Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább
„Utász előtt nincs akadály…” 4.
Béres Lajos naplója – negyedik rész
„Mivel – mi hazamenők–, minden felszerelést le kellett, hogy adjunk, nem tudjuk, hogyan néznek reánk odahaza, hogy fegyvertelenül érkezünk haza, csak a sima derékszíjat hagyták nálunk. Sok bosszúságot és keserűséget kell lenyelnünk, mert ilyen rossz hadsereg-szervezést, amilyet most Jány vezérezredes csinál, aligha fordult még elő. Csupa fejnélküli kapkodás az egész. Naponként intézkednek újabb formákban megmásítva az előbbieket.”
Béres Lajos naplója várhatóan 2015 szeptemberében lát napvilágot a baróti Tortoma Kiadó „Hadinapló könyvek” sorozatában.
Bevezető
Az 1942. november 19-én Sztálingrádnál elindított szovjet offenzíva december közepéig délről észak felé haladva egymás után törte át a német és a vele szövetséges hadseregek védelmét, majd 1942. december 17-én elérte a magyar 2. hadsereggel szomszédos olasz 8. hadsereg arcvonalát. A 2. hadsereg-parancsnokság az olasz hadseregnél bekövetkezett szovjet áttörés után már határozottan sürgette, hogy az általa kért fegyverzet-, felszerelés- és német csapaterősítés idejében, a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára.
A magyar 2. hadsereg alakulatai védőállásaikat, óvóhelyeiket és futóárkaikat (egy-két kisebb arcvonalszakasz kivételével) nem tudták kellőképpen megerősíteni és berendezni. Bár váltóállások és az arcvonal mögötti reteszállások kiépítését is tervezték, ezek tökéletesítésére a hamar beköszöntött őszi csapadékos időjárás, majd a téli hideg miatt már nem kerülhetett sor. A csapatok erőállapota a téli hónapokra meglehetősen leromlott, ugyanis a keleti hadszíntér katasztrofális szállítási nehézségei, illetve szállítóeszköz-hiány miatt a hadsereg élelmezési és ruházati ellátása már alig működött. Számos téli ruházattal és élelmiszerrel teli, arcvonalmögötti központi raktár készlete maradt kiosztatlanul.
A számottevő páncélelhárító fegyverekkel és harckocsikkal nem rendelkező, s vontatóeszközök hiányában mozgásképtelen tüzérségű magyar hadsereg nem tudott sokáig ellenállni a támadás súlypontjain túlerőben levő szovjet csapatok offenzívájának. A szovjet támadás kezdete, annak előkészülete 1943. január 12-én az alábbi megfogalmazásban került be a 2. hadsereg-parancsnokság naplójába: „Az Uryw-i hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Stalin orgona tűz előkészítés után 10.30-kor megindult." A főerőknek az urivi és a scsucsjei hídfőből, valamint a magyar arcvonaltól délre csak két nappal később kellett harcba bocsátkozniuk a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése céljából.
Az egészen szűk területre összpontosított január 12-ei szovjet harcfelderítés egy 1942. decemberi erőátcsoportosítás folytán rendkívül rossz védőállásokba került 7. könnyű hadosztálybeli 4. gyalogezred arcvonalszakaszán indult meg, s hat-tíz kilométeres előrenyomulást eredményezett a támadóknak. Január 13-án a német 700. páncéloskötelék és a magyar hadtest-tartalékok által megindított boldirevkai ellenlökés kudarca, valamint az előrehozott szovjet főtámadás kibontakozása következtében válságosra fordult a kezdeti harcok által érintett magyar csapatok helyzete. A 7. könnyű hadosztály csapatai többszöri bekerítettségükből kitörve vonultak vissza nyugati irányban. A fokozatosan mélyülő és kiszélesedő szovjet áttörés miatt a 20. könnyű hadosztály déli szárnya teljesen nyitottá vált. A hadosztály 14. gyalogezrede ugyan még tartotta Sztorozsevojét, de 23. gyalogezredét a községtől délre teljesen körülzárták. 23/II. zászlóalja csak a tizenharmadik szovjet tömegtámadás után vágta ki magát a bekerítésből. Átkarolás veszélye fenyegette a 7. könnyű hadosztály jobb szomszédját is, mivel a főtámadást végrehajtó szovjet csapatok leginkább déli irányban kanyarodtak el.
A 2. hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás és annak 40 kilométer széles és 20 kilométer mély sikeres kifejlesztése folytán 1943. január 14-én végérvényesen kettészakadt. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtestbeli csapatokkal egyre nehezebbé vált a kapcsolattartás. Ekkor a Voronyezsi Front csapatai megindították offenzívájukat Scsucsje körzetében is, s ugyanez bekövetkezett a Don menti megmaradt olasz arcvonalon is. A Scsucsjénál védekező 12. könnyű hadosztály védelme még 14-én kora délután összeomlott, lövegállásait szinte a végsőkig tartó tüzérsége közelharcban semmisült meg, estére pedig már a jobb szomszéd 19. könnyű hadosztály szabadon maradt szárnyát veszélyeztették a harckocsikkal támogatott szovjet csapatok.
A január 15-ét követő napoktól megkezdődtek az új szovjet hadművelet előkészületei, amelyek már a német 2. hadsereget is érintették. Erre lehetőséget kínált az urivi áttörés nyomán keletkezett hézag, melyen keresztül a szovjet csapatok, a magyar III. hadtest bekerítése mellett a német 2. hadsereg oldalába kerülhettek. A III. hadtestnek három könnyű hadosztályával és több német megerősítő alakulattal egészen január 26-ig sikerült tartania Szinyije Lipjagi, Szemigyeszjatszkoje, Kocsatovka, Parnicsnij, Prokudinszkij és Rudkino községek körvédelmi állásait a túlerővel rendelkező szovjet 60. hadsereg ellen. A Tyihaja Szoszna menti városban kitartó magyar és német csapatok január 16-tól négy napon keresztül vívták egyenlőtlen harcukat a szovjet erők körülzárásában.
Január 16-án a szovjet harckocsi hadtestek jelentős sikereket értek el a 2. hadseregtől délre az olasz 8. hadsereg megmaradt kötelékénél, az Alpini-hadtestnél és a német XXIV. páncélos hadtestnél. Rosszos városának szovjet kézre kerülése átkarolással fenyegette Don menti állásaiban még kitartó olasz Alpini-hadtest három gyaloghadosztályát és a tőlük északra elhelyezkedő magyar VII. hadtest 23. és 19. könnyű hadosztályát. Ezeknek a harcoknak egyes részleteiről ír naplójában Béres Lajos, akinek utász zászlóalja a VII. hadtest alárendeltségébe tartozott.
előbb kéréssel, majd egy ultimátummal fordult Sodenstern gyalogsági , a B Hadseregcsoport vezérkari főnökéhez, hogy próbálja meg kieszközölni Hitlernél az engedélyt a két VII. hadtestbeli könnyű hadosztály visszavonására. Január 16-án este 20 órakor is az volt a válasz, hogy „A 23. és 19. könnyű hadosztály állásait a Führer döntése szerint minden körülmények között az utolsó emberig tartani kell." , a 2. hadsereg-parancsnoksághoz beosztott német összekötő törzs parancsnoka ezek után azt tanácsolta a magyar hadsereg vezérkari főnökének, hogy a felsőbb parancsot mindig a helyzetnek megfelelően kell kezelni. Ezek után Jány január 17-én hajnalban elrendelte, hogy a VII. hadtest kezdje meg visszavonulását Karpenkovón át északnyugati irányban.Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt október 21.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Beköszöntő
Diaszpórák, személyes sorsok
A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.
Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.
A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.
Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést
Budapest, 2020. szeptember 14.
A szerkesztők