Csendőrfizetések 1944 áprilisából

Örök kérdés, de talán napjainkban minden korábbinál aktuálisabbá vált, hogy vajon az állami alkalmazottak, különösen a rend- és államvédelmi szervek alkalmazottainak a fizetése reális vagy irreális összeg. A versenyszféra dolgozói általában sokallják, míg az érintettek – érthető okból – keveslik a saját fizetésüket. Egy ilyen rövid kis írásban nyílván nem lehet igazságot tenni, már ha és amennyiben létezik objektív igazság. Ugyanakkor talán érdemes elidőzni azon, hogy a mindenkori magyar állam hogyan fizette alkalmazottait, különös tekintettel azokra, akiktől a saját védelmét várhatta.

Bevezetés 

Az alábbiakban szöveghűen közölt kimutatás az 1942 tavaszán felállított Államvédelmi Központnál (ÁVK) 1944 áprilisában szolgálatot teljesítő csendőrök fizetését tartalmazza. Magát az ÁVK-t Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter azzal a nem titkolt céllal hozta létre, hogy az országban folyó ún. politikai jellegű nyomozásokat, a magyar hírszerzést és elhárítást egy szervezet ernyője alatt koordinálják. Kimondatlan cél volt, hogy ezeknek az ÁVK-nak alárendelt szervezeteknek ilyetén módon csökkentsék már-már túlzott önállóságát. Az új szervezet vezetésével megbízott [popup title="Ujszászy István vezérőrnagy" format="Default click" activate="click" close text="A tábornok rejtélyes életéről lásd Haraszti György [szerk.]: Vallomások a holtak házából. Ujszászy István vezérőrnagynak, a VKF/2 vezetőjének az ÁVO fogságában írott feljegyzései. Bp., 2007."] azonban nem tudott ezzel a feladattal megbirkózni. Az eredeti elképzelések szerint Ujszászynak kellett volna kordában tartani a csendőrség nyomozó alosztályait, a honvéd vezérkar (vkf.) 2. osztályát és a rendőrség politikai nyomozóosztályát. Vagyis katonáknak, csendőröknek és rendőröknek kellett (volna) együttműködniük. Ez az idea azonban eleve bukásra ítéltetett: a csendőrség és a rendőrség egymásban látta a legfőbb ellenségét, míg a vezérkar, de különösen annak 2. osztálya hallani sem akart arról, hogy őket bárkinek is alárendeljék. Vagyis formálisan létrejött az ÁVK, s számos ügy befutott az ÁVK központjába, de a szervek megtartották önállóságukat. Erre talán a legjobb bizonyíték, hogy a vkf. 2. osztálya - biztos, ami biztos alapon - lehallgatta az ÁVK vezetőinek, így Ujszászynak is a telefonbeszélgetéseit, és ezek tartalmáról a német hírszerzés budapesti rezidensének - egy információcsere-egyezményre hivatkozva - rendszeresen jelentettek. Így nem lehet különösebben azon csodálkozni, hogy Ujszászyt az elsők között tartóztatták le 1944. március 19. után a Budapestre érkezett német rendészeti és biztonsági szervek.

A német megszállás után sokat vesztett jelentőségéből az ÁVK, amely formálisan az október 15-ei nyilas puccs után is létezett, de ekkor már csak inkább papíron, mintsem

Ujszászy „eltűnése" után helyettese, vitéz Kudar Lajos csendőr alezredes vette át az ÁVK irányítását, hogy aztán a nyilas puccs után őt is letartóztassák, és 

Forrásunk az 1944. áprilisi állapotot éri tetten, amikor 26 tényleges csendőrtiszt és tiszthelyettes teljesített szolgálatot az ÁVK-nál, s Kudar Lajos volt a legmagasabb rendfokozatú közöttük. A kimutatás közölte fizetésüket is. Vajon ezek a csendőrfizetések magasak vagy alacsonyak voltak 1944 tavaszán, ebben a beosztásban? A kérdés összetett, így egyértelmű válasz nehezen adható rá. De talán nézzünk néhány tényt! Általános igazságnak vehetjük, hogy Magyarországon - hasonlóan az életszínvonalhoz - 1938 és 1941 között emelkedtek a bérek. Mindezt a győri program csúcsra járatásával összefüggő háborús konjunktúrának is magyarázhatjuk. A fizetésemelés természetesen a korabeli közszférát, ill. fegyveres testületeket sem kerülte el. Ez a lendület 1942-ben ugyan megtört, de még messze volt az ország a

Tény, hogy a fegyveres testületek tisztikara mindig is jóval az országos átlag feletti fizetést kapott. 1943-ban, tehát alig egy évvel a német megszállás előtt a magyar honvéd tisztikarban kb. 1300 pengő volt az átlagfizetés. 1944-ben az üzemvezetők havi bére általában 600-1300 pengő között, a tisztviselői bérek 300-500 pengő között, a munkabérek 300-400 pengő között mozogtak zömmel. Természetesen a fizetési osztályba soroltak, és a nagyobb üzemek, bankok vezetői ennél többet kaptak. Ugyanakkor az átlagbér rendszer azért sem alkalmazható, mert a béreket számos esetben - pl. állami, önkormányzati tisztviselők, rendőrök, katonák, stb. - különböző pótlékokkal egészítették ki: pl. lakbérköltséggel, kiegészítő inflációs támogatással, drágasági pótlékkal, túlmunkapénzzel. Egyes kereskedelmi, pénzügyi cégeknél a vezetők és a dolgozók az évi nyereség alapján külön juttatásban (remuneráció) is részesültek. Ugyanakkor a mezőgazdaságban dolgozók, de különösen a napszámosok havi átlagfizetése alig érte el a legendás 200 pengős határt. Mindezeket figyelembe véve azt kell azonban mondanunk, hogy az

Így nem csoda, hogy sokan - most nem részletezve bizonyos elvi megfontolásokat - nehezen tudtak ellenállni a német hírszerző szervek által felkínált fix havi plusz összegeknek - némi információért cserébe...

Ezen a napon történt október 27.

1904

Megkezdi működését az első New York-i metró.Tovább

1912

Megalakult a Debreceni Izraelita Ifjak Dalköre. Elnöke dr. Bruner Lajos.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő