Bevezető

A

kudarca, valamint az 1941-1942-es harcokban elszenvedett súlyos veszteségek a német hadvezetést arra kényszerítették, hogy a Wehrmacht 1942 tavaszára tervezett nagyobb szabású támadó hadműveletéhez jelentősebb arányban vegye igénybe szövetségeseinek erejét, a gyengébb harcértéket képviselő magyar, román és olasz seregtestek felértékelődtek számukra. Minden politikai és diplomáciai eszköz igénybevételével igyekeztek rábírni az érintett országokat, hogy igénybe vehesse csapataikat.

A teljes magyar haderőt, majd annak felét követelve 1942 elején

német külügyminiszter, majd Keitel tárgyalt Budapesten. A magyar politikai és katonai vezetés - féltve a területi revíziók által visszanyert területeket, valamint a magyar haderő ütőképességének megőrzésére törekedve - igyekezett a követeléseket mérsékelni. Végül január 22-én szóban kötött megállapodás alapján a magyar hadvezetés kilenc gyalogdandárt (későbbi nevén könnyű hadosztályt), egy páncéloshadosztályt és egy jelképes repülő köteléket küldött a harctérre. A megállapodás nem tisztázta a kiküldendő hadsereg alkalmazási módját, területi és időbeni korlátait, anyagi veszteségeinek pótlását sem.

Az 1941-1942. évi hadrendben nem szereplő, gondos válogatással összeállított hadsereget végül - egy minisztertanácsi határozatnak megfelelően - úgy mozgósították, hogy lehetőleg kímélje a legjobban kiképzett korosztályokat, valamint egyenlően terhelje az ország területét. Ennek megfelelően hadszíntérre kivonuló sorállomány nem haladhatta meg a honvédség egész sorállományának 20%-át, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 30-45 év közötti kevésbé kiképzett póttartalékosokkal egészítették ki. A nemzetiségek - főleg románok és ruszinok - százalékos aránya 20, a munkaszolgálatra kötelezett zsidóké és a baloldali mozgalmakban résztvevőké pedig egy százalék volt a hadsereg élelmezési létszámában.

Ilyen előzmények után mozgósították a 152. gépkocsizó utász zászlóalj törzset - benne a korábbi részekből már ismert Béres Lajos őrmesterrel - hogy a miskolci VII. hadtest közvetlen egységeként, alárendeltségében a 107. (szolnoki) és 102. (esztergomi) utász századokkal elvonuljon a harctérre.

A magyar 2. hadsereg a német 2., 6. tábori, illetve 4. páncélos, az olasz 8., valamint a román 3. és 4. hadseregekkel együtt a

majd vezérezredesek által irányított B Hadseregcsoport alárendeltségébe került. Ezen hadseregcsoport északon elhelyezkedő hadseregeire - köztük a magyarra is - az a feladat hárult, hogy biztosítsák a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők felé irányuló hadműveletek sikerét. A hosszú menetektől és a kezdeti harcoktól kimerült magyar alakulatokat a német gyorscsapatok felváltása után azonnal védelmi állásba rendelték a Don folyó mentén. A 2. hadsereg előrevonása a folyóhoz augusztus 25-ére fejeződött be, ekkorra értek ki a IV. és VII. hadtestbeli, illetve hadsereg-közvetlen alakulatok. A magyar hadsereg bal szomszédja a német 2., a jobb pedig az 1942. július 29-től felvonuló olasz 8. hadsereg lett. A valós védelmi lehetőségeknél hosszabb arcvonalat jelöltek ki mindkét hadseregnek. A 2. hadsereg 200 kilométer szélességben meghatározott védelmi vonalát mindössze 18 gyalogezrede szállhatta meg, ennél fogva a védelem mélységi kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére egyáltalán nem volt lehetőség. E cérnavékony védelmi vonalat csupán a harcoslétszám, körülbelül 80-90 ezer ember tartotta. A hadsereg személyi állományának több mint fele ugyanis műszaki, ellátó, egészségügyi, munkás- és vonat-, tehát nem közvetlenül harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot.

A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztaló szovjet 6. hadsereg alakulatai 1942 augusztusától erőteljes támadásokat indítottak, hogy a folyó nyugati partját is birtokukba vehessék, és ott hídfőállásokat foglaljanak el. Három hídfőállást tartottak szilárdan kézben (Uriv, Korotojak, Scsucsje), amelyek végül az 1943 januárjában meginduló támadás során döntő szerepet kaptak. A 2. hadsereg 1942 nyarán a három hídfőállás felszámolásáért veszteségteljes harcokat vívott, de csak részsikereket könyvelhetett el. A doni hídfőcsatákat követően a 2. hadsereg csapatai az elért vonalban védelemre rendezkedtek be. A német-szovjet arcvonal déli szakasza 1942. szeptember végére teljes egészében megmerevedett. A Kaukázuson túlra, a létfontosságú bakui olajmezőkig a német csapatok nem jutottak el, s a kezdeményezés kicsúszott a német hadvezetés kezéből. 1942 őszén - a tavasszal kivonulthoz képest - egy személyi állományában, fegyverzetében és felszerelésében megfogyatkozott, súlyos ellátási és utánpótlási gondokkal küzdő magyar hadsereg várta sorsának beteljesedését.

Képgaléria