegyveres konfliktus megelőzése érdekében sürgős beavatkozásra szánta el magát. Olyan megoldást keresett, amely részben kielégíti a magyar igényeket, de nem vezet a román állam összeomlásához, és nem is gyengíti le azt túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele a jövőben.[14] 1940. augusztus 27-én, egy szűk körű tanácskozáson a legnagyobb titokban hozta meg az Erdély kettéosztásáról szóló döntését, amelyet majd augusztus 30-án hirdetett ki Bécsben a német és az olasz külügyminiszter.

Az erdélyi bevonulás

Észak-Erdély magyar lakossága mámoros ünneplésben részesítette a szeptember 5-e és 13-a között bevonult magyar katonákat. Számukra ugyanis a honvédség bevonulása nemcsak a nemzeti felszabadulást hozta el, de nyugalmukat és biztonságérzetüket is visszaadta. Feloldotta az azt megelőző hetek feszültségét, amikor is minden rosszra fel voltak készülve, még a háborúra is.[15]

A szakaszosan végrehajtott bevonulás katonai és technikai részleteit jól ismerjük.[16] A nagyobb városok közül az első nap Nagykárolyt, Szatmárnémetit, Máramarosszigetet, 6-án Nagyváradot, Nagyszalontát, másnap Nagybányát, 8-án Dést, Besztercét, 9-én Bánffyhunyadot, Szászrégent és Szamosújvárt érték el a honvédek. 10-én bevonultak Marosvásárhelyre és Gyergyószentmiklósra, másnap Kolozsvárra, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, 12-én Barótra, az utolsó nap pedig Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre. A szatmárnémeti és a nagyváradi bevonuláson Horthy Miklós kormányzó is részt vett. Ezt követően Marosvásárhely szeptember 11-én, Kolozsvár 15-én fogadta ünnepélyes külsőségek között a kormányzót.


 Szabó József karpaszományos őrvezető 1937-ben a rétsági tisztesiskolán
Forrás: MNL Zala Megyei Levéltára

A munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj

A gyorshadtest dandárjai a tárgyalt időszakban két-két kerékpáros zászlóaljjal rendelkeztek (9-től 16-ig számozva). Az itt tárgyalt ún. nagy típusú[17] kerékpáros zászlóaljak ekkor érték el legnagyobb létszámukat és harcértéküket: több mint 1000 fős mozgósítási létszámuk három kerékpáros századot, egy géppuskás századot, egy gépvontatású üteget, kisharckocsi szakaszt, árkász, távbeszélő és páncéltörő ágyús szakaszokat foglalt magába. Jelentőségük elsősorban mozgékonyságukban rejlett: a kerékpáros alakulatok sík terepen – útviszonyoktól függően ‒ naponta akár 80‒100 kilométert is képesek voltak megtenni. A nem kerékpárosított részek ezt a sebességet nagyban csökkenthették, mint ahogy azt az alább következő naplóból is láthatjuk majd; a kerékpáros oszlop a korabeli szabályzatok szerint napi átlagban 60‒80 (maximum 100) kilométert tett meg. Összehasonlításképpen: a gyalogos oszlop maximális menetteljesítménye napi 40, a lovas oszlopé napi 80 kilométer volt, míg a gépkocsizó oszlop maximálisan 150 kilométert tudott megtenni, természetesen az út- és domborzati viszonyok, illetve az időjárás függvényében. A munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj – amelynek Szabó József is katonája, majd tisztje volt – a 2. gépkocsizó dandár kötelékébe tartozott, a rétsági 11. kerékpáros zászlóaljjal, valamint a 4., 5. és 6. gépkocsizó lövészzászlóaljakkal alkotta a dandár gyalogságát. A felsoroltakon kívül a 2. gépkocsizó dandár kötelékébe tartozott a 2. felderítő zászlóalj, a 2. gépkocsizó könnyű tüzérosztály, a 2. légvédelmi gépágyús üteg, a 2. gépkocsizó híradószázad és a 2. gépkocsizó utászszázad.[18] A gyorshadtest – benne a 2. gépkocsizó dandárral – az adott időszakban a Magyar Királyi Honvédség legütőképesebb hadműveleti egysége volt.


A 12. kerékpáros zászlóalj szlovák újoncainak eskütétele Munkácson 1939 júniusában
Forrás: MNL Zala Megyei Levéltára

A 12. kerékpáros zászlóalj azon alakulatok közé tartozott, amelyeket a Huba I. hadrend[19] keretében állítottak fel 1939. január 23-ával kezdődően. Felállító alakulata a szombathelyi 3. vegyesdandár területéről kiegészített 3. gránátos század, valamint a III. vadász zászlóalj volt. Miután ezen alakulatok személyi állományát főleg Zala és Vas megyékből egészítették ki, így érthető, hogy a 12. kerékpáros zászlóalj tiszti állományának azon része, amely tiszti pályafutását tartalékos állományból továbbszolgáló-próbaszolgálatosként folytatva vált hivatásossá, nagyrészt az említett területről származott (beleértve a napló íróját is). Ez teszi érthetővé a sok utalást, amely Zala megyei településekre vonatkozik. A zászlóalj a Magyarországhoz frissen visszatért Munkácson alakult meg kerékpáros alakulatként, és rövidesen be is vetették őket: 1939. március 15-étől részt vettek a Kárpátalja elfoglalásáért vívott hadműveletekben. Az alakulat rövid életű létezése alatt a honvédség összes műveletében részt vett.[20]


Magyar és lengyel tisztek a Tatárhágón 1939 nyarán
Forrás: MNL Zala Megyei Levéltára

1941 októberétől a 9., 10., 11., 12., 13. és 16. kerékpáros zászlóaljakat harckocsi-zászlóaljakká szervezték át, egyúttal a legtöbb alakulat másik helyőrségbe került. Így a 12. kerékpáros zászlóalj a 3/I. harckocsi-zászlóaljjá alakult és Ceglédre települt. Az intézkedés csak a Munkácson tartózkodó póttestet érintette, hiszen maga a zászlóalj – mint azt a napló következő része is mutatja majd – ekkor a harctéren tartózkodott. Így a 12. kerékpáros zászlóalj nem egészen három évig létezett.[21]


Szabó József hadnagyként 1941-ben
Forrás: MNL Zala Megyei Levéltára

Szabó József főhadnagy élete és katonai pályafutása

Szabó József (Kerecseny, 1914. december 9.‒Zalaegerszeg, 2003. május 11.) hadiárva volt, apja, Szabó Miklós még gyereke születése előtt, 1914. szeptember 8-án hősi halált halt az I. világháborúban.[22] A szombathelyi felső kereskedelmi iskolában 1934-ben érettségizett, majd a katonai behívó megérkezéséig jegyzőgyakornokként dolgozott Orosztonyban. 1937. október 1-jén megkezdte katonai szolgálatát az akkor megalakult 3. vadász zászlóaljnál. A tartalékos tiszti iskola I. évfolyamát az 1. vadász zászlóaljnál végezte el Rétságon. Alakulatát 1939. január 23-ával 12. kerékpáros zászlóaljjá szervezték át, egyben Munkácsra helyezték. A zászlóaljnál előbb továbbszolgáló-próbaszolgálatos zászlósként a 2. kerékpáros század 3. szakaszának parancsnoka volt, így vett részt az erdélyi bevonulásban. Később jelentkezett a hivatásos állományba, ahová 1940. november 1-jével vették át hadnagyként a kerékpáros gyalogságnál, később a páncélos csapathoz helyezték át. Alakulatával szakaszparancsnokként, majd fegyvertisztként részt vett a gyorshadtest 1941-es harcaiban, ezt naplójában ‒ az erdélyi bevonuláshoz hasonlóan ‒ részletesen leírta. Hazatérését követően a 12. kerékpáros zászlóaljat 3/I. harckocsi zászlóaljjá szervezték át, és megkezdődött átfegyverzése is. Szabó Józsefet ugyanakkor a 2. lovasdandár páncélos zászlóaljához helyezték át Párkánynánára. 1942. szeptember 1-jétől a szilágysomlyói 3. felderítő zászlóalj páncélgépkocsi századának parancsnoki teendőit látta el, 1943-ban Kőszegen öthónapos főtiszti tanfolyamot végzett, majd 1943. szeptember 1-jétől a marosvásárhelyi „Csaba királyfi” gyorsfegyvernemi hadapródiskola oktatójává nevezték ki. Az 1943‒1944-es tanévben az iskola 2. páncélosszázad I. B. osztályának osztálytisztje volt. Az 1944 őszén kezdődő új tanév félbeszakadt: az iskolát Vasvárra telepítették, Szabó főhadnagy az iskola növendékeivel a thüringiai Erlangenbe távozott, ahol az iskolájának hadapródjaiból álló szakasz élén Pz. V.[23] kiképzésre vezényelték. 1945. május 1-jén esett amerikai hadifogságba, ahonnan 1946. január 12-én tért haza betegen. A pécsi igazolóbizottság rendfokozatát meghagyta ugyan, de hadiszolgálatra igénybe nem vehetőnek minősítette, mivel „nyugatos” volt. Szabó polgári pályára lépett: 1947-ben jegyzői oklevelet szerzett, majd Bucsuszentlászló segédjegyzője lett. 1949. június 1-től Zalaszentmihályon adóhivatali vezetővé nevezték ki, majd a következő évtől tanácsi dolgozóként Felsőbagodon, Teskándon és Zalaegerszegen működött. Időközben számviteli vizsgát és államháztartási könyvelői vizsgát tett. 1956-ban Felsőbagodon részt vett a forradalmi eseményekben, emiatt eljárás alá vonták, majd felmentették, miután kiderült, hogy szerepe a rend fenntartása, a közvagyon megőrzése volt. 1966‒1967-ben tartalékos tiszti továbbképzésen vett részt, később megfosztották rendfokozatától. 1995-ben rehabilitálták és őrnaggyá léptették elő.

Pár szó a naplóról

A visszaemlékezés születési körülményeit nehéz megállapítani. A kéziratban kevés a javítás, és az íróeszköz változatlansága is arra utal, hogy nem naponta vetette papírra jegyzeteit, hanem nyugalmasabb időszakokban, esetleg hazatérését követően összegezte helyszíni jegyzeteit. A szövegben számos olyan utalás is szerepel, amelyeket ma már nem tudunk értelmezni: egyes személyeket csupán kereszt- vagy becenéven említ. Ugyanez vonatkozik az alacsonyabb rendfokozatú, főleg legénységi állományú katonákra, a naplóíró gyakran őket sem nevesíti.

Többször előfordul, hogy olyan eseményekre utal, amelyekről nem áll rendelkezésre más adat. A napló ennek ellenére hiteles, közvetlen környezetét bensőségesen láttatja, egyszerre a beosztott és a vezető szemén keresztül.

A szöveg sajátosságai miatt a közlés során az eredeti szövegből kihagytuk az ismétlődéséket vagy az olvashatatlan szövegrészeket, a szükséges helyeken pedig lábjegyzetekkel láttuk el. A helyesírást a mai szabályokhoz igazítottuk. A kimaradt – főleg technikai jellegű ‒ részletek sok olyan információt tartalmaznak ugyan, amelyeknek hadtörténelmi jelentőségük is lehet, és mindenképpen hozzájárulnak a honvédség tevékenységének aprólékosabb megismeréséhez, azonban úgy gondoltuk, közlésük megnehezítené a szövegértést.

 

Dokumentum:

 

Szabó József második világháborús naplója

– részlet –

I. rész

1940. július 3. ‒ november 27.

 

1940. VII. 3-án még jóformán csak 2-a volt, Varga Pista (ha lenne még olyan, Közép-Európában, aki nem tudja: a lakájom[24]) kegyetlenül „felrázott”. Sosem mertem szembeszállni vele: felkeltem. „híg beszédnek sok a leve”: 6.40-kor elindultunk. „Valahol Magyarországon” és 9.20-kor megérkeztünk. Ezalatt a legnagyobb csodában volt részem: „Rózner nem maradt le”. Ilyen még nem volt.

Még aznap este továbbindultunk a magyar irredentizmust 20 esztendeje alatt tápláló legfájóbb tépett sebünk: „Arany-Erdély” felé. A hangulat olyan volt, hogy egyenesen bűnnek éreztem Brassó előtt alig pár száz kilométerre megállítani a szakaszt. Útközben századunk büszkesége és minden reménysége, Kohn Béni bajtársunk „lova” – csődör lévén – kancát érezhetett az orra előtt, mert megbokrosodott és úgy vágta le hősünket, hogy azt a kis eszméletét is az árokparton találta meg. Az „anyaszomorító különítmény” „Segítség, halott van” kiáltással késztette megállásra, akik – saját bevallásuk szerint – azért szálltak lóról, mert röhögőgörcsöt kaptak és úgysem tudtak volna tovább ügetni.

VII. 4-én szerencsésen megérkeztünk egy 311 lelket számláló világvárosba, Tiszaújhelyre,[25] ahol a legutolsó világszenzáció a vízözön volt, és még szalmát is csak úgy lehetett szerezni, hogy az ember nem kötötte a tulajdonos orrára.

VII. 5., 6., 7. napok voltak maga a mennyország: Anyagkarbantartás. Ezt szereti az áldott magyar baka a legjobban, mert úgy csinálhat, mintha foglalkozna valamivel, pedig egész idő alatt a tökét vakarja (azt is csak akkor, ha történetesen laposa van). Különben jelentem, hogy e napokon semmi különös esemény nem történt.

VII. 8. a kedélyek lelohadásának a napja: kitört a béke! Megkezdődik a kiképzés! Izzad a baka az enyhe, 36 C-os kánikulában, ha megáll egy helyen, rögtön tócsa keletkezik alatta. Szerencse, hogy délutánonként fürödhet a népség és katonaság az alig egypár izzadásnyira lévő „szőke folyó”-ban. Egy-két embernek azonban nem tesz jót a fürdés. Többek között Bolgár Pista karpaszományos barátomnak, akinek a sorsát szeretett kapitányunk[26] nagyon a szívén viselheti, mert a „továbbiakig” eltiltotta a káros hatású napozástól és fürdéstől. Utóbbi események alatt egy tüzes „Puch”-on[27] – Steiger szakaszvezető cowboy-val a nyeregben levágtattam fatornyos hazámba,[28] ahol a legnagyobb felháborodásomra idegenek tollászkodtak meghitt fészkemben. (Az eljárást megindítottam, eredményéről később lesz szó.) Visszafelé az alig 50 km-es utat sikerült 4 defekttel röpke 3 és fél óra alatt végigfagyoskodni. (Sohasem hittem volna, hogy benzin fölött ennyire megváltozik a hőmérséklet.) Egy csomó komissiót[29] intéztem el – tökéletesen. Amit kellett volna hoznom, azt elfelejtettem, a zsávolyruhák[30] láttára pedig, amiket elhoztam, megindult a hosszú esős időszak. Bolgár Pista nem akarta elfogadni a részére hozott csomagot, mondván, ő barackfagylatot nem rendelt. Hiába győzködtem, hogy az Munkácson[31] még gyümölcs volt.

VII. 9-én reggel szokatlanul szellemes kedvében volt a Pista lakáj. Főképpen saját magával volt megelégedve: „Nincsen nálam különb csicskás a hadseregbe’, mer’ háborúba indultunk, oszt mégis elhoztam a gazdám egész bazárját.” „Ugyanúgy is lakunk meg öltözködünk, mint otthon, csak éppen hogy a fehér extrát nem húzzuk fel olyan gyakran.”


  Peitli (később Sásdi) Jenővel (aki Szabó József megjegyzése szerint 1945. március 13-án hősi halált halt)
Forrás: MNL Zala Megyei Levéltára

VII. 10.,11.,12.,13-án szürke hétköznapok. Kivétel talán az utolsó volt, amikor Sásdi Jenő[32] és Horváth Tóni[33] barátaimmal beruccantunk weekendezni Munkácsra. Gyanútlanul mentem be a lakásomba és – szűz kislány helyett – egy pocakos gh.[34] századossal kedveskedett az ágyam. Nekem sem kellett több! A Szolg. Szab.[35] megfelelő pontjaira való hivatkozással, mint katonaállományú, átvettem a parancsnokságot és úgy leb[...]m, hogy majd kiesett az ágyból. Utána, mint aki jobban el sem végezhette volna dolgát, szállodába mentem a jó öreg kincstár megkönnyítésére, mert valahogyan már gyerekkoromban sem szerettem túlzottan gh. századosokkal aludni.

VII. 14-ét vörös betűkkel írta Gergely[36] ősünk, lévén e nap az Úrnak szentelendő pihenőnap. Délelőtt a mise ürügyével templomba mentem, ahol sikerült találkoznom hőn és reménytelenül szeretett Abigélemmel, Kundék ártatlan-szőke, tutaj-szemű liliomszálával. Igen szellemes leány, akinek első kérdése ez volt: „maga itt van?” Röviden felvilágosítottam, hogy ezt én valószínűnek tartom, ellenkező eset szerintem nem is lehetséges. Miután így délig jól kibeszélgettük magunkat, felkötöttem a gatyám szárát és nagy bátran haza merészeltem kísérni.  Délután azt beszéltük meg, hogy ½ 5-kor moziba megyünk. Mentünk is, csak nem fél 5-kor. Jelszó: „Cherchez la femme”.[37] Mici barátnőm, miután meghallotta, hogy riválisokkal akarunk moziba menni, egyszerre túl kedves és házias lett és sikerült neki egy – a lányok részéről idegölő, részünkről kellemes – negyedórával lekésetni bennünket. A moziban már sötét volt, úgyhogy csak dühtől habzó szájakat láttunk magunk körül. A búcsúzás ennek megfelelően drámai volt: lehangolóan szitáló eső, basszushangú égbolt, fel-felcsukló torokhangok, villám-pillantások és dacosan görbülő ajkak. (Nincs kizárva, hogy ebből még egy 3 felvonásos tragédiát írok.)

VII. 15‒16-án délelőtt kivonulás, délután általános koszcsökkentéssel egybekötött pataáztatás volt a Tiszán. Fulladás, sebesülés nem történt.

VII. 17-én mélyreható változások történtek a századnál. Könnyáztatta zsebkendők tömkelegével búcsúztattuk jó kománkat, Kasnyik Bandit,[38] aki helyett az ősi Csernák völgyéből külön a mi részünkre avattak soron kívül egy ifjú szőke titánt hadnaggyá. Különben Csernavölgyi Antal[39] névre hallgat, több mint 2 évtizedes és igen jó, megbízható bajtársnak néz ki, mert eddig a szabadidejében egy mozdonyt sem lopott.

VII. 18-a az angyalok elkeseredésének napja. Az ok ismeretlen, de szünet nélkül hullajtják fentről bővizű könnyeiket. Egész nap kerékpár anyaggal adminisztrálok, amihez Locker Bandi karpaszományos őrmester komám ministrált. Ha nem jöttek volna elő az összes munkácsi kislányok, asszonyok, katonák és hülyék, még talán dolgozhattunk is volna valamit.

VII. 19-én fent is, lent is mennydörgés. Előbbit két összeütköző felhő eszközölte, utóbbit jómagam, amelynek szenvedő mártír-hőse Bolgár Pista volt. Igen kereken kinyilvánítottam szerény véleményemet a fiatalúrnak, becslésem szerint 10-12 centit össze is ment. A végén nagy kegyesen békejobbot nyújtottam és megbeszéltük, hogy VIII. 4-én Ungvár előtt meg sem állunk.

VII. 20-án szakaszom kivonuló létszáma 3 volt, a századé 11, a zászlóaljé valószínűleg 50 körül mozoghatott. Ütközetlétszámnak nem a legideálisabb egy hadrakelt és még harcban sem volt seregnél, de az ország érdeke úgy kívánta, hogy a már aranyba szökellt „élet”-ért hulljanak az izzadságcseppek. Megkezdődött az aratás, amely soha még ilyen önzetlen, hazafias és szíves nem volt. Honvédek ragadtak kaszát bajtársaik helyett, annak családjáért, mert tudták, hogy az ő asszonyaiknak megint mások dagasztják a mindennapi kenyerét. Isten áldása hulljon minden magyar kaszavágás nyomán!

VII. 21-e szükségképpen vasárnap volt. Összes kiálló testrészeimen kiszámítottam, hogy [...].

VII. 28. is vasárnap lesz. A közben elszenvedett héten még annyi sem történt, hogy a hálás utókor számára némi történelmet csináljak.

VIII. 3. az első megemlítésre méltó nap: szabadságom kezdete. Luxus-marmonommal[40] nyakficam nélkül beérkeztem Munkácsra, ahol olyan parádéba vágtam maga, hogy a sok heti csapatélet után tükörbe se mertem nézni. Arra a biztatásra, hogy „A vonat már úgyis elment, hiába töri úgy a nyavalya”, sikerült elérnem. Úgy látszik, valahol a környéken valami nagy futball-meccs volt, mert a fülkében csak úgy lehetett volna megmozdulni, ha az ember barátságos pofával egy-két alakot kidobál, udvarias „pardon”-t küldve utánuk. De nem ezért utaztam együtt Alkonyi Totyó[41] kenyeres pajtásommal, hogy ne jutott volna eszünkbe utolsó gyerekkori verésünk, amelyet azért kaptunk, mert a Kerecseny-Orosztony vonalat a délkelet-dunántúli expresszen nem hálófülkében nyújtóztuk végig. Uccu neki, megrohamoztuk a hálófülke – szolgálati ideje óta – örökké szundikáló kalauzát, olyan eredménnyel, hogy másnap alig tudtunk hajnalban világszép Pestünkben életre kelni.

VIII. 4-én cél: fatornyos hazánk messze szép vidéke. Ezúttal nem utaztunk egyedül. Az Úristennek Szécsen Ica nevezetű, déli pu-beli, csinos, bájos és kedves teremtménye választotta ugyanezt a vonatot arra, hogy a Balatonhoz jusson. Hogy rövid legyek: ez a kislány is azok közé került, akiknek a […] az orromra húzza Lucifer barátunk.

VIII. 5. és 6-án voltam otthon. 5-én sírás, hogy megérkeztem, 6-án sírás, hogy elmegyek. Az utolsó nap kihasználtuk Pest városát: vurstli (minden törpébe, óriásba, hülyébe, zsenibe, forgóba, ringóba, lengőbe befizettünk), utána angolpark (amiben ülni vagy sikítozni és lőni meg rúgni lehetett, nem hagyhattuk ki), végül az Alpesi falu,[42] amely a neve ellenére a legvagányabb pesti falu.

VIII. 7., 8., 9-én újra Munkácson. Az első két napon cukrászsütemény-csömört kaptunk: az összes ismerős és nem egészen ismerős leányokat megerőszakoltuk a korzón egy kis cukrászdára és mindegyikkel pertut ettünk.

[…] és eljöve 9-e. Annak is a délutánja. Annak is 4 órája. Első szín: találkozásom Abigéllel Kundék lakásán. A meghatottságtól szólni sem tudtunk (de lehet, hogy azért, mert semmi beszélnivalónk nem volt egymással). Aztán, hogy mégsem legyünk egészen csendben, Abigél zongorázni kezdett. (Maradtam volna inkább csendben), […] és Abigél elzongorázgatott 5-ig.

„és ez volt a vesztünk,

mind a kettőnk veszte”

mert utána a drámai búcsú következett. Két szerelemtől szenvedő szív búcsúja, könny, sóhaj, panasz és zokszó nélkül, de tele két esztendő emlékével, gondolatokkal, bánattal és lemondással. „Remélem, könnyen el foglak felejteni és nem fogsz hiányozni” volt az eszemben; „remélem, nem fogsz elfelejteni és rövidesen hiányozni fogok” volt az eszében. Végül undok próza: este bevonultam.

VIII. 10-től 18-ig csupa eseménytelen hétköznap, még vasárnap is (szolgálatban voltam).

VIII. 18-án – ünnep lévén – bekarikáztunk Nagyszőllősre:[43] Ballay Viki,[44] Bolyán Pista és szerénységem. Mindenekelőtt a város filmpalotájának az attrakcióját néztük meg: „Péntek Rézi”-t. Ez csütörtököt mondott! Szerencsére más nem, mert utána egy (2 vagy 3) vöröskeresztes nővérkével minden blamázs nélkül elszórakoztam. (Ha négy napon belül nem szakad meg a naplóm kórházba utalás miatt, akkor megúsztam!)

Ami VIII. 19., 21., 23., 25-én esett, az

VIII. 20., 22., 24-én megszáradt. Ezen kívül aztán semmi említése méltó esemény nem történt.

VIII. 25-e váratlanul vasárnap volt. Délután Alkonyi Totyó, Sásdi Jenő és jómagam részvételével alkalmazó megbeszélést tartottunk a Tiszaújhely–Nagyszőllős műúton, amikor a legváltozatosabb feltevésekkel kínoztuk jó géppuskás barátunkat.[45] Hamar meg is unta az egyoldalú tüzet és halogatva visszavonult természetesen egy gyengébb nemhez tartozóval (de azután nem tüzelt). Ezután mi folytattuk a feltevések tömkelegét, amelyek közül egyet sem tudtunk tökéletesen megoldani. „Elg. rep. jl. szerint Sz.végardó[46] É felől gyorsan mozgó (kp-on) kék, illetve vörös színekben, 2 főből álló egység megerősítve jó lábszárakkal és 2 fitos orral. Szárnyaik még nincsenek, valószínű szándékuk: no de hagyjuk!”

Elhatározásunk: Támadás

Tervünk: kétoldali átkarolás, foglyok ejtése.

Az egész gyakorlat remekül sikerült, mert a végén majdnem rokonságot sütöttünk ki (mást egyelőre korai lett volna) és szabályos zsúrban volt – a piával fűszerezett telezabálással – részünk. Három nap múlva lett volna randevúnk, de egészen természetes, hogy két nap múlva eljöttünk Tiszaújhelyről.

VIII. 28-án hatalmas menetet hajtott végre a zászlóalj: 11 egész kilométert viháncoltunk végig Tivadarfalváig.[47] Ebbe aztán úgy belefáradtunk, hogy napokig tartott, míg kipihentük az út fáradalmait.

VIII. 30-a a legtürelmetlenebb és legizgalmasabb várakozás órái: a bécsi döntés előtti nap.

VIII. 31. Erdély fele visszatért![48] Újra és most már örökre a miénk Nagyvárad! Kolozsvár! Marosvásárhely![49] A Székelyföld!! Meghatottság fog el, szememen könnyfátyol. Eszembe jut a szenvedő magyarság minden mártíruma, az elmúlt 21 esztendő szenvedéssorozata, amelyet a legjobban azok éreztek, akik most készültek újra haza. Nem maradhatott el a gyümölcse annak, hogy hittünk s hiszünk egy Istenben, hittünk és hiszünk egy Hazában, hittünk egy isteni örök igazságban és még mindig hiszünk Magyarország teljes feltámadásában. Ima és hála tölti el valamennyiünk szívét-lelkét: ima a magyarok Istenéhez és hála Hadurunknak, Magyarország Kormányzójának.

IX. 1–2. vasárnap. (A naplómból úgy veszem észre, hogy vasárnap gyakrabban van, mint hétköznap.)

IX. 2–5. Fantasztikus találgatások: megy-e a zászlóalj, marad-e? Ha megy, hova megy, mikor megy?

IX. 6-án elindulunk a visszacsatolt területre. Ébresztő 5 órakor. 1/2 9-kor imához! 9-kor kerékpárra! 10-kor átléptük Halminál[50] a 20 éve összetákolt, határnak csúfolt vonalat. Távköz századok mögött: 100 m. Vonat: gépkocsizó oszlop mögött. Elhelyezés: Rózsapallag.[51] Szálláscsinálók: Toperczer hadnagy[52] psága alatt a századból. Rádiótilalom! Étkezés: beérkezés után. Alosztályok csak a szerelékes kocsit viszik, a többi a vonatnál. 2. század vonata az 1. századdal Túrterebesen[53] várják be Gáti őrmestert. Díszítés nélkül, sisakban, vezetők és segédvezetők tábori sapkában. Saját repülő nem lesz, románra tüzelés! Kürtszóval át a községeken. A magyar lakosság lelkesen fogad és virággal kedveskedik. A hangulat emelkedett, az út pocsék, a por szinte a tüdőnkig hatol. Túrterebes-Sárköz, Avasújváros[54] községeken haladunk át. Látnivaló akad bőven. Különösen feltűnnek az oláh nemzeti viseletben cammogó oláh parasztok és lányok. […] csattog a bocskor. Egy sárga ruhába bújt gyönyörű oláh lány integet hosszasan kacsintgatva az egyik kertajtóból. És lágyan csengő hangon kiabál „buna tata”, Jó egészséget! Fullasztó meleg van, még a sisakok is izzadnak, szakaszomnál lemaradó nincs. 15.40-kor érkezünk a menetcélhoz: Rózsapallag községbe. Legjobb volna tán az egészet kitörölni a térképről. Magyar sehol. Piszkos oláh falu, élelem nincs, még tojást sem lehet kapni. Öt háznál tudtam elhelyezni a szakaszomat, de itt is csak életveszélyes fenyegetés után. Jómagam és ügyeim hátramozdítója, szakaszparancsnok-helyettesem, Locker Bandi hadapród őrmesterrel egy oláh viskóba húzódtam meg. Nagy is volt az elkeseredés, úgyannyira, hogy 19 órai kezdettel 21-kor az őrmester úr ágy hiányában az asztal alá itta magát a jó kadarkából. E nemes műveletben nagy része volt jó kapitány urunknak, aki fáradtságot nem ismerve öntözte a savanyú lőrét. Én a szédülésnél állottam, de Bandi komám a szívével sem bírt már, váltig hajtogattam, hogy már egy hasonló eset miatt három hétig volt nagy a szíve. Valószínű szerelmes. […] Másnap a bolhák kergettek ki az ágyból, csípésük felér egy oroszlánharapással. Torzonborz szállásadóm, Talpas György szintén harapott, de csak a szemével, szájával nem, mert foghíjas és csak oláhul gagyog. Legényem reggel nem ismert meg, azt mondta, hogy megváltoztam, végül beismerte, hogy a Zsuzsájával álmodott és efölötti örömében megitta a pálinkakészletemet. Sebaj! Az a fontos, hogy a következő menetben ki ne dőljön, mert akkor vele együtt elvész az éléstáram is. Rózsapallagról küldtem a felszabadult részekről először lapokat az ismerősöknek. Ha már itt tartok, megemlítem, hogy a szakaszom egyik nagyhírű tagja szintén írt lapot, de nem az ismerősöknek, hanem a szomszéd kocsmárosának, amelyben egy liter kadarkát kért kölcsön bizonytalan időre, vagy legjobb esetben „a viszontlátásig”, úgy be is rúgott tőle, hogy a jókedvtől 28 társa még a fatetőn is táncolt, az oláhok pedig azt hitték, hogy kannibálok törtek be Isten háta mögötti falujukba. Tivadaron elindulásunkkor a kerékpár kilométeróra 2062-t, megérkezésünkkor 2111-et mutatott. Az első nap 49 kilométert tettünk meg.

IX. 7-én ébresztő 8 órakor, gyengélkedő fél kilenckor. Gk. dd. egy oszlopban megy, evéd. 9.30-kor indult feld. zászlóalj képében és 1. gya. dd. Főcsapat pk. Bisza ezr.[55] 1. lépcső gk. zászlóalj, 2. lépcső kp. részek, pk-a Benda alezredes.[56] Indul a dd éle 13-kor. 2. lépcső kiválik Kapnikbányára.[57] Zászlóaljunk kp. és gk. rész, gk. rész [olvashatatlan név] szds., kp. rész Baráth szds.[58] psága alatt. Távolság sz-ok között 50 m, szk. felzárkózva. Szerelékes kocsik a 3. század végén. Világítás megengedve. Falun át: vigyázz! menet. Indulás 17-kor, kilométeróra 2111-en. Ma szombat van, az a hír járja, hogy holnap pihenünk. Nem sok reményem van hozzá. Menetvonal: Szinérváralja–Misztótfalu–Nagybánya–Felsőbánya[59]–Kapnikbánya. A szakaszom teljes létszámmal vígan gurul. A hangot Bolgár Pista karpaszományos tizedes barátom viszi. Már legalább százszor elmondta, hogy ennél kellemesebb kiránduláson nem vett részt és hogy a fáradtságot kitűnően bírja. Legközelebb ezt az utat nászúton teszi meg. Szinérváralján lelkesen fogadtak bennünket és egy csinos barna lánytól egy szál tearózsát kaptam. Az első megálláskor azonnal a sisakomba tűrtem. Szinérváralja községnél láttuk a román híres „Károly-erődöket”.[60] Még a házak közé is voltak beépítve és mindegyik (4) nagyon ügyesen álcázva. Az úttesten vassínek és hatalmas dorongok leásva. Ez a jelenség 1–2 kilométerenként megismétlődik egészen Nagybányáig. Dühöngtem is eleget, mert amíg egy ilyen akadályon átvergődtem, szakaszom úgy megnyúlott, mint a hurka. Az út nagyon rossz, a por elnyeli a keréktalpakat, mindinkább sötétebb lesz és az úttesten óriási a forgalom. Egy gyalogdandár szekéroszlopa mellett rohanunk már két órája. Minden pillanatban rettegek, hogy valakit a szakaszomból eltipornak, de csudák csudája, szerencsétlenség nem történt. Úgy jönnek a fickók, mintha fényes nappal lenne. Az iram erős, kb. 15–16 km/h-es sebességgel rohanunk. A jókedv alábbhagy, csak Pista barátom felel élénken a kérdésemre. Forgó Tóni lemaradt – hangzik szájról-szájra a gépies jelentés! Bemutatom szakaszom lelkét, a kerékpárok nagymesterét, levelek indítóját, aki mindig egy óraütésre lemarad.

25 éves, r. kat. vallású, nőtlen, írni-olvasni tanult (lassan, mély hangon, ö-vel beszél), kb. 156 magas, széles vállú, hosszú lábú, rövid derekú, nagyfejű, macskaszemű, göndör barna hajú, lelógó hosszú bajuszú, ráncosodó arcú, vígkedélyű szakaszvezető.

Mellette egyéb mesterséget is űz: órajavítást, szerelmeslevelek írását napszámba vállalja. Keres is annyit, hogy megél belőle. Leveleit így kezdi: „Indítom levelem az ő útjára, egy szép barna asszony ráncos ablakára. […] sírig hű szeretőd, Anti”. Naponként rendszeresen öt lapot kap. Meg is érdemli, mert hát legény ő a talpán, szorgalmasan dolgozik, rendben tartja a szakasz kerékpárjait.

Nagybánya halvány fénye tűnik fel a távolban, de sokat kell még addig tekerni ezt a tehetetlen taposót. Mint a baglyok suhanunk előre. Koromsötét van, alig látni öt méterre. A jókedv lassan alábbhagy, és nyomott hangulat üli meg a lelkeket. Mindnyájan csodát várunk, vagy legalábbis egy kis pihenőt és még egyet: a konyhát. Éhesek vagyunk, 12-kor ebédeztünk, most pedig 22 óra van. Nem sok időm van efölött gondolkodni, mert Nagybánya lakossága visszahoz szakaszom élére és mintha csak most ültem volna kerékpárra frissen és jókedvűen fogadom a lelkes üdvrivalgást. Az embereim is új erőre kapnak és kihúzott derékkal, magasra tartott fővel ülik meg „gumi lovukat”.

Sajnos, a várost nem láthattuk, mert az egyik külutcáján robogtunk át.

Ismét sötétség és újabb lemaradók. Varga Jóska a bal hajtókarját hagyta el (jó, hogy még a lábát el nem veszítette). Egymás után maradnak mögöttünk a faluk. A kíváncsi emberek petróleumlámpával állnak az ajtókban és bámulnak. Az embereim dühöngve kívánják őket a Gyehenna tüzére világítani. Sebaj! Hangzik fel Dorogi tizedes hangja! Majdcsak megállunk! Előre! Igen ám! Megyünk, de épp úgy szaporodik a lemaradók száma. Nagy Géza, az örök jókedélyű, hosszú bajszú (az erejét ebben hordja) emberem szintén lemaradt, kilyukadt a gumija. Ha ez így megy, akkor csak a legényemmel érek be Felsőbányára.

Végre itt vagyunk Felsőbánya főterén, nyolc lemaradó hiányával. 24 óra 15 perc, hosszú pihenő, vacsora. Amint megszabadultam, azonnal az egyik vendéglőbe rohantam és úgy magyarosan megpakoltam a kazánt. Legénység is megvacsorázott és utána víg nótákkal szórakoztatta önmagát és a polgári lakosságot. Felsőbánya az a hely, ahová a dandár felderítő zászlóalja után mi vonultunk be először.

Leírni nem lehet azt a megdöbbenést, amellyel az oláh lakosság a mi jól felfegyverzett, motorizált és fegyelmezett csapatunkat nézte. Később megtudtam az okát, hogy miért bámultak tátott szájjal: szentül meg voltak győződve, hogy a magyar hadsereg egy gyülevész társaság, amelynek sem felszerelése nincs, sem pedig élelme, nem is szólva arról, hogy ökrösszekérrel vontatott ágyúkat vártak, mint ahogyan őnáluk van. Kerékpáros honvéd pedig egy lehetetlen álomnak tűnik fel előttük, jóllehet szemtől-szembe csodálják.

8-án éjfél után 3-kor menetkészen állt a szakaszom. 3.10-kor indulás. Legszívesebben repülőre ülnék, mert olyan magas hegyet kell átlábalnunk, mint Noé apánknak. Nem tudom, hogy nem akadunk-e mi is fent? Úgy látom, ezzel az eshetőséggel Bolgár Pista már előre számolt (kitűnő matematikus), mert az elindulásnál nem volt sehol. Az eddig víg kedélye és daliás termete csődöt mondott, és mint a legényem jelentette, végelgyengüléssel gépkocsira szállította a „hullaszállító társaság”.

Dühöngtem is miatta eleget. Mi lesz Bánhegyi gyalogossal és Oláh őrvezetővel, ha a legerősebb emberem gépkocsira száll? Eddig, ha le is maradtak, felzárkóztak. […] de ezután nem lesznek-e ők is hajótöröttek? A jövő majd igazol mindent.

Elindultunk. […] csak azért is vígan. Vagy 400 méter után belénk ragadt a szó. Megkezdődött a kálváriajárás, az első állomásra jutottunk. Az előbb még fáztunk, most pedig valósággal patakzik az arcunk, felfelé vánszorgunk 377 méterre, majd pedig az egyik „halálkanyarból” rohanunk a másikba. Ez idáig csak egy szerencsétlenség történt. A páncéltörő ágyús szakasz egyik vontatója beleszaladt az 1. század 3. szakaszába. Tíz kerékpár összetörött és egy gyalogos lába tört el. Mind feljebb jutunk, és mintha hullámvasúton járnánk, olyan a terep, hatalmas kövekkel kitűzdelve. 4 óra, lassan hajnalodni kezd, mögöttünk Dióshalom[61] község. Kifáradt, elcsigázott tagok pihennek az út mentén. Nehéz a terep, a sok lőszer és kerékpár. Hiába biztatom őket, egy a felelet: „zászlós úr, én nem bírom, egy kicsit pihenek”. Így megy ez már kb. 15 km-en át. Szakaszom 29 tagjából is már csak 12 ember baktat utánam. Siralom végignézni az előttem kerékpározó szakaszon, az emberek egymás után dőlnek ki. Akad olyan, aki beleszalad az árokba és kimerülten ott alva marad. Petro-Rosia 627 magassági ponton át Al-Kapnik elé értünk. Itt annyi időm maradt, hogy egy patakban megmosakodhattam és utolsó csokoládékészletemet előkaphattam. De máris menet tovább. A gépkocsizó dandár szeroszlopa mellett döcög a paripánk és 7 órakor Kapnikbányán egy gyárépület mellett a megváltó parancsszóra: „1 órai pihenő” hámból kidőlve elpihen. Reggeli feketekávé. Az emberek kimerülten az út két oldalán alszanak és sok akad közöttük, aki a 150-200 méterre lévő konyhához sem tud elmenni. Mert mindennél többet ér az alvás. Én is elaludtam. Kapitány urunk szavára ébredtem: „Ne szomorkodj, Jóska”. Nem is volt időm válaszolni, mert elhangzott a menet. Kerékpárt tolva baktattunk, elvarázsolt kastélynak beillő 7 km hosszan Kapnikbánya főutcáján. Mosolygó lányok és a hegyek ormán megtört napsugarak tekintenek le ránk a völgybe. Körös-körül fenyő díszíti e csodálatos aranytelepet. Csak lassan haladunk előre, mert az előttünk menetelő gyalogdandár eltorlaszolta az utat. Minket a gépkocsizó szeroszlop akar előzni, persze nem tud. Közben egy gépkocsi alatt az úttest beomlik és 3 méter magasról a folyóba zuhan. Haláleset nem történt, a gépkocsin ülő legénység idejében kiugrott. Később egy könnyű harckocsit és 2 tehergépkocsit láttunk hasonló helyzetben. Ezalatt az idő alatt egy idősebb úr lelkesedve újságolja, hogy a magyar csapatok elfoglalták Aradot és Temesvárt.[62] „Most mondta be a rádió!” Nekem nem kellett több! Kaptam az alkalmon és legényeimbe új erőt öntöttem. Készek is lettek volna azonnal Bukarestig szaladni, ha a Lápos hegység 1167 méter magas csúcsa nem állt volna az utunkba.

De sajnos teljes magasságában ott állt és jelentette az egész bevonulás legborzasztóbb és legkínosabb részét. Húsz méterenként erőszakoltuk előre a kerékpárunkat a meredek emelkedőn. Úgy kellett magam után édesgetnem a megmaradt embereket, mint a disznókat a vályúhoz. Külön elismerés annak a kilenc fiúnak, akik törhetetlen akaraterővel velem együtt jutottak fel a csúcsra: Dorogi tizedes, Fuskó őrvezető, Varga Pista, Sepa, Tapasztó, Lakatos, Hohl és Horváth Ferkó gyalogosok. Egy elvesztett ütközet utáni csatamező nem lehet borzalmasabb, mint ahogy az a szerpentinen elhullott agyoncsigázott emberekkel kinézett. Legjellemzőbb a reggeli kiosztáshoz egynek sem volt kedve, sem ereje a 150 méterre lévő konyhához menni, hanem minden percet alvásra használtunk fel. Jómagam is elbóbiskoltam, úgyhogy a kapitány úr biztató hangjára ébredtem fel. A végletekig kimerült és legyengült sereg újra megindította kálvária-járását. Elnyomott kedélyállapotban, síri csendben, de összeszorított fogakkal és öklökkel kezdtük meg 10-en az „ingyenutazást”, azaz a lejtőn legurulást. A Lápos patak völgyében Horgos község [valószínűleg Haragos[63] község – S. Z.] előtt tartottunk 2 órai hosszú pihenőt, mialatt ebéd és fürdés volt műsoron. Ezalatt felzárkóztak néhányan, úgyhogy egy erősen csökkentett létszámú szakasszal indultam tovább. Igen sok és fontos elfoglaltsága lehetett ezután a magyarok Istenének, mert hogy nem volt velünk ezen az éjszakán, az szent igaz. Ritka nehéz terepen hajtottunk végre 11 óráig egy éjjeli menetet (abból a szempontból üdvös, hogy nem volt velünk a magyarok Istene, mert ha meghallgatta volna a szakaszom közvéleményét, nem tudom, milyen sors várt volna szeretett dandárparancsnokunkra). Csoda ezen az éjszakán nem lévén, az elszállásolás is a lehető legcsapnivalóbb volt. A legénység pajtákban vagy Göncöl bátyánk szekere alatt fagyoskodott 11-től 3-ig, amikor is könyörtelenül felrázattak a 4 órai további menethez. De az én szállásom nem volt olyan mindennapi ám. Szín: egy jól fűtött szoba, benne egy ágy, abban jó század parancsnokunk (megjegyzendő: szigorúan rangsor szerint feküdtünk). A sarokban alig illatos szalma. A vastagabb, puhább rétegen Balázs Lajos m. kir. honvéd hadnagy, a silányabb részen csekélységem valék csupán m. kir. honv. zászlós. Szerencse, hogy hadapród nem volt jelen, mert annak már a szoba előtti kutyaólban lett volna csak helye. Ezen emlékezetes egynéhány óra pedig az Úr 1940. esztendeje szeptembrius hava 8-ról 9-re virradó éjszakája volt Alsólápos,[64] Rogoz községek után, Alsószőcsön,[65] ahol még az angyalkák sem köszönnek egymásnak, annyira az Isten háta mögött van.

9-én 3 órakor: „Ébresztő föl!” 4 órakor „Menet!” Menetvonal: Felsőilosva, Lonkafalva, Alsóilosva, Bethlen, Királynémeti és Bilak.[66] Menetsorrend: 3., 2., 1. század, elővéd 3. század Üza 3. századnál. Konyha est főz, reggeli bableves. Konyhák fél ötkor Pachner főhadnagynál[67] a főőrségen, egyesítve az oszlop végén. Ries őrvezető az összekötő a század és Kemechey szds. úr[68] között. A változatosság kedvéért, ha lehet, az út még pocsékabb. (Nem csodálkoznék, ha az útépítő vállalatoknak minden akácfánál lett volna egy felhőkarcolója az elsikkasztott pénzeken.) Az eredeti terv szerint Bethlennél kellett volna ebédelnünk (nem az exminiszterelnökről van szó, mert bársonyszékkel még a baka sem tud jóllakni). Itt azonban kiderült, hogy a konyha remek kaját főz ugyan, de más menetvonalon megy és pillanatnyilag egy egész gyalogdandár dicsőséges elvonulását várja tőlünk kb. 60 km-re. Tehát nem volt más választás, éhesen, fáradtan továbbmenni. Az egyik vég nélküli megkérdezi Oláh őrvezető Nagy Gézát: „Hogy vagy, pajtás, hogy?” „Hát, combosodom, mint a szöcske” volt a megnyugtató válasz. Délután 5 órakor értünk be Bilakra, farkaséhesen és tönkretett gyomrokkal. Ugyanis az egész társaság, köztük jómagam is – azon bánatunkban, hogy a konyhánk hűtlen lett – Bethlen után szilvát ebédelt friss patakvízzel. Bilakon a legzseniálisabb nyomozómunka után sikerült egy igen barátságos szász családnál: Weisz Mihálynál bablevest, tojást, hozzá jó bort vacsoráznom. Többmenetes küzdelem árán intéződött el a lakáskérdés is: a Handel családnál. Ugyancsak szászok, gyönyörű népviseletben, különösen a két lány: Mária és Zsuzsi. Itt vált valóra egy hetes álmom, több mint 300 km után először: ágyban, pizsamában aludni! Kb. este 9 órakor érkezett meg két várva várt dolog: a konyha és […] Forgó Tóni! De hogy nagyon el ne tunyuljunk, 3 órakor már ébresztő volt és:

10-én 4 órakor újból menet, amikor a km óra állása 2369 volt. Menetvonal: Nagysajó–Monorfalva–Disznajó–Gödemesterháza–Maroshévíz.[69] Nagysajón 5.30-kor a szász lakosság díszkapuval, kenyérrel és meleg tejjel kedveskedik. A házak oldalán hatalmas magyar és német horogkeresztes lobogók lengenek. Örömmel olvassuk a következő feliratokat: „Millióknak vágyaival megy a honvéd, mint a vihar”, „Megjöttünk, testvér! Hoztuk a szívünket! De ha kell, Erdélyért adjuk a vérünket!”, „Az Úristen végre igazságot tett! Elszakított vérünk újra szabad lett!” Ledényben[70] rövid pihenő. Az oláhok apraja-nagyja kivonult és tátott szájjal bámult. Az asszonyok és a gyermekek közül páran almát és szilvát osztogatnak. Nem látni sehol egy nemzeti lobogót! Ellenben annál több a széles karimájú fekete szalagos szalmakalap. Elhatároztam, hogy veszek egyet. Szakaszom egy facsoport árnyékában pihen és kedélyesen társalog. Nem messze tőlem egy fekete kalapos, fehér ruhás, birkabőr bundás bocskoros oláh hosszú favödörből vizet osztogat.

Disznajóig az út a hosszú emelkedések miatt fárasztó volt. Közben egy könnyű harckocsi század került el bennünket. Disznajó lakossága nagy örömmel várt bennünket és honvédjeinket megvendégelte. A zászlóalj tisztikara Éltető nevű úrnál egy gyönyörű kastélyban élvezte és használta ki a vendégszeretetet.

Magam annyit fogyasztottam a finom süteményekből, húsból, tojásból, sajt-vaj és mézből, mint hat más. 12.30-kor mentünk tovább a Maros völgyében. Fullasztó meleg volt, az út pocsék és a legnagyobb bosszúságomra, mint parancsnokló tisztnek, a kerékpár első tengelye és a folt a tömlőről elolvad.

14.30–15-ig fürdés a Marosban egy óriási szikla mellett. Utána karikázás a Maros völgyében. Az út kirándulás, a gyönyörű táj minden fáradalmat eltakar. A magyar lakosság díszkapuval, virággal, magyarruhás lányokkal vár. Különösen rokonszenves e téren Ratosnya[71] község, ahol a díszkapu közepét gyönyörűen feldíszített magyar címer ékesítette és jóleső érzés volt hallani közkedvelt nótánkat: „… indul Horthy a magyar sereggel…”. Nem is éreztük, hogy már 70 km van mögöttünk, robogunk tovább, a felszabadult magyar lelkek hazafias lelkesedése és rokonszenve kísér.

Közeledünk Palotailva[72] községhez. Itt nagyon kedves és szokatlan meglepetés ér bennünket: kb. 100 m. magas sziklafalról „Isten hozott!” felirat tekint le ránk. Palotailva község lakossága meleg lelkesedéssel fogad. Különösen sok a csinos, kékszemű, magyarruhás lány. Nagy is a csábítás! Szálljon le! hangzik jobbról is, balról is, kap egy puszit!

Bármennyire is csábított Éva unokája, nem szállhattam le, mert az erős iram miatt legfeljebb csak 3 km után tudtam volna felzárkózni. Márpedig akkora áldozatot még a leány csók sem ér, különösen „kapásból”. Remélem, lesz még kedvezőbb alkalom is. […] Gödemesterháza község ifjúsága zárt sorokban zászló alatt, a papjuk vezetésével, nótaszóval vonult ki elénk. A táj gyönyörűsége megbabonázott bennünket. A Nap már eltűnt, a szakaszom hangulata tetőfokára hágott és Lukács Jancsi a „nagykópé” állandóan „tekeri” és „vastag” vicceit a szakasz dörgő röhejjel kíséri. Kedvenc nótáját mindenki szereti: „Elmentem én a vásárra Schneider Fánival”. Maroshévízre 20 órakor érkeztünk meg. Századot a volt román járásbírósági épületben helyeztük el. Én Hirsch Dezső (Ábrahám unokája) és neje („Rebeka”) vendégszeretetét élveztem. Végre egy nyugalmas sarok. Díványon aludni, rádiót hallgatni és mindenekelőtt nyugodtan vacsorázni: mennyei ajándék.

11-én (szerda) 7.30-kor keltem és legényem azzal az örvendetes hírrel fogadott, hogy csak 13.-án megyünk tovább. Hiszem is, meg nem is. 11-12-ig az Urmánczy gyógyfürdőben pihentettem fáradt izmaimat. Amikor hazaértem, nagy meglepetés ért. Pista rendületlenül csomagolt. Szóhoz sem jutottam, máris jelenti: 14 órakor menet tovább! Hát csak eddig tartott a nyaralás. Mi lesz a sok délutánra megbeszélt randevúval? Úgy látszik, a Fúriák ellenünk hangolták az égieket, mert nem engedik, hogy a kerékpáros Ámor hathatósan működésbe léphessen.

Bilaktól Maroshévízig megtett út 97 km.

14 órakor Menet!

Menetvonal: Maroshévíz–Gyergyószárhegy–Ditró–Csomafalva.[73] A századtól kb. 20 lemaradó van. Csapatcsendőrnek (Farkas szkv.) ugyancsak akad dolga. Szinyérváralja óta nem láttam.

Az út fárasztó, a terep állandóan emelkedik. Apostolok lován haladunk – a sok körbejárástól megszédülve – kb. 10 km-t, amíg a hegytetőre felérünk és potyajeggyel gurulunk Ditró főterére.

Amíg a hegyen kapaszkodtunk, alkalmam volt körülnézni. Csak a távolban látni hatalmas erdőségeket, a közelben elvétve akad egy-egy fenyőcsoport. A természet mostohasága nagyon ráütötte bélyegét e hepe-hupás tájra. Egyetlen növény, az életet jelentő zab még lábán áll. Némely helyen már sarlóval serényen aratják. Csodálatos, hogy milyen ragaszkodással, féltő gondossággal szorítják marokba és kötik kévébe. Kaszát nem látni sehol.

Ditróból nem sokat láttam, villanyvilágítása nincs. Feltűnik a mellettünk elmaradó kéttornyú csúcsíves templom és a bejárata előtt felállított fenyő-díszkapu. Az út két oldala a városon végig fenyőfával van kiültetve. A lakosság a sok éljenzéstől már csak rekedt torokkal hörög.

Csomafalváig kb. három községen haladunk át. Mindenütt oly nagy volt a székely lakosság lelkesedése, hogy majdnem leszedtek bennünket a kerékpárról. De mindenekfelett a csomafalvi fogadtatás! Az elmaradhatatlan fenyő itt is díszítette az út két oldalát. Az ünnepélyes fogadtatás után minden egyes kerékpárost elraboltak a jó székely lányok és menyecskék. Harc folyt köztük azért, hogy ki hány magyar katonát vendégeljen meg. A falu ifjúsága bált rendezett és reggel 6 óráig a mamák és a papák legnagyobb örömére lányaik magyar bakákkal ropták a csárdást.

De hogy meg ne feledkezzek róla, legényem, a „lókötő Pista” egyedül járta a pódiumon úgy „alfődiesen”, nagy is volt a hatás, de még az eredmény is. Hullottak a lányok a karjai közé. Ott is hagyta a szívét! De nemcsak ő, hanem a század csaknem valamennyi legénye. Postaellenőrzésnél majdnem szétrobbanok, annyi levelet írnak, de mind Csomafalvára. De vissza nem nagyon érkezett!

A csomafalvi csoport tisztjeit a katolikus plébános látta vendégül. Megjelenvén a tanítói kar asszonyaikkal és sokan mások. Ez az este örökké emlékezetes marad, nemcsak azért, mert a fárasztó menet és hiányos étkezés után mennyei lakomán vehettem részt, ahol a fekete malactól a repülő „vad lóig” és a legfinomabb süteményig, Küküllő menti borig, a leírhatatlan vendégszeretetig minden megtalálható volt, hanem azért is, mert először itt láttam az oláh rabságból felszabadult székely asszonyokat és férfiakat szívük szerint, boldogan és szabadon magyarul vigadni.

IX.12. Éjfél után három órakor a bálban kötöttem ki, ahol Csata Róza székely lánnyal félórás csárdással áldoztam Bacchusnak. Öt órakor pihentem le.

Délben ismét fejedelmi ebéd a plébánián. Itt tanultam meg a „Csíkországi hegyeken álmodik a szerelem” kezdetű dalt. De a vígasság nem tartott örökké. Jött a zeneszó: 14 órakor indulás Csíkrákosra.[74]

A km-óra ekkor 2485-ön állt.

Menetvonal: Újfalu–Gyergyóvasláb–Csíkszentdomonkos–Csíkdánfalva[75]–Csíkrákos. Az út elég tűrhető. Lemaradó ritkán akad. Jenőfalván[76] a díszkapu alatt rezesbanda fogadott bennünket. Verték veszettül a dobot és énekeltek hozzá az ifjak és öregek, majd szétpukkadtak. Az öröm leírhatatlan! Csíkdánfalván gyönyörű székelykapu.

18 órakor érkeztünk meg Csíkrákosra. Az elszállásolás jó, a szakaszom hangulata kitűnő. 22 óráig mindenki bálba siet. Én nem panaszkodhatom. Csutak Imre és nejénél (30 év körüli kék szemű, gyönyörű szász asszony. Ha lett volna több időm, biztosan szerelmes lettem volna bele.) voltam elszállásolva. És mi több! Lekváros palacsintával vártak vacsorára. Nem volt szükség a kínálásra. Másnap délben a kedves kis asszonyka kirántott csibével és Küküllő-melléki borral kedveskedett. Sohasem felejtem el. Km-óra érkezéskor 2531-en állt. Teljesítmény 46 km.

IX. 13-a lévén a boszorkányok napja: péntek. Egyház szerint hús! Hús! Gh.,[77] hogy a zsidóknak is kedvezzen, birkahúst ad. Dagadnak is tőle. Indulás 13 órakor, km óra 2531-en.

Menetvonal: Csíkrákos–Csíktapolca–Csíkszereda–Csíkszentmárton.[78]

Nagyon jó hangulatban karikázunk, mert tudjuk, hogy csak 30 km áll előttünk. Milyen messze áll ez a 116-hoz. Az út elég jó és a Lucifer is bőségesen kitárta a Pokol kapuját, dől a hőség és por alakjában fulladozunk a gyorsan-sült pogácsából. Falvakban az út két oldalán fenyőágak, kalapos feszületek 4–500 méterenként.

Ebéd: beérkezéskor. Kormányt elengedni tilos. Parancsnok Kemechey, 1. század, árkász, 2. század, 3. század, távbeszélő (szakasz). Csíkszereda előtt az összes motorkerékpárosok előre Kemechey százados úrhoz.

Csíkszeredán egy órai pihenőt tartottunk. Pillanatok alatt szétszaladt a század legénysége a szélrózsa minden irányába. Én is „kapás” ismeretséget kötöttem egy helyes kis szőke leánnyal (Nagy Ica, Rákóczi u. 107.). Fájdalom, de ott kellett hagynom. Vígasztal, hogy fényképről láthattam.

17 órakor értünk Csíkszentmártonba. Lemaradó nincs! Km óra érkezéskor 2561-en áll. A megtett út 30 km.

IX. 14-én 8 órakor menet! Km óra 2561-en. Menetcél Kézdiszentlélek.[79] Kozmás[80] községet érjük először. Velünk szemben kocsin és gyalogosan haladó székelyek sietnek a csíkszentmártoni búcsúra. Máriás lobogót és nemzeti színű zászlót visznek magukkal, lelkesen éltetik a magyar honvédséget. Az út jó, a hangulat lelkes. A nap melegen tűz. Az utunk gyönyörű fenyőerdő között, 600 m-es emelkedőn át húzódik Újszentkirály[81] községbe. A hegyről 12 perces ingyenjeggyel robogunk a völgybe. Szentkirály község után az út poros és hullámos, hajtani nehéz. Lemaradó: Forgó, Klein, Perjési, Lukács.

Szárazpatak[82] után rövid pihenő. Feltűnő, hogy itt ismét látni tengerit. A gabona még kint van a tarlón, a zabot most aratják. A hegyek oldala kopasz, távolban a brassói hegyek emelkednek. Pihenő közben Kézdiszentlélek község előtt villámcsapásként sújt: „Sisakot lemálházni! Sisakot fel!” Meg is jegyzi Tapasztó Jóska, a kürtösök gyöngye: „Biztos lövöldöznek”. Nem az történt, sokkal rosszabb, ünnepélyes fogadtatás hosszú dumával. 13 óra 15-től 14.30-ig álltunk és vártunk, anélkül, hogy valamit is láttunk volna, nem is szólva arról, hogy semmit sem hallottunk, mert gyomrunk korgása felért egy közepes égiháborúval. 14.45-kor helyeztem el a szakaszomat egy elhagyott, üres házban. Most nagyban dörmög a helyettesem, az örökké komoly Varga tizedes, közben a legénység készíti a paripáját. 16-kor közös ebéd. 19.30-as kezdettel tábortűz. Nagyon kellemesen telt el az est. A lakosság nem tudott betelni a sok szép magyar nótával, reggelig is szívesen maradtak volna.

Így kezdődött az élet erdélyi bevonulásunk végállomásán, Kézdiszentléleken, ahol gyönyörű a táj és halálos komolysággal tudnak szeretni a lányok. Km óra megérkezésünkkor 2600-at mutatott. A napi teljesítmény 59 km.

Erdély megszállása alatt Tivadar községtől Kézdiszentlélekig 9 nap alatt 580 km-t tettünk meg. Napi átlag 65 km.

IX. 15. Vasárnap. Délelőtt templomban voltam. Délután búcsú. A község ezen a napon tartotta búcsúját a Perkő tetején. A sok szép lány veszettül ropta a csárdást a fenyőerdő egy tisztásán. A cigány is kitett magáért. Itt ismerkedtem Oláh Bözsike, Margit és Annus tanítónőkkel és sok mással (borospohárral – süteményes tállal).

18–19 óráig Kézdivásárhelyen[83] voltam. Egyedüli nevezetessége ágyúöntő Gábor Áron emléktáblája. A város piszkos, zsidófészek. 20 órakor a tiszti étkezdén láttuk vendégül a nap folyamán megismert „Darázs-fészket” (Oláh család) és másokat. Nagyon jól mulattunk és sokat táncoltunk. Erzsi különösen jól járta a csárdást. Másnap reggel 4 óra 20 perckor kék szemek ringattak álomba.

16-án délelőtt a tartalékos tisztek leszereltek. Délután Krupp terepjáró tehergépkocsin kirándulásra mentünk. Tervünk az volt, hogy a torjai büdösbarlangot megtekintjük, de a nagy eső miatt erről le kellett mondanunk. Bükszádon át Tusnádfürdőn[84] kötöttünk ki. Meseszép helyen, fenyőerdők, sziklaszorosok között pompázik ez a fürdő. Kivilágítása pazar. 21.40-kor érkeztünk vissza.

17-én 13.30–12.30-ig [!] a hivatásos állományba való felvételhez írásbeli vizsga. „Milyen gondolatok merültek fel bennem Erdély megszállásával kapcsolatban”. Jól sikerült. Délután Sásdi barátommal, hogy becsületesen megállhassuk szóbeli vizsgán a helyünket, Becsületügyet tanultunk. Az időjárás hűvösre fordult, az eső esik. Itt még mindig aratnak és csépelnek.

18-án szóbeli vizsga Bisza ezredes úr jelenlétében. Szenvedő alanyok Sásdi, Alkonyi, Pusztai,[85] Malek,[86] Bara[87] zászlós és jómagam. Nagy a druck! Jól sikerült 3 órai torokszorítás után jöhet, aminek jönnie kell. Alkonyi szerint ez csak a hadnagyi csillag lehet. Ám lássuk […].

19-én 10.30-as indulással tehergépkocsin az Ojtozi-szoroshoz rúgtattunk ki. Gyönyörű fenyőerdők között, rohanó patakok mentén értük el Sósmezőnél[88] az ezeréves határt, ahol 22 év [után] ismét magyar honvéd áll őrt és magyar zászló hirdeti feltámadásunkat. A zászlórúd tövében a következőket olvastam: „Emlékül! M. kir. 4. h. gépkocsizó l. zlj. 1. század, 1940. IX:12., M. L. őrvezető” .Távolban Herzsa[89] román község templomtornya látható. Felejthetetlen kirándulásunkról 15 órakor tekertünk vissza Kézdiszentlélekre.

20-án: Ismét a régi nóta! Menet! De most már visszafelé. Örül is a baka nagyon.

Km óra induláskor 2618, érkezéskor 2686, megtett út 68 km.

Én szívesen maradnék. Ide húz ehhez a tiszta székely faluhoz egy vígkedélyű, örökké mosolygó kékszemű kislány kedvessége, rajongó lelkesedése, fajtája iránti szeretete, és még egy: az éjjeli dáridó, az árván hagyott ágyam. 20.30-tól búcsúztunk a falu „értelmétől” és az mitőlünk, boroskancsó, cigányhegedű mellett. Szín: a tiszti étkezde. Rendezőség: „Darázsfészek”. Annyira belemelegedtünk a táncba, nótázásba és különösen az ivászatba, észre sem vettük, hogy az alezredes úr által kijelölt 24 órai záróra eltelt. Nem is volt baj, hisz az „öregek” is mulattak. De hát semmi sem tarthat örökké. Reggel 3 órakor kísértem haza Erzsikét, mialatt fiatal szívünk egymástól búcsúzott, a Hold is mosolyogva lassan elnyugodott. Hat órakor a legényem húzott ki az ágyból és nagyon csodálkozott, hogy szokásomtól eltérően tele torokkal kesergek: „Elhagylak Bözsikém, örökre tán…” Nyolc órakor indultunk el és Torja,[90] Sepsibükszád, Tusnád, Csatószeg[91] községeken át 18 órakor Csíkszentimre[92] községbe értünk. Itt elkapott a gépszíj, szolgálatba kerültem. Az út fárasztó volt, rossz úton, folytonos emelkedés után, fullasztó melegben hagytuk mögöttünk a bálványosi várat[93] és 11.30-kor a torjai büdös barlang alatt, az oláhok által 3 milliárd lei költségen épült gyógyszanatóriumnál pihentünk meg. Rendkívüli eset: legényem lemaradt! Defekt!

Kézdiszentléleki sírkereszt 1884-ből:

Jákó János jóapára

Rettenetes eset vára

Rossz emberek verésére

Élete itt véget ére. Állíttatták

Ezen gyászos jelt fiai: Ádám

S. János, hogy az itt járó nép

Mondja: legyen rajta

Az Úr gondja. 1884

Meghalt 1865. ápr. 12-én

42 éves korában.

21-én berándultam Csíkszeredára. Itt láttam „kapásismeretségem” szőkeségét, de fájdalom, nem beszélhettem vele, mert a gépkocsi indulási ideje vésztjóslóan közeledett. Kénytelen voltam megelégedni egy bárgyú tekintettel és legyezéssel.

22-én, mivel az Úr is úgy akarta, vasárnap volt és még hozzá sokat ígérő, napsütötte, vígadó nap. 17 órai indulással tehergépkocsin lerúgtattunk Kézdiszentlélekre, mialatt a Coltok[94] egy – utunkat elálló – rókára felugattak. Persze a merész „atyafi” röhögve továbbállt. Itt ül mindenki a gépkocsin, aki csak érdekelve lehet Kézdiszentléleken, akár a lányok-menyecskék, vagy a kancsók körében. Sásdi nem hiányozhat, amerre megfordultunk, mindenhol menyasszonya van. Most is erősen szorongatja a bal nadrágzsebét, valószínű gyűrűt rejteget. Kérdésemre rejtelmesen mosolyog s felsóhajt: „de hosszú is ez a legényélet”. Kikötöttünk, a lányok vártak bennünket. Volt nagy öröm és meleg kézszorítás. Perkő oldalán szabadtéri előadásban a „Jézusfaragó ember”-t[95] néztük végig. Erre azt mondhatom, hogy szép volt. A mellettem ülő bájos leányalak kék szemeivel, mosolygós orcával, égő tekintetével, lüktető kezével természetesen gyönyörű, meseszép, szelíden viharzó tenger volt.

Bármennyire is igyekeztem figyelmemet az előadásra fordítani, nem sikerült. Nyugtalan tekintetem a kék szemek bűvkörében talált megnyugvást és ennek megfelelően az előadás végével örömteli, pajkosan huncutkodó kislányt. Erzsiéknél vacsoráztam, volt ott minden, amit csak a szem-száj kívánt, többek között kürtőskalács. Két piros rózsával a kezemben, másfél órás búcsúzkodás után 2 órakor indultunk vissza Tusnádon át. Zuhogó esőben, az utat eltévesztve (Csíkszentmártonba futottunk be) fél hatkor érkeztünk vissza. Hétkor ébredtem.

23. Hétfő. Kerékpár anyagkarbantartás. Eseménytelen nap.

24-én délután 15 órai kezdettel helyezték örök nyugalomra a csíkszeredai temetőben zászlóaljunk első erdélyi halottját, Németh János 1. századbeli gyalogost.[96] Temetésén Bisza ezredes úr, a zászlóalj tisztikara, sok polgári egyén (székely leányok népviseletben) részt vett. 18 órakor érkeztem vissza.

25-én kitört a semmittevés, századok közötti béke-háború (gyakorlat). Halott nem volt. A dögészek jól dolgoztak. Úgy hírlik, hogy holnap tovább megyünk.

26-án „Itt hagyom a falutokat…”. Km óra induláskor 2706-on, érkezéskor 2741-en áll, a megtett út 35 km. Menetvonal Csíkszereda–Madéfalva–Csíkrákos,[97] menetcél Csíkszenttamás.[98] Indulás 9.30-kor. Csíkrákoson a rövid pihenő alatt találkoztam a régi szállást adó szép szász asszonnyal. Délután az Oltban fürödtem, majd pedig kerékpár anyagot rendeztem. Nagytudású század írnokunk, Bolgár karpaszományos az alábbiakban juttatja el hozzám a két iktatószámot:

„őfelsége III. József koronázatlan kp anyagi tiszt úrnak. Felséges Uram! A forgandó szerencse ugyancsak nem akar elszegődni mellőlem, le méltóztatott ereszkedni porban kúszó alantasához. Engedtessék meg szerény személyemnek, hogy a legnagyobb áhítattal leheljem ki Felséges uram legmagasabb füleihez, hogy 62, 63. Legalázatosabb alantasa: Pista degenere Bolgár.”

Locker Bandi a patkós bolháival nincs kibékülve. Többször kénytelen a nemesi nevét használni. Locker, de Lov-Vári.[99]

27-én 12.30-kor indulás. Km óra induláskor 2741-en, érkezéskor 2800-án áll, a megtett út 59 km. Csíkszenttamás–Marosfő–Tekerőpatak–Gyergyószentmiklós[100]–Szárhegy–Ditró–Hódos községeken át 19.15-kor érkeztünk meg Salamásra,[101] ahol reggel hat óráig nyújtottuk az éjszakát.

28-án indulás Disznajóra.[102] Km óra induláskor 2801-en, érkezéskor 2868-on, megtett út 67 km. Menetvonal Maroshévíz–Ratosnya–Déda[103]–Disznajó. Szálláscsináló indul 7 órakor a zászlóalj pk-ság előtt. Az út nehéz, mert erős ellenszéllel kell birkóznunk és az eső is eleredt, az út csúszós. Esemény nincs!

29. Vasárnap. Délben az étkezdében nagy ivászat. Krasznói főorvos[104] búcsúzik, óriási ivászat. D.u. Kasnyik Bandival a faluban sétáltunk és alkalmam volt a falu legszebb kislányát meglátni. Gyönyörűen törékeny karcsúság, fekete, vállára omló hajjal és álmodozó kék szemekkel. […] Tovább nem nézhettem, mert Bandi barátom merész rohama elől megszaladt és csak a kiskert kapujából mosolygott vissza, csillogtatva minden patikát kiálló fogsorát.

30-án zuhog az eső. Kerékpáros anyagelszámolás. Az a kacsa járja, hogy a zászlóalj Marosvásárhelyre kerül. Ismét egy hónappal öregebbek vagyunk.

1940. X. 01. Oh áldott „Gubus”.[105] Csak sűrűbben potyognál! Unalmas napokat élünk. Az eső esik, születnek a rémhírek. Az egyik szerint 15-re Munkácson leszünk. Este 7.30-kor takarodó.

X. 2. Napsütéses idő. Délután szolgálatban vagyok. 17 órakor Sásdi barátommal a tiszti étkezde hosszúra nyúló asztala mellett életbevágóan fontos diplomáciai faragványokat készítünk a jövőre vonatkozóan. Egyes pontjai:

  1. Régi kapcsolatok megszakítása
  2. Orientálódás a gimnázium felé
  3. Szerenádok és mulatozások lefújása
  4. Zsúrtelepek kiaknázása
  5. Ungvár felderítése (Rep. jelentések szerint sok a szemrevaló menyecske és szépek a leányok)
  6. Sísport elsajátítása
  7. A reggeli és esti étkezés rendezése
  8. Német nyelv elsajátítása (német hölgy)
  9. Mozilátogatás hetenként kétszer, cukrászda legfeljebb egyszer (de el is maradhat)
  10. A báli szezon 100%-os kiaknázása
  11. Részvétel a tiszti összejöveteleken
  12. Vizitek elintézése
  13. Az előző pontok szó szerinti betartása
  14. Kitérés, csellengés nincs

(Kíváncsi vagyok rá!)

X. 3. Délelőtt esős, délután napsütéses idő. A nap eseménytelen. Forognak a koltok, dolgozik a seriff.

X. 4. Szép, napsütéses idő. 8–9.30-ig az Éltető gazdaság kertjében előkészítő masszázs a jóétvágyhoz. Nadrágbarázás és miegymás, ami szükséges ahhoz, hogy a kerékpáros is gyalogosnak, csúszómászónak érezze magát. A nap emlékére legényem megfogadta, hogy minden év október 4-én mákos tésztával kedveskedik feneketlen gyomrának (borsó, bab, lencse iszony).

X. 5. Km. óra induláskor 2869, érkezéskor 2899. Menetvonal Disznajó–Régen–Gernyeszeg.[106] Indulás kerékpáros rész 13.30, gépkocsizó rész 13 órakor. Gernyeszegre érkeztünk 16.30-kor, esőben. Elszállásolás rajonként, házakban. Helyem elsőrendű.

X. 6. 7.30-kor tábori mise, délután 14 órakor gépkocsin bementem Marosvásárhelyre.[107] A város nagyon szép. A mozi eldugva. Úz Bencét[108] játszották. 23 órakor értem haza.

X. 7-én sima nap, anyagkarbantartás. Délután újonckiképző keret kiképzési tervezetét készítettem el.

X. 8. Béke! Újonckiképzés előgyakorlata a Maros partján. Délután az angyalok könnyeiket hullajtják.

X. 9. Állítólag a rádió bejelentette, hogy a németek jelképesen megszállták Bukarestet. Kialakultak a pletykafészkek. Nem is csodálom, mert a nagy vakarózásokban csak ilyet szülhet a honvéd. Dühöng a béke, jön a leszerelés, ugyanakkor az „olájok” 5000 magyart részben holtra verve és ruha nélkül dobnak át a határon.

17–18.30-ig a Teleki-kastély kertjében tábortűz volt, melynek csúcspontja a HM 4 tagú „regős csoportja”.[109]

X. 10. Szép idő, délután 16-tól 22-ig Marosvásárhelyen.

X. 11. Napszámfizetés, délelőtt Maros, Régenben legénység fürdetése, délután a Maroson halászat. Este 21–22 között naplóolvasás – óriási kacaj és vígság. Margitka a napló titkát keresi.

X. 12. Szép napsütés, délután szolgálatban, este 21–13-án 2 óráig Sásdi zászlós lakásán ivászat. Nagyon jó hangulat. Dolgoznak a tehenészek és a Serif, két teljes kislány, orosz tánc, zongora!

X. 13. Eseménytelen vasárnap. Délután céllövészet pisztollyal a Maros […].

X. 14. Eseménytelen. Szab-ra menők kijelölése és szab-ra menése.

X. 15. De. gyakorlatozás, délután Marosvásárhelyen. Közelharc kiképzés, kitörés-döfési gyakorlat. 23.15-kor jöttünk haza. Ma az a hír járja, hogy a szabadságosokat visszahívják.

X. 16. Nagy az izgalom. Leszerelőket nem engedték el (állítólag területeket kell megszállnunk). Ebédnél hallom, hogy a szabadságosokat Csapról[110] visszahozták Besztercére[111] és onnan ismét szabadságra mehetnek (egy kis gyakorlatozás). Beköszöntött a hideg.

X. 17. Reggel fagyott. Legénység munkán. 18 órakor Szovátára[112] indultunk Dokival. A század gépkocsija befulladt. Gyalogoltunk kb. 4 km-t. Egy honv. tehergépkocsin futottunk be Gernyeszegre. 11 órakor alvás.

X. 18. Reggel 7.30-kor menet. Km óra induláskor 3011, érkezéskor 3055. Menetvonal: Gernyeszeg–Petele–Szászrégen–Teke. Személygépkocsi kigyulladt! Hideg van! Délután a hegyen szőlőzünk.

X. 19. Menetvonal: Somkerék (hosszú pihenő) – Bethlen–Dés.[113] 2. század., távb., 1., 3. század, egyesített szerelékes kocsik és sebesültvivő kocsi. Konyha 7.50 ref. templomnál, útelágazásnál. 2. század 7.55., távbeszélő 7.56, egy szerelékes gépkocsi 7.59.

 

                        gy.       kp.       pu.       gsz.      mkp.

I. szk.              1/21     21        16        3          1

II. sz.               1/26     24        22        1          2

III. sz.             1/15     14        10        2          1

Század törzs   11        11        3          -           -

                        3/73     70        51        6          4

Pénzes             1

Poczik             1

                        72

 

Somkeréken 11-13-ig pihenő. Az úttesten zsidó munkásszakaszok vonulnak el csendben, vállukon lapáttal. Megjegyzi az egyik utolsó baka: „Jó új lapátjuk van, kibírják vele márciusig”.

Bethlen községen át díszmenet. 2. dandárparancsnokság itt székel. Felőrnél[114] hagytuk el az emlékezetes alsószőcsi utat és kanyarodtunk Dés felé. Désen román új laktanyában szállásol a legénység. Két óra bolyongás és a kiutalt zsidófészek megtekintése után Király utca 7. szám alatt Bokra Györgynél pihentem le.

20-án 6.15-kor Horváth Tóni és Sásdival Kolozsvárra mentem. A város fénylik a pompától és a pazar tisztaságtól. Mátyás király szülőháza nagyon látogatott. Román templom énekesnője elbűvölt bennünket. A nap egyébként evészetben merült ki.

Moziban megnézzük a „2 lány az utcán” filmet. Pocsék! 21.00-kor érkeztünk vissza.

21-én erős fagy. Délelőtt anyagkarbantartás, délután szolgálatban vagyok az „Istenhátamögötti laktanyában”. A nap eseménytelen.

22-én a désaknai[115] sóbányát néztem meg. Nagyon szép. Az oláhok rabló módon és rendszertelenül bányásztak. Utána elhagyott hideg szobában levélírászat a nagyvilág felé.

Mozi, majd egyórás konflisutazás a gettóban. Felderítő szolgálat eredményesen működött, majd a főcsapat éjjeli harc árán eredményesen tüzérségi tűztámogatás mellett bevette a Király utca 7. számot. 6. szám (Sásdi) tartja magát, a támadást reggel 6.30-kor erélyesen visszautasította.

23-án délelőtt a szokásos unalmas foglalkozás a laktanya menti erdőszélen. Jómagam attól távol a legénység szerelvényeinek vizsgálatával foglalkozom. A foglalkozást Kutlik hadapród[116] vezeti. Délután 15–20 óráig a Pap Valér-szőlőben szüretelés. Kitűnő hangulat. Csernavölgyi hadnagy fényképezéssel üti az időt. Nova szőlő ügyes szedője Barna Erzsébet nagyságos fiatalasszony. Repedésig menő nótázás a finom flekken és szűzpecsenye után. Szűzpecsenyét Csernavölgyi szűzi lelke élvezte. A hegyi muri után a vendéglátó tulajdonosokhoz, Pap Valér nagyságos asszonyékhoz mentünk konflison, ahol az ivászat és a mulatság folytatódott (a ház tulajdonosa, Pap Valér internálva), de ez a jó hangulatot nem befolyásolhatja. Nem is befolyásolja.

10. 24. Szürke nap. Esemény nincs.

10. 25. Alkonyi Tóni legénybúcsúja az Európa étteremben. Küzdők: Tóni, Sásdi és jómagam. Kitűnő hangulat, jó bor és pezsgő mellett Tóni elázván, köpenyét, csákóját hátrahagyta, és mint később beismerte, nem tud róla, hogyan ért haza. Sásdi és én is nagyon „megáztam”. Pusztai harcképtelenné vált. 3 órára tértem haza angyaloktól támogatva. Eső esik.

10. 26. Kedélyek lelohadásának napja. Egész nap alvászat. Este levélírás.

10. 27. Esik az eső. Templomba vezetem a legénységet. Délután mozi, Szegény gazdagok. Elég jó volt.

10. 28. Eseménytelen, hűvös-esős. Radnai-havasok már fehérednek.

10. 29. Eseménytelen. Világviszonylatban az olaszok megkezdték harcukat a görögökkel. Este moziban Göre Gábor bíró úr pesti kalandozását vetítették.

10. 30. Esik az eső. Szolgálatban vagyok. Naplót írok.

10. 31. Díszszázadban a temetőben. Szép idő. Eseménytelen nap.

11. 01. Eseménytelen nap.

11. 02. A szabadságosok részben bevonultak. 14 órai kezdettel 18 nap szabadságra indultam. Püspökladányban „paradicsomi” szekér szállóban 3 óra alvás.

11. 03. Munkácsra érkeztem. Vasútállomáson Abigéllal találkoztam. Este a Csillagban tea, tánc 4-én 2 óráig.

11. 04. Bevásárlási nap. Egész nap szakad az eső.

11. 05. Ungváron[117] Sásdi zászlóssal. Nagy a nősülési láz a barátaim frontján. Meglátogattam Boksay […]-t. Nagyon kedvesen fogadtak a szülők is. 19 óráig sétáltam a szép kis leányzóval és a mielőbbi viszontlátás reményében váltunk el. 20 órakor értünk haza.

11. 06. Délelőtt esik az eső. Délután alvászat. 19 órakor indulás haza szabadságra. Semmi esemény sincs. Aludni nem lehet, a vonatot erősen fűtik.

11. 07. 16 órakor érkeztem haza. Gelséről Csaba keresztapámmal mentem hintóval. Otthon nagy volt a meglepetés, mert későbbre vártak. A szabadság elég jól telt, szórakozás nemigen akadt. Majd megpukkadtam, annyit kellett ennem. Édesanyám mindent szeretett volna belém tömni. A szárnyas had 16-ával felszabadult a nyomás alól, mikor is felszedve sátorfáimat a 15 óra 19-es vonattal Munkács felé vettem utamat.

Munkácson az eső állandóan esik. Ungváron nem voltam. 21-én Szatmárnémetin[118] és Erdődön[119] át Somkútra bevonultam a zászlóaljhoz. Keskenyvágányú vonaton bumliztunk és a vonatunk egyszer eltévedt. Más vágányra futott. A görögkatolikus papnál vagyok elhelyezve.

23-án szombat, az étkezdén mulatság. 12 órakor mentem haza.

24-én szolgálatban.

25-én menet Batizra, indulás 7 órakor. Km óra induláskor 3164, érkezéskor 3241. Az út pocsék, az esős esik. Nyakig érő sár. Szatmárnémetinél ismét a Károly-vonal előtt.

11. 26-án menet Tiszaújlakra. Km óra induláskor 3241, érkezéskor 3289. Erős fagy. Indulás 6.30-kor. Szép napsütés később. Az út jó.

11. 27-én menet Munkácsra. Km óra induláskor 3289, érkezéskor 3344. Munkács előtt 12-kor. Köpenyt, sisakot fel. Bevonulás a díszfogadtatáshoz. A város fellobogózva. Még a leányiskolák is kivonultak. A díszmenet jól sikerült. Ismét a régi állomáson. Erőben, egészségben. Hála a magyarok Istenének!

[…]

Az irat jelzete: MNL ZML IV. 433. N. 6151 – Magyar Nemzet Levéltár Zala Megyei Levéltára, Megyei törvényhatóságok, Egyedi iratok gyűjteménye – Eredeti, kézzel írt. 

 


[1] Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a naplót.

[2] A nemzetiszocialista Volksbund a hazai németség egyetlen törvényes szervezetévé vált, szabadlábra helyezték a börtönbüntetését töltő nyilas vezért, Szálasi Ferencet, megkezdték a harmadik zsidótörvény előkészítését. 1940 októberében Romániába tartó német tancsapatokat engedtek át az ország területén, november 20-án pedig Magyarország csatlakozott a szeptemberben létrejött német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez, ami a semlegességi politika végét jelentette. Lásd Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 1999, 247.

[3] L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar‒román viszony és a kisebbségi kérdés 1940‒1944 között. Bp., 2013, 27‒28.

[4] Uo. 28. A román statisztikai adatok ettől gyökeresen eltértek, bár még az 1930-as román népszámlálás adatai szerint is Észak-Erdélyben több mint egymillió magyar élt. A statisztikai adatokat részletesen lásd Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenlegi Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Bp., 1992, 144‒145.

[5] Fogarasi Zoltán: A népesség anyanyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlása törvényhatóságonkint 1941-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1944. 1‒3. sz. 9.

[6] A bevonulás során lezajlott összecsapásokkal kapcsolatosan lásd Illésfalvi Péter: Atrocitások az 1940-es erdélyi bevonulás során. Székelyföld, 2004. 9. sz. 77–101.; Uő: „Édes Erdély itt vagyunk…” Az 1940-es erdélyi bevonulás során történt atrocitásoktól. Pro Minoritate, 2004/Tavasz, 58‒77.

[7] Erről, valamint a második bécsi döntés előzményeiről és meghozatalának körülményeiről lásd például L. Balogh Béni: A magyar‒román kapcsolatok 1939‒1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002; Sárándi Tamás: A második bécsi döntés. Előzmények-következmények. Erdélyi Krónika, 2020. 08. 30. https://erdelyikronika.net/2020/08/30/a-masodik-becsi-dontes/

[8] Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata, 1918–1945. Sajtó alá rendezte Perneki Mihály. Bp., 1983, 212.

[9] Illésfalvi Péter Szabó Péter: Erdélyi bevonulás, 1940. Barót, 2013, 20.

[10] Uo. 15.

[11] Az észak-erdélyi területek és a Székelyföld visszatérése, 1940. szeptember 5‒13. Írta: DonSzabo.

https://arsmilitaria.blog.hu/2020/05/17/az_eszak-erdelyi_teruletek_es_a_szekelyfold_visszaterese_1940_szeptember_5

[12] A tárgyalásoktól részletesen lásd L. Balogh: A magyar‒román kapcsolatok… 220‒270.

[13] Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája, 1939‒1941. Bp., 1964, 187.

[14] L. Balogh: 2002. 220‒270.

[15] L. Balogh: 2013. 65‒66.

[16] Lásd például Erdélyünk és honvédségünk. Történelmi eseménysorozat képekkel. Szerk.: vitéz Rózsás József őrnagy. Bp., 1941, 69‒110.; Illésfalvi Szabó: 2013.; Illésfalvi PéterSzabó Péter Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján, 1940‒1944. H. n., 2005, 16‒21.

[17] Az 1940. december 1-jétől megszervezett ún. kis típusú (hadtestközvetlen) kerékpáros zászlóaljak feladata és szervezése lényegesen eltért az itt tárgyalt kerékpáros zászlóaljakétól.

[18] A m. kir. Honvédség békehadrendje.

[19]  A Honvédség mennyiségi és minőségi fejlesztésére kidolgozott tervezet, amely 1938. október 1-től lépett életbe. Részletesen lásd: https://m.militaria.hu/digitalis-hadtortenelem-hadtorteneti-oktatasi-csomagok-iskolak-szamara/masodik-vilaghaboru-tortenete/masodik-vilaghaboru-tortenete-hadszervezet/hadrendek-huba-i-huba-ii-szabolcs

[20] Sőregi Zoltán: Katonák kerékpáron. A magyar királyi honvédség kerékpáros tisztjeinek adattára 1920–1945. Bp., 2014, 9.

[21] Uo.

[22] Az életrajzi adatok forrása: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattár, 950. sz. tiszti okmánygyűjtő.

[23] Panzerkampfwagen V Panther (Sd.Kfz. 171.): német közepes harckocsi, amelyet a második világháború alatt fejlesztettek ki és alkalmaztak.

[24] Valószínűleg Szabó József tiszti küldöncét jelöli ezzel a szóval.

[25] Ma Vilok (Ukrajna).

[26] A 12. kerékpáros zászlóalj 2. századának parancsnoka, Szabó Károly (1902–1980): százados, 1925. augusztus 20-án avatták tisztté a Ludovika Akadémián. 1939. január 23-ig az 5. gyalogezred, valamint a 3. határőr ezred kötelékében szolgált. Ezt követően a 12. kerékpáros zászlóalj páncéltörő ágyús szakaszparancsnoka, majd a 2. század parancsnoka lett, alakulatával részt vett a kárpátaljai harcokban és az erdélyi bevonulásban, valamint az 1941-ben a keleti hadszíntéren vívott harcaiban.

[27] Puch erőforrással több rendszeresített és bevonultatott motorkerékpár-típus is teljesített szolgálatot a kerékpáros alakulatok kötelékében, így az említett jármű pontosabban nem határozható meg.

[28] Utalás Munkácsra, ahol a 12. kerékpáros zászlóalj helyőrsége volt.

[29] Megbízás, megbízatás; valakinek a megbízásából való bevásárlás, kisebb dolgok elintézése.

[30] Nyári egyenruhák készítésére használt sávolykötésű len- vagy pamutszövet.

[31] Ma Mukachevo (Ukrajna).

[32] Sásdi Jenő (1914–?): főhadnagy, sorkatonai idejét követően a 12/1 kerékpáros század szakaszparancsnoka volt, majd a páncéltörő ágyús szakaszparancsnoki teendőit látta el. 1942. január elsejétől a 2. felderítő zászlóalj állományába került. Szabó József későbbi jegyzete szerint hősi halált halt 1945 márciusában Csókakőn.

[33] Horváth Antal (1914–1945): II. főhadnagy, 1937-ben vonult be kötelező katonai szolgálatra a 3. vadász zászlóaljhoz, később tovább szolgálatot vállalt a 12. kerékpáros zászlóalj kötelékében. 1941. október elsejétől a 3/I. harckocsi zászlóalj tisztje lett. 1945. április 15-ével holttá nyilvánították.

[34] Gazdászati.

[35] Szolgálati Szabályzat.

[36] XIII. Gergely (1502–1585): eredeti nevén Ugo Buoncompagni, a 226. római pápa 1572-től haláláig. XIII. Gergely pápa a jelenleg használt naptár bevezetője.

[37] Keresd a nőt (francia).

[38] Kasnyik (később Kalocsay) András (1915–1944): tartalékos hadnagy, a 12. kerékpáros zászlóalj tisztjeként teljesített szolgálatot mint zászlós.

[39] Csernavölgyi Antal (1919–2005): főhadnagy, a Ludovika Akadémián 1940. július 1-én avatták hadnaggyá, a 12. kerékpáros zászlóalj állományába került. Szakaszparancsnokként vett részt az erdélyi bevonulásban, valamint alakulatának 1941-es harcaiban. Visszaemlékezéseit lásd Csernavölgyi Antal: Az aranycsillag rabjai. I‒III. Dombóvár, 1994.

[40] 1939M Ford Marmon tehergépkocsi.

[41] Alkonyi Antal László (1915–?): főhadnagy, kötelező katonai szolgálatát követően továbbszolgáló próbaszolgálatos zászlósként a 12/1. kerékpáros századnál, majd a 12. kerékpáros zászlóalj géppuskás századánál szolgált beosztott tisztként. 1941. június 21. és december 22. között mint zászlóalj vonatparancsnok vett részt a keleti front harcaiban. Hazatérését követően 1942. január elsejétől a II. kerékpáros zászlóalj kötelékében szolgált.

[42] Az Alpesi Falu vendéglő és mulató az 1920-as évek elején épült a városligeti Vidámpark (pontosabban annak Angol Parki elődje) helyén, a Hermina úton, a németek sörcsarnokára emlékeztető térkiképzéssel az oldalsó pódium adott helyet a műsornak és sramlizenének.

[43] Vinohradiv (Ukrajna).

[44] Ballay Győző (1916–?): II. százados, vitéz, nemes, a Ludovika Akadémián 1939. január 15-én avatták hadnaggyá. 1939. január 15–1941. október 1. között a munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj állományában szolgált, mint alantos tiszt, 1940-től távbeszélő szakaszparancsnok. Részt vett a felvidéki és erdélyi bevonulásban, valamint a délvidéki hadműveletben. Alakulatával 1941. június 28-án vonult a keleti hadszíntérre, ahonnan december 20-án tért haza. A zászlóalj átszervezését követően a megalakuló 3/I. harckocsi-zászlóalj távbeszélő szakaszának parancsnoka lett.

[45] Célzás a géppuskás században szolgáló Alkonyi Antalra.

[46] Pidvinohragyiv (Ukrajna).

[47] Fedorove (Ukrajna).

[48] Valójában a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt területek kevesebb mint fele, mintegy 2/5-e tért vissza.

[49] Oradea, Cluj, Târgu Mureș (Románia)

[50] Halmeu (Románia).

[51] Prilog (Románia).

[52] Toperczer Oszkár (1915–1998): százados, nemes, a Ludovika Akadémián 1938. augusztus 20-án avatták tisztté. A 3. vadász zászlóalj kötelékébe került, ahonnan a 12. kerékpáros zászlóalj állományába helyezték 1939. január 23-tól. Századparancsnoki és zászlóalj gépkocsitiszti beosztásokat töltött be. Az alakulattal részt vett az erdélyi bevonulásban, a délvidéki harcokban, majd a gyorshadtest galíciai hadműveleteiben. 1942. szeptember 15-től a Ludovika Akadémia oktatójaként szolgált.

[53] Turulung (Románia).

[54] Orașu Nou (Románia).

[55] Bisza Ferenc (1890–1967): altábornagy, 1939-től 1940. december 1-ig az 1. gépkocsizó dandár parancsnokhelyettese volt ezredesi rendfokozatban.

[56] Benda Antal (1894–?): vezérőrnagy, 1939. január 23. és 1941. december 1. között a 12. kerékpáros zászlóalj parancsnoka volt.

[57] Cavnic (Románia).

[58] Valószínűleg Baráth János (1899–1966): alezredes, 1917. augusztus 20-tól teljesített hivatásos szolgálatot, az I. világháborúban a magyar királyi 11. honvéd gyalogezred kötelékében szolgált, mint szakaszparancsnok. 1919. november 1. és 1930. között a budapesti 2. gyalogezred állományában volt, majd 1933. október 1-ig a 2. határőr kerülethez helyezték át. 1942. március 30-ig a 6., 2., illetve 11. kerékpáros zászlóalj tisztje volt Balassagyarmaton, majd Budapesten mint század- és pótkeret-parancsnok.

[59] Seini- Tăuţii de Jos- Baia Mare- Baia Sprie (Románia).

[60] A II. Károly román királyról elnevezett, a magyar határ mentén húzódó román erődrendszer eleme. Feladata a felvonuló román hadsereg szárnyait északon a Szamos, délen a Maros völgyében fedezni. Fővonala a Tiszától a Marosig a határral párhuzamosan, 300 km hosszúságban húzódott.

[61] Șurdești (Románia).

[62] Arad, Timișoara (Románia). A két város a második bécsi döntéssel nem tért vissza Magyarországhoz.

[63] Preluca Veche (Románia).

[64] Magyarlápos, románul Târgu Lăpuș (Románia).

[65] Magyarlápos, románul Târgu Lăpuș, Rogoz, Suciu de Jos (Románia).

[66] Târlișua, Borleasa, Ilișua, Beclean, Crainimăt, Bilak (Románia).

[67] Pachner Róbert (1908–1998): százados, nemes, a Ludovika Akadémián 1931-ben avatták hadnaggyá, az avatás után a 3. kerékpáros zászlóaljhoz került. Ennek kötelékében vett részt a felvidéki bevonulásban és a kárpátaljai hadműveletben mint az alakulat árkász szakaszának parancsnoka. 1940. február elsejével a rétsági 11. kerékpáros zászlóaljhoz helyezték át, itt 1941. május elsejéig szolgált.

[68] Kemechey Jenő (1901–1980): vezérkarhoz beosztott alezredes, 1921. augusztus 20-án avatták tisztté a Ludovika Akadémián. 1930. május elsejéig a hajmáskéri 2. kerékpáros zászlóalj beosztott tisztje volt, majd a Honvéd Gépkocsi Üzem állományában a kerékpáros zászlóaljak összekötő tisztjeként szolgált. 1933–34-ben a gyalogsági szemlélő mellé beosztva szolgált, majd a Ludovika Akadémia oktatója volt. 1939. október 1. és 1941. október között a 12. kerékpáros zászlóalj 1. századának parancsnoka volt, alakulatával részt vett az erdélyi bevonulásban, 1941. június 26. és december 16. között frontszolgálatot teljesített.

[69] Șieu–Monor–Vătava–Vălenii de Mureș–Stânceni–Toplița (Románia).

[70] A korabeli és jelenlegi térképek vizsgálata alapján nem sikerült azonosítani, vélhetően téves megnevezés.

[71] Răstolița (Románia).

[72] Lunca Bradului (Románia).

[73] Toplița–Lăzarea–Ditrău–Ciumani (Románia).

[74] Racu (Románia).

[75] Suseni–Voșlăbeni–Sândominic–Dănești (Románia).

[76] Ineu (Románia).

[77] Gazdasági Hivatal.

[78] Toplița Ciuc–Miercurea Ciuc–Sânmartin (Románia).

[79] Sânzieni (Románia).

[80] Csíkkozmás, Cozmeni (Románia).

[81] Helyesen: Kászonújfalu, Cașinu Nou (Románia).

[82] Valea Seacă (Románia).

[83]  Târgu Secuiesc (Románia).

[84]  Bixad, Băile Tușnad (Románia).

[85] Pusztai Emil (1913–1948): főhadnagy, kötelező katonai szolgálatát a 6. gyalogezrednél töltötte, a karpaszományos iskolát is ott végezte. 1940. szeptember 6. és december 10. között a 12. kerékpáros zászlóalj csapatcsendőr tisztje volt, közben 1940. november elsejével ténylegesítették. 1940. december 12. és 1941. június 30. között szakaszparancsnok, 2. segédtiszt, fegyver- és lőszertiszt, csapatcsendőr tiszt beosztásokat töltött be.

[86] Malek László (1914–1993): tüzér főhadnagy, kötelező katonai szolgálatát 1936. október 1-től 1937. október 1-ig a székesfehérvári 103. légvédelmi tüzérosztálynál teljesítette, ezt követően a 2. gépkocsizó dandár tüzérosztály 1. ütegénél szolgált Hajmáskéren. 1939. október 1-től a 12. kerékpáros üteg gépkocsitisztje volt zászlósi rendfokozatban, 1940. november 1-től került hivatásos állományba. Részt vett az erdélyi bevonulásban. 1941. október 6-tól személyi pótlásként a 2. gépkocsizó dandár tüzérosztályának 3. ütegéhez került a keleti frontra.

[87] Bara Károly (1913–1941): hadnagy, 1940. november 1-től teljesített hivatásos szolgálatot, a munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj állományában szolgált. 1941-ben a 2. század 4. szakaszparancsnokaként vonult el a harctérre. Hősi halált halt.

[88]  Poiana Sărată (Románia).

[89] Hârja (Románia).

[90] Turia (Románia).

[91] Cetătuia (Románia).

[92] Sântimbru (Románia).

[93] Cetatea, Bálványos (Románia).

[94] Utalás a személyi lőfegyverekre, amelyek természetesen nem Coltok, hanem valószínűleg 37M típusúak voltak.

[95] Nyírő József azonos című novellájából készült színdarab.

[96] Németh János (1917–1940): 12. kerékpáros zászlóaljbeli honvéd tífusz következtében hunyt el Csíkszeredában 1940. szeptember 22-én.

[97] Siculeni–Racu (Románia).

[98] Tomești (Románia).

[99] Utalás a kerékpáros zászlóalj 35 M kisharckocsikból álló szakaszára, amelynek járműveit többször lovakkal kellett vontatni.

[100] Izvoru Mureșului–Valea Strâmbă–Gheorgheni (Románia).

[101] Sărmaș (Románia).

[102] Vălenii de Mureș (Románia).

[103] Deda (Románia).

[104] Krasznói Mihály dr. (1909–?): honvéd orvos, pályafutásáról további adat nem áll rendelkezésre.

[105] Pénz.

[106] Reghin-Gornești (Románia).

[107] Târgu Mureș (Románia).

[108] 1938-as fekete-fehér magyar romantikus film, Nyirő József, erdélyi magyar író, katolikus pap azonos című regényéből készült adaptáció.

[109] Különféle szervezeti keretek között (Cserkészszövetség, Vitézi Rend stb.) már a huszas évek eleje óta működtek olyan előadókból álló ún. „regös csoportok”, amelyek feladata a különféle ünnepélyek hazafias jellegének fokozása volt, elsősorban katonadalok előadása útján. A Honvédelmi Minisztérium első ilyen csoportját 1930-ban hozta létre, a visszacsatolási műveletek és a háború alatt több ilyen csoportot is működtetett.

[110] Csop (Ukrajna).

[111]Bistrița (Románia).

[112]Sovata (Románia).

[113] Șintereag-Beclean-Dej (Románia).

[114] Uriu (Románia).

[115] Ocna Dejului (Románia).

[116] Kutlik Sándor (1913–?): főhadnagy, 1939. február 5-én vonult be a 12. kerékpáros zászlóaljhoz, a kárpátaljai bevonulásban karpaszományos honvédként vett részt. 1939-ben Rétságon és Huszton tartalékos tiszti iskolát végzett. 1940. december 6-ával zászlóssá lépett elő. Az 1941-es délvidéki harcokban alakulata géppuskás századában volt szakaszparancsnok, ugyanebben a beosztásban szolgált 1941-ben a keleti harctéren is. 1942 nyarán páncélos átképzésen vett részt, majd a 3/I. harckocsi-zászlóalj szállító századának szakaszparancsnoka volt. 1943 tavaszától hivatásos állományba került, majd október 1-től a zilahi 25/II. gyalogzászlóaljba helyezték át. 1944. június 10-én menetszázaddal a frontra ment, ahol puskás-, majd géppuskásszázad-parancsnok lett. Október 11-én megsebesült, karácsonyi szabadsága alatt Budapesten hadifogságba esett.

[117] Uzshorod (Ukrajna).

[118] Satu Mare (Románia).

[119] Ardud (Románia).

Ezen a napon történt május 08.

1902

Martinique szigetén kitört a Mont Pelée vulkán. A vulkánkitörést kísérő jelenségek (láva, hamu, gázok) a pár kilométerrel távolabb fekvő...Tovább

1903

Paul Gauguin francia festő, van Gogh és Cézanne mellett a posztimpresszionizmus legnagyobb képviselője (*1848)Tovább

1912

A magyarországi eredetű Adolf Zukor Famous Players Film Company néven megalapítja a Paramount Pictures produkciós cég elődjét.Tovább

1918

Hollósy Simon magyar festőművész (*1857)Tovább

1930

A Hlinka vezette Szlovák Néppárt másodszor nyújtja be a szlovák autonómia tervezetét.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők