Képgaléria megtekintéseNagy földrengés Kecskeméten.Tovább
Egy első világháborús frontharcos felvételei
Háborús töredékek Rajk Sándor szemével.
Folyóiratunk egy még töredékesen is nagyon érdekes első világháborús fotósorozatot tesz közkinccsé, amely szinte véletlenül került a Magyar Országos Levéltár tulajdonába. A felvételeket Rajk László egyik bátyja, Rajk Sándor készítette, s mint egyik-másik felvétel számozásából látszik, igen sok felvételt készített a háború alatt. Ebből ez a 42 felvétel csak egy töredék, de így is felvázol egyfajta háborús pályaképet: az orosz harcteret, a román frontot, a Duna–Tisza közi állomáshelyeket a szabadságok és a sérülések idejét.
Folyóiratunk egy még töredékesen is nagyon érdekes első világháborús fotósorozatot tesz közkinccsé, amely szinte véletlenül került a Magyar Országos Levéltár tulajdonába. A felvételek Rajk László bátyjának, Rajk Jenőnek a tulajdonában voltak, aki halála előtt átadta e fotókat közeli hölgyismerősének. A hölgy juttatta el a Levéltárba a fotókat.
Rajk Jenő - talán a kis korkülönbség miatt - igen szoros kapcsolatot ápolt Rajk Lászlóval. 1949-ben többször is meglátogatta öccsét kivégzése előtt a börtönben. (Az, hogy a fotók miként jutottak Rajk Jenőhöz, nem ismeretes számunkra.) A székelyudvarhelyi Rajk család tizenegy gyermeket nevelt, s közülük csak három volt leány. Név és születési sorrend szerint: József, Lajos, Gyula, Sándor, Vilma, Endre (a későbbi nyilas államtitkár), Erzsébet, Jenő, László, Berta és Béla. Rajk Sándor, a fotók készítője negyedikként látta meg a napvilágot, s mint egyik-másik felvétel számozásából látszik, igen sok felvételt készített a háború alatt. Az itt látható fotók közül a 236. a legnagyobb számú, s nyilván nem az volt az utolsó. Ebből ez a 42 felvétel csak egy töredék, de így is felvázol egyfajta háborús pályaképet. Lehetséges, hogy a család valamely leszármazottjánál maradtak még felvételek, s talán a későbbiekben ki lehet egészíteni a sorozatot.
Milyen sorsról árulkodnak ezek a felvételek: Mivel több esetben láthatunk csak fiatal tiszteket a képeken, valószínűsíthetően ő is az alsó tisztikarhoz tartozott. Ezt csak megerősíti, hogy a 20. század elején egy egyszerű honvédnak nem nagyon lehetett akkoriban luxusnak számító, vagy magasabb műszaki képzettséget feltételező fényképezőgépe. Viszont nem tartozhatott a hivatásos állományhoz, amit megerősít az is, hogy a Hadtörténelmi Levéltárban nem maradt fenn adat róla.
A felvételek olyan háborús pályaképet tükröznek, amely érdekes módon megfelel 39. honvéd gyaloghadosztály első világháborús állomáshelyeinek. Sajnos az ezred, zászlóalj beosztást nem tudtuk eddig kideríteni. Az első felvétel 1915. november első felében készült, vélhetően tehát Rajk Sándor ebben az évben vonult be szolgálatra, s 1915 őszén került az orosz frontra, és mint az egyik képen egy Miczkiewicz emléktábla utal rá, vélhetően egy lengyel földbirtokos tulajdonában lévő kastély közelébe. Mint az egyik fotón látható, hosszú télre készülve, a katonák háborús védőkörletet építenek. Életük ettől kezdve hónapokon keresztül ehhez ún. stellunghoz kötődött. Hamarosan a hó is leesett, s felvételek többsége a lövészárok és a bunkerélet mindennapjait mutatja be. Ezt a harcálláspontot Pionier-parknak, illetve egy másik részét Rudaschi-parknak nevezték. Hogy hivatalos név volt-e vagy csak katonák egymás között hívták így, nem tudni. Mindenesetre Rajk Sándor alegysége, a 6. század itt ünnepelte 1916-ban a húsvéti ünnepeket, s az, hogy időnként kemény összecsapásokra került sor az orosz csapatokkal, bizonyítják azok a kastélyromok, melyek a Rudaschi-parknál, azaz a harcálláspont közelében voltak.
A húsvéti ünneplés mellett azonban valószínűsíthetően hetekig unatkoztak a honvédek, így hát a front mögött - felhasználva a rendelkezésükre álló lovakat - szántottak is. Persze nem zárhatjuk ki azt sem, hogy éppen a terep jobb áttekinthetősége miatt végezték ezt a tevékenységet. Az unalom azonban meghatározta napjaikat, amire a körhintázós kép is utal: Ketten tartottak egy hosszú farudat, melynek a két végére két katona felkapaszkodott, s a középen állók forgatták őket. Érdekes, hogy az 1916. június 2-án készült kép hátlapján lévő felirat azt jelzi, hogy mindez egy hónappal a támadás (angrif) előtt történt. A dolog azért is érdekes, mert Galíciában az Alekszej Alekszejevics Bruszilov tábornok vezette orosz offenzíva már 1916. június 4-én elkezdődött, amely érzékeny veszteségeket okozott a Monarchia csapatainak. A felirat tanúsága szerint azonban Rajk Sándor egysége még ezt követően is viszonylagos nyugalom tölthette napjait, bár ezután már nincs lövészárokban készült kép, vagyis a front megmozdult.
A témák: ebéd egy filagórában (nyitott, fedett faépítmény) egy kastély közelében, egy helyi falu lakosai, egészségügyi gyakorlat. A július 12-én készült utolsó felvételt követően pedig már a súlyos harcok miatt nem volt erre lehetősége, mert megsebesült. A következő fotó már a székesfehérvári katonai kórház kórtermében készült augusztusban.
A sebesülésből felgyógyulva először Berettyóújfalun teljesített szolgálatot, ahol már látta a székely menekülőket, akik az 1916. szeptember elejei román betörés elől kerültek az Alföldre. A hadosztály részt vett a román hadsereg kiszorításában és a Maros felső folyásánál, az Uz völgyébe folytatott állásharcokban. 1917 őszén 1918. elején a magyar csapatok a Slanic völgyében védelemben voltak a Kárpátok észak-keleti részén. Az 1918. januári Baile Slanic jelzésű képek erre a moldvai üdülőhelyre utalnak.
A hadosztály 1918 márciusától a Duna-Tisza közén szétszórva állomásozott, és a felvételek is ezt jelzik. Valamilyen okból azonban a fotók készítője 1918. április első felében a családjánál, Székelyudvarhelyen tartózkodott, amit a családi felvételek bizonyítanak. Májusban azonban már az észak-bácskai, ma is Magyarországhoz tartozó Madarason állomásozott. Júniusban ismét hazatérhetett, amire a korondi felvételek utalnak, majd júliusban már - vélhetően a Tolna megyei Faddon - vett részt egy kitüntetés átadáson, az ő szavaival decoráláson.
Hogy a hadosztállyal együtt augusztusban ő is az olasz frontra került, nem tudjuk, viszont sokat mondó az utolsó felvétel, amelyen fiatal sebesült tisztek láthatók egy ápolónő (apáca) társaságában szeptember 14-én. Lehet, hogy a sebesülés miatt elkerülte az olasz hadifogságot a háború végén!?
Külön érdekes a felvételek nyelvezete: a német katonai szakkifejezések mellett magyar a felirat, akár úgy is, hogy két német kifejezés között „és" kötőszó található. A fotók egy része nem a hátlapon található, így az olvasó is tanulmányozhatja, netán megfejtheti Rajk Sándor néhol nehezen olvasható feliratait.
Ezen a napon történt július 08.
1911
1946
Az egység jegyében megalakult a Magyar Zsidók Országos Egyesülete.
A SZIT üzemi úttörőcsapatok szervezését kezdi meg.Tovább
1974
A KISZ KB jelzésére a KB Párt és Tömegszervezeti Osztálya előterjesztést készített Aczél György számára, hogy a „nyilvánosság legteljesebb...Tovább
1983
A Hazafias Népfront támogatásával megalakították a Népfőiskolások Baráti Körét. Ez a lépés is a demokratikus erők összefogását szolgálta,...Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.
Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.
Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.
Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.
Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.
Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.
Budapest, 2020. június 16.
A szerkesztők