„Trükkök százai” (kellenek) a devizakereskedelemben (is)?

Egy elképzelés és egy elméleti példa 1923-ból a korona átváltására

Az első világháborút követő zűrzavaros időszak után a magas infláció, az ellátási nehézségek arra ösztönözték a lakosságot, hogy értékálló eszközben tartsa a vagyonát. Külföldi fizetőeszközre azonban a kormánynak is szüksége volt, amely érdekelt volt a valuta, illetve a devizagazdálkodás kézben tartásában. Most már „csak” az volt a kérdés, hogy az állam miképpen tudhat a lakossági és vállalati kézben lévő valutából valamennyit lecsippenteni. Erre példa az alábbiakban szó szerint közölt forrás, amelyet Kállay Tibor pénzügyminiszter iratai között találhatunk meg.

Bevezető 

A ma embere szívesen gondolja azt, hogy a különféle pénzügyletek csak napjainkban bonyolultak és a laikus számára nehezen érthetőek. 100 évvel ezelőtt biztosan egyszerűbbek voltak, maguk a bankok is átláthatóbban működtek. Azonban ez az „urban legend" sem igaz. A különböző banki, bankközi tranzakciók már a 20. század elején is éppen olyan összetett folyamatok voltak, mint napjainkban. Hasonló állapítható meg már a korabeli valuta, illetve

is. S van még egy hasonlóság a 90 évvel ez előtthöz képest. Nevezetesen a korabeli magyar államnak is komoly pénzügyi gondjai voltak, minden módon megpróbált pénzhez jutni. Nem először és nem utoljára a világtörténelemben kemény valutára is szüksége volt az országnak. Ezen pénzszerzési kísérleteket több, de inkább kevesebb siker kísérte, s végül csak az 1924-es népszövetségi kölcsön oldotta meg, s rendezte a magyar pénzügyi problémákat. Erre már pénzügyminiszter is utalt 1923. május 4-ei beszédében.

Az 1920-as évek eleji pénzügyi gondok oka elég nyilvánvaló, az elvesztett világháború nem csak az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását hozta magával, hanem pénzügyi rendszerének és valutájának - a koronának - is a végét jelentette. A helyzetet súlyosbította - legalábbis magyar szempontból ‑, hogy a dualista államalakulatban a magyar félnek szerények voltak a lehetőségei a monetáris politika alakításában. Bár a jegybank szerepét betöltő Osztrák-Magyar Banké volt a bankjegykiadás monopóliuma, ez azonban a háborús zűrzavarban ellenőrizhetetlenné vált. Ráadásul az időközben létrejött utódállamok területén forgalomban lévő koronát is kvázi be kellett fogadni, ami csak tovább növelte az egyre inkább elszabaduló inflációt. Magyar szempontból tovább súlyosbította a pénzügyi helyzetet, hogy az Osztrák-Magyar Bank sorsát, vagyis felszámolását már az 1919. szeptember 10-én az Osztrák Köztársasággal megkötött Saint-Germain-i béke előírta. Ebből következőleg a trianoni béketárgyalásokkor már fel sem merült az Osztrák-Magyar Bank problematikája, hanem a vonatkozó paragrafust egyszerűen a Saint-Germain-i békéből lefordították és áttették a trianoni szerződésbe. Vagyis, esély sem volt semmiféle magyar érdek érvényesítésére.

Egymillió Korona

    
                           
Forrás: papírpénz.hu

Így nem csodálkozhatunk azon, hogy amint a politikai viszonyok elindultak egy minimális szintű normalizálódás felé, a magyar kormány a pénzügyek területén is megpróbált rendet teremteni, vagy legalábbis átlátni a kialakult helyzetet. Ne feledjük, az új jegybank létrehozásához még nem voltak meg az objektív feltételek, de a trianoni béke előírta a bankjegyek helyzetének rendezését. Ezért a törvényhozás megalkotta az 1921. évi XIV. törvénycikket, a

. Ennek második fejezet hozta létre a Magyar Királyi Állami Jegyintézetet. A törvény 8. §-a szerint: „A pénzforgalom fenntartása, annak szabályozása, a fizetések kiegyenlítésének megkönnyítése, a mezőgazdasági, kereskedelmi, nagy- és kisipari hiteligények kielégítése, az állami fizetési szolgálat ellátása végett addig is, míg jegybank létesíthető lesz, Budapest székhellyel, közhivatali jelleggel a pénzügyminiszter főfelügyelete alatt működő, önálló jogi személyiséggel fölruházott m. kir. állami jegyintézet létesíttetik.

Mindazok a jogok, amelyeket a kereskedelmi törvény vagy más jogszabály bejegyzett kereskedőnek biztosít, az állami jegyintézetet is megilletik. Az állami jegyintézet és fióktelepei bejegyzésének a kereskedelmi cégjegyzékben nincs helye."

Popovics Sándor

Forrás. Wikipedia

A Jegyintézet létrejötte, illetve

gazdaságfilozófiája - szemben a korábbi „mesterséges pénzszűke" generálásával - a pénzforgalmat óhajtotta generálni. Ennek módját a váltóhitelezés újraindításában látta Popovics. Elképzelését elfogadtatta a kormánnyal és a Jegyintézet vezetésével, s 1923-ra a Jegyintézet követeléseinek jelentős részét, 50%-át, immár a tették ki. Ez egyet jelentett a pénzkínálat folyamatos bővülésével. Azonban ez a hitelbővülés - bár kétségtelen sok esetben használt a reálgazdaságnak ‑, de mégis csak magasan tartotta az inflációt, s nem rendezte a korona helyzetét sem.

A magas infláció, a korona egyre bizonytalanabb hosszú távú sorsa, az ellátási nehézségek mind-mind arra ösztönözték a lakosságot, hogy valamilyen értékálló eszközben tartsa a vagyonát. Ez - nem meglepő módon - az arany és a különböző valuták voltak (elsősorban svájci frank, francia frank, kisebb mértékben brit font és USA dollár). Külföldi fizetőeszközre azonban a kormánynak is szüksége volt. Másrészt az immár független Magyar Királyságnak nem volt megfelelő vámvédelme, így maga a kormányzat is érdekelt volt a valuta, illetve devizagazdálkodás kézben tartásában. Ezért - immár másodszor - a kormány felállította a Devizaközpontot 1922. augusztus 8-án. (Első alkalommal háborús viszonyok közepette, 1916. február 24-én hozták létre, de 1920. január 23-án megszüntette a 770/1923 sz. ME rendelet.) Bár a

működését még a nemzetgyűlésben is támadták, de a gazdasági élet szereplői alapvetően megértették a Központ működésének szükségességét.

Most már „csak" az volt a kérdés, hogy az állam miképpen tudhat a lakossági és vállalati kézben lévő valutából valamennyit lecsippenteni. Erre példa az alábbiakban szó szerint közölt forrás, amelyet Kállay pénzügyminiszter iratai között találhatunk meg. A dokumentum stílusán, a rövidítéseken is látszik, hogy belső munkaanyagot olvasunk. Emiatt a bankok elnevezésének korabeli helyesírási módját meghagytuk. Maga a készítő is a végeredményt, vagyis annak kiemelését tartotta fontosnak, hogy az állam hol és mennyit kereshet az „üzleten". Az állam - s ez a forrásból is alapvetően kiderül - azt a szabályozást tudta a legjobban kihasználni, hogy a valutát be kellett szolgáltatni a Devizaközpontba, illetve venni is csak onnan lehetett. Az már valóban a tranzakció legbájosabb része (lett volna), hogy túl a Devizaközpont jutalékán, a Jegyintézet is keresett volna jutalék gyanánt az üzleten. Ha összeadjuk, hogy a magyar állam szervei jutalék gyanánt mennyi pénzt vontak le a tranzakció során, akkor az csupán az eredeti összeg kb. 1,84%-a. Csakhogy ez az összeg, illetve arány magasabb, mint amennyit a tranzakcióban résztvevő két bank együtt keresett (volna) az ügyleten....

Ebből a tervezetből, illetve erre tervezetre építve végül nem valósult meg semmi, hiszen a következő évben megalakult a Magyar Nemzeti Bank (MNB), a Jegyintézet és a Devizaközpont pedig ezzel párhuzamosan megszűntek, illetve beolvadtak az immár önálló magyar jegybankba. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a devizagazdálkodás továbbra is egy rövid időszakot leszámítva (1925-1931) kötött maradt Magyarországon, csak most már az MNB hatáskörébe tartozott annak felügyelete. Vagyis az MNB - nyilván a mindenkori magyar állami vezetéssel szorosan együttműködve - tudott, és játszott is az árfolyamokkal és a különféle transzferdíjakkal.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 14.

1901

A lotaringiai csatában a francia hadsereg sikertelenül támadja a németeket.Tovább

1920

Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) magyarellenes szövetségre lépnek, ez lesz a kisantant első...Tovább

1945

Japán kapitulációjával véget ér a második világháborúTovább

1952

Rákosi Mátyás lesz Magyarország miniszterelnöke.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők