Az ügynökök bére

Vita a "bizalmas jellegű közbiztonsági kiadások" növeléséről

A titkosszolgálatok titokzatos világával kapcsolatban számos legenda és féligazság olvasható. Kevés szó esik azonban az anyagi háttérről, illetve az állami apanázs felhasználásának pontos struktúrájáról. Önmagában az is izgalmas tétel, hogy mennyi pénz jut az információk megvásárlására, illetve ezzel összefüggésben a beépített vagy a „céggel" kapcsolatban lévő „ügynökök" munkájának megfizetésére. Az alábbi források erre világítanak rá két minisztérium levélváltásán keresztül az első világháborút követő pénzínséges világban.

Bevezető

A titkosszolgálatok, illetve az ún. „politikai rendőrség" titokzatos világával kapcsolatban számos legenda és féligazság olvasható a különböző népszerűsítő könyvekben, illetve napjainkban már számos internetes portálon is. Van azonban egy olyan része ennek a világnak, amelyről egyrészt kevés szó esik, másrészt, amelyeket ezen szervezetek utódai a mai napig igyekszenek titokban tartani, vagy legalábbis ködösíteni. Ez pedig nem más, mint az anyagi háttér, illetve az állami apanázs felhasználásának pontos struktúrája és aránya. Önmagában is izgalmas tétel, hogy mennyi pénz jut az információk megvásárlására, illetve ezzel összefüggésben a beépített vagy a „céggel" kapcsolatban lévő emberek - vagyis divatos, de rossz szóval élve az „ügynökök" - munkájának megfizetésére. Sajnálatos tényként kell rögzítenünk, hogy a két világháború közti időszakban a politikai és az államrendészeti ügyekben eljáró rendőrségi osztályok megmaradt szerény mennyiségű iratanyagban sem található az előbbi problematikát bemutató irat. Nem így a Magyar királyi Pénzügyminisztérium általános iratokat őrző anyagában (K-269)! Hisz finanszírozási kérdésekben nem lehetett megkerülni a szakminisztériumot, ahol aztán szerencsénkre néhány morzsa megmaradt mindenféle háborús pusztulás ellenére is...

Az alábbiakban szó szerint közöljük belügyminiszter pénzügyminiszternek írt két levelét: keletkezési idejük 1922 júliusa és szeptembere. Az első levél lényegi eleme, a már 1867 óta a „bizalmas természetű közbiztonsági kiadások" fedezetére szánt összeget a belügyi tárca ne csak egyszerűen, „szokás szerint" megkapja, hanem, hogy azt növeljék a duplájára. Érdemes megjegyezni, hogy az összeg megduplázása nem volt légből kapott ötlet, hisz az 1920-as kerethez képes az 1921-es is majd 66-67%-kal nőtt. Ennek hátterében egyértelműen a még használatban lévő korona érezhető értékromlása, 1922 nyarától pedig egyenesen jelentős inflációja állt. Az infláció pontos mértékét azonban nehéz meghatározni, ugyanis pontosan ebben az időszakban készültek el az első inflációs számítások Magyarországon. Nyilvánvaló, hogy a különböző számítási módszerekkel készített adatsorok más-más inflációs rátát mutattak, az azonban , hogy ezek már mind két számjegyűek 1922 derekán.

Érdemes megvizsgálni a levelek keletkezésének időpontjában a magyar belpolitikai helyzetet is. Az ország túl volt a „forradalmak korán", az 1919-1920-as zavaros időkön. Immár Horthy Miklós volt a kormányzó, az ország pedig a bethleni konszolidáció mindennapjait élte. A kialakult hatalomgyakorlói kör ekkor már igyekezett minél jobban bebiztosítani saját pozícióit. Bethlen 1922 februárjában

saját kormánypártját (Keresztény-Keresztyény Kisgazda- Földmíves és Polgári Párt, közismert neve: Egységes Párt).[4] Két hét sem telt el az Egységes Párt létrejöttétől, amikor március 2-án megjelent a 2200/1922 sz. kormányrendelet. Ez alapvetően megváltoztatta a választási rendszert, amelynek lényegi eleme volt a választójog szűkítése és az ország nagyobbik részén a nyílt szavazás visszaállítása. Ennek a rendszernek is köszönhetően az 1922-es választásokon az Egységes Párt a szavazatok 58%-át szerezte meg, s biztosította a stabil nemzetgyűlési hátteret Bethlennek és kormányának.

A stabil háttér és a már valóban békéssé vált körülmények eredőjeként 1922. június 26-án

a végrehajtó hatalom számára a háború esetére szóló hatalom gyakorlása.

A stabil belpolitikai helyzet mellett az ország külpolitikai helyzete messze nem volt ennyire bíztató. A trianoni béke után, Magyar Királysággal, mint vesztes hatalommal, nem sokan akarták kapcsolataikat elmélyíteni. Mi több, a szomszédos államok saját szövetségi rendszert hoztak létre a magyar revízió ellen, ami kisantant néven került be a magyar közbeszédbe. Egy ország volt, amely nem zárkózott el mereven a Magyarországgal való kapcsolatok elől, ez pedig a

volt. A bolsevik állammal szemben azonban a magyar félnek komoly ideológiai fenntartásai voltak, s a tárgyalások legfontosabb elemének a háború során orosz hadifogságba esett magyar foglyok hazahozatalát tartotta. E tárgyalások keretében azonban nem csak a magyar hadifoglyok térhettek haza, hanem a magyarországi kommunisták - köztük több egykori elítélt népbiztos - a Szovjetunióba távozhatott. Tehát kvázi akár úgy is tűnhetett, hogy a gyűlölt kommunista mozgalom elveszíti vezetőinek, tagjainak, szimpatizánsainak nagy részét...

Ilyen körülmények között kérte tehát Rakovszky, hogy emeljék fel a már említett „bizalmas természetű közbiztonsági kiadások" fedezetére szánt keretösszeget. Sajnos a hivatalos pénzügyminisztériumi válasz nem maradt fenn, csupán az aktára írt levéltervezet. Ebben azonban a kérdések és a kifogások domináltak:

... méltóztassék velem közölni azokat a különös indokokat, amelyek az ország mai súlyos pénzügyi helyzete dacára is indokolttá tennék azt, hogy a közbiztonsági alap kétszeresére, azaz 1 millió K-ra felemeltessék.

Ez alkalomból tisztelettel közlöm Nagyméltóságoddal azt is, hogy mivel úgy a számviteli törvény helyes keresztülvitele, mint a kormány érdeke szempontjából is kívánatosnak tartom, hogy a bizalmas természetű kiadásokról vezetett számadások az ellenőrzések alól ne mentesüljenek, elvileg az egyes tárcáknak rendelkezésére álló alapok mielőbbi

szükségesnek tartom."

Kállay Tibor

A második Rakovszky levélből kiderül, hogy végül sikerült elérni a keret megemelését, csak nem 1 000 000 koronára, hanem 8 000 000-ra (!). Az ily mértékű növelést pusztán az inflációval nem lehet magyarázni, mélyebb okokat kell sejtenünk, különösen a zajló szovjet-magyar tárgyalások és az Oroszországból visszatérő hadifoglyok tömegének a fényében. Látható tehát, hogy a pénzeszközökért folyó csatát megnyerte a belügyi vezetés. A levélből ugyanis kiderül, hogy már nem „csak" a következő évi megemelt keret biztosított a belügy számára, hanem a negyedéves különbséget visszamenőleg, mint korábban fel nem használt pénzt kérte a már említett alap számlájára átutalni. A Pénzügyminisztérium válaszlevele ebben az esetben sem maradt fenn, csupán annak tervezete. Ennek a hangneme azonban teljesen más, mint a bő egy hónappal korábbi esetében. A sokkal készségesebb és barátságosabb levéltervezetben ezt : „van szerencsém Nagyméltóságodat értesíteni, hogy a „Közbiztonsági és közrendészeti szolgálat" cím „Közbiztonsági alap" rovatán az 1922/23 évi I. negyedi hiteligénylésben már engedélyezett 125 000 K-án felül pótlólag 1875 000 K-t bocsátott Nagyméltóságod rendelkezésére."

A pénz felhasználása vélelmezhetően a továbbiakban sem a számvitelre vonatkozó korabeli jogszabályok maradéktalan betartásával történt. Ezen azonban nem lehet csodálkozni, az információk megvásárlása és a „b" egyének honorálása nehezen lett volna nyugta ellenében elképzelhető. Az már nyilván csak a sors fura játéka, hogy az alapot a mindennapi életben kezelő Postatakarékpénztár egyik alkalmazottja, Opris Oszkár lett a két világháború között a rendőrség egyik legfoglalkoztatottabb „b"

...

Ezen a napon történt szeptember 27.

1920

Megkezdi működését a Magyar Királyi Honvéd Hadiakadémia (ma Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem).Tovább

1939

Lengyelország 19 napos ellenállás után kapitulál az országba betört német inváziós haderő előtt.Tovább

1940

Magyarországon megalakul az egységes Nyilaskeresztes Párt, Szálasi Ferenc vezetésével.Tovább

1987

„A magyarság esélyei” címmel, több mint 180 résztvevővel rendezték meg a lakiteleki találkozót, amelynek politikatörténeti jelentősége...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő