A moszkvai csonka olimpia

A moszkvai csonka olimpia - bár Szovjetunió kétségkívül presztizsveszteséget szenvedett - összességében sikeresnek bizonyult. Ugyanakkor világossá vált, hogy az olimpiai mozgalmat át kell alakítani. Ennek egyik jele volt Juan Antonio Samaranch megválasztása a NOB elnökévé, aki 30 évig irányította és átalakította az olimpiai mozgalmat. Ekkor azonban még nem lehetett látni, hogy a válság a következő olimpiát is érinti és a "birodalom" megpróbál visszavágni.

Bevezetés 

A politika nem először szólt bele az olimpiák eseményeibe. Ismeretes, hogy az 1972-es müncheni olimpián a Fekete szeptember nevű terrorszervezet az izraeli csapat tagjai közül több túszt ejtett, melynek végül 11 áldozata lett. Ettől kezdve az olimpiák biztonságára is sokkal jobban kellett vigyázni.

1976-ban Montreal úgyszintén nem volt mentes a problémáktól, s ebben csak a kisebb gondot jelentette a müncheni tapasztalatok miatt bevezetett biztonsági óvóintézkedések sora. A versenyzőket motoros rendőrök kísérték a versenyekre, a csarnokokban, stadionokban fegyveres őrök vették körül a nézőket és a versenyzőket, elkülönítették a győzteseket ünneplő honfitársaiktól.

A bajok azonban a küzdőtéren kívül kezdődtek. Egy új-zélandi rögbicsapat túrán vett részt Dél-Afrikában, amelyet fajüldöző politikája miatt kizártak az olimpiai mozgalomból. Ezért az Afrikai Legfelsőbb Sporttanács - bojkottal fenyegetőzve - azt követelte, hogy Új-Zéland ne vehessen részt az olimpián. A NOB ezt elutasította, ezért az afrikai országok többsége hazahívta versenyzőit. Ugyancsak diplomáciai bonyodalmat okozott, hogy a kanadai kormány nem kívánatosnak nyilvánította a Kína nevében fellépő tajvani sportolók részvételét, akik már meg is érkeztek az országba. Kizárásuk esetén az amerikaiak fenyegettek bojkottal, mire a NOB kompromisszumot javasolt: az ország sportolói ne Kína, hanem Tajvan néven versenyezzenek. Ebbe azonban a tajvaniak nem mentek bele, s inkább hazautaztak. Látható tehát, anélkül, hogy korábbi olimpiai példákkal (Pl. 1936, Berlin) példálóznánk, a politika így vagy úgy jelen volt a hetvenes évek olimpiai mozgalmában, s nem lehetett kizárni e "hagyomány" folytatódását.

1974-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Bécsben tartott 75. jubileumi ülésszakán Moszkva kapta a XXII. Nyári Olimpiai Játékok rendezési jogát. Rendben haladtak az olimpiai előkészületek, építették az új létesítményeket, a meghívókat is szétküldték, s ismerve a Szovjetunióbeli viszonyokat azt is remélni lehetett, hogy a biztonsági intézkedésekkel sem lesz baj. Moszkvából egyfajta kirakatvárost csináltak, feltöltötték az addig üresen tátongó boltokat, a városban csak az állandó lakosok maradhattak, idegen autót nem engedtek be a városba, a versenyzők elhelyezésére, ellátására szintén nem lehetett panasz.

Ekkorra azonban már várható volt, hogy a moszkvai nem lesz teljes értékű olimpia, s jónéhány ország csapata távol marad a versenyektől.

1979. december 26-án a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba "rendet teremteni". Erre reagálva Jimmy Carter, az USA elnöke gabonaembargót rendelt el a Szovjetunióval szemben, majd felhívást tett közzé, hogy a szabad világ országai bojkottálják a moszkvai olimpiát. Mivel a szovjet csapatok nem vonultak ki, Carter tovább folytatta kampányát, s szövetségeseit is meggyőzte, így pl. az NSZK és Japán is távol maradt az olimpiától. (A brit csapat - kormánya szándéka ellenére - azonban elment Moszkvába.) Az amerikai sportolók küldöttséggel próbálták meg az elnököt meggyőzni, de ő nem változtatott döntésén.

A jétékokat végülis hivatalosan 30 ország bojkottálta, 33 olimpiai bizottság pedig nem válaszolt a meghívóra. Carter ahhoz sem járult hozzá, hogy Los Angelesnek, a következő olimpia rendezőjének képviselője a záróünnepségen átvegye az olimpiai zászlót.

A július 19. és augusztus 3. között lezajlott játékokon végül csak 81 ország vett részt, amelyen így a szocialista országok taroltak, főleg a Szovjetunió 80 és az NDK 47 aranyéremmel. A többi nemzetnek összesen 77 aranyérem jutott.

Az csonka olimpia - bár Szovjetunió kétségkívül presztizsveszteséget szenvedett - összességében sikeresnek bizonyult. Ugyanakkor világossá vált, hogy az olimpiai mozgalmat át kell alakítani. Ennek egyik jele volt Juan Antonio Samaranch megválasztása a NOB elnökévé, aki 30 évig irányította és átalakította az olimpiai mozgalmat. Ekkor azonban még nem lehetett látni, hogy a válság a következő olimpiát is érinti és a "birodalom" megpróbál visszavágni.

A magyar politikai vezetés a szokott módon szinte napi szinten foglalkozott az olimpiai felkészüléssel, s mivel az olimpia helyszíne Moszkva volt, a szovjet vezetőkkel is állandóan konzultáltak. Először a Titkárság 1980. február 4-i ülésén foglalkoztak az olimpiával, akkor is csak annyira, hogy tudomásul vették Korom Mihály bejelentését részvételéről a február 10-én esedékes olimpiai eskütételről. Ezt követően a május 13-i politikai bizottsági ülés napirendjén tárgyaltak az olimpiáról (L. az 1. számú dokumentumot) A jegyzőkönyv azt tanúsítja, hogy a magyar vezetők nem fogták fel tragikusan az amerikaiak bojkottfelhívását. Egyrészt nem vesztegettek rá túl sok szót, másrészt viszont - bár hivatalosan a bojkott ellen léptek fel - Gyenes András Kádárral egyetértve úgy nyilatkozott, hogy "Az lenne előnyös számunkra, ha a bojkott minél teljesebb lenne." Hozzá kell tenni, ezt azért mondta, mert így a magyarok helyezése a nemzetek közötti pontversenyben kedvezőbb lenne. Amúgy mindent a "normális" menetrend szerint tárgyaltak: milyen eredménnyel számolhat a magyar csapat, mit kell tenni a felkészülési időszakban stb. S ugyanez a vonulat tapasztalható később is, a bojkottról azonban csak egyszer esik szó. A Titkárság június 16-i ülésén az eredményesen szereplő versenyzők kitüntetési elveit, a búcsúztatást tárgyalták meg. (L. a 2. számú dokumentumot) A 30-i ülésen merül fel, hogy dolgozó középiskolások (nyilván nem maguktól) felvetették, "anyagilag segíteni kívánják az olyan külföldi sportolókat, akik kormányuk bojkottja ellenére részt kívánnak venni a moszkvai olimpián." Mint a határozat kimondta: "A Titkárság értékeli a kezdeményezők dicséretes szándékát, de nem helyesli, hogy országos mozgalommá váljék. Elképzelhetőnek tartja viszont, hogy azokat az ausztráliai sportolókat részesítsék segítségben, akik útban Moszkvába már hazánkba érkeztek."

A Titkárság július 14-i ülése már csupán protokollkérdésekkel foglalkozott. (L. a 3. számú dokumentumot). A Politikai Bizottság július 22-i ülése pedig - vita nélkül - csak tudomásul vette a az olimpia megnyitásáról szóló tájékoztatót. Az olimpia után augusztus 5-én a Politikai Bizottság - anélkül hogy értékelte volna az olimpiát, bár ebben lehet, hogy Kádár távolléte is szerepet játszott - az eredményesen szereplő versenyzők kitüntetési javaslatait tárgyalták meg. (L. a 4. számú dokumentumot) Az utolsó olimpiával kapcsolatos napirend pedig jóval később december 9-én született, amikor a Politikai Bizottság az olimpiával kapcsolatos összefoglaló jelentést tárgyalta. (L. az 5. számú dokumentumot) A vitán az olimpia kapcsán a magyar sport általános kérdései is felmerültek, s ennek eredményeként a teljesen formális határozati javaslat helyett egy alaposabb határozat készült. A PB azt is elfogadta, hogy a magyar sport általános helyzetéről készüljön egy átfogó összefoglaló jelentés.

Ezen a napon történt október 01.

1901

Megjelent a Lórántffy Zsuzsnna Egylet lapja az Olajág. Céljáról – töb-bek között – ezeket írták: „Légy útmutatója ténfergőknek, vigasz a...Tovább

1903

Megjelent a keresztyén nők lapja, a Mustármag. „Egyebet semmit sem kívánunk e lap által cselekedni – olvashatjuk a beköszöntőben –, mint...Tovább

1938

Németország annektálja a Szudétavidéket (Csehszlovákia 1/3-ad részét).Tovább

1939

A német haderő bevonul Varsóba.Tovább

1946

Véget ér a nürnbergi per.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők