A moszkvai csonka olimpia

A moszkvai csonka olimpia - bár Szovjetunió kétségkívül presztizsveszteséget szenvedett - összességében sikeresnek bizonyult. Ugyanakkor világossá vált, hogy az olimpiai mozgalmat át kell alakítani. Ennek egyik jele volt Juan Antonio Samaranch megválasztása a NOB elnökévé, aki 30 évig irányította és átalakította az olimpiai mozgalmat. Ekkor azonban még nem lehetett látni, hogy a válság a következő olimpiát is érinti és a "birodalom" megpróbál visszavágni.

Bevezetés 

A politika nem először szólt bele az olimpiák eseményeibe. Ismeretes, hogy az 1972-es müncheni olimpián a Fekete szeptember nevű terrorszervezet az izraeli csapat tagjai közül több túszt ejtett, melynek végül 11 áldozata lett. Ettől kezdve az olimpiák biztonságára is sokkal jobban kellett vigyázni.

1976-ban Montreal úgyszintén nem volt mentes a problémáktól, s ebben csak a kisebb gondot jelentette a müncheni tapasztalatok miatt bevezetett biztonsági óvóintézkedések sora. A versenyzőket motoros rendőrök kísérték a versenyekre, a csarnokokban, stadionokban fegyveres őrök vették körül a nézőket és a versenyzőket, elkülönítették a győzteseket ünneplő honfitársaiktól.

A bajok azonban a küzdőtéren kívül kezdődtek. Egy új-zélandi rögbicsapat túrán vett részt Dél-Afrikában, amelyet fajüldöző politikája miatt kizártak az olimpiai mozgalomból. Ezért az Afrikai Legfelsőbb Sporttanács - bojkottal fenyegetőzve - azt követelte, hogy Új-Zéland ne vehessen részt az olimpián. A NOB ezt elutasította, ezért az afrikai országok többsége hazahívta versenyzőit. Ugyancsak diplomáciai bonyodalmat okozott, hogy a kanadai kormány nem kívánatosnak nyilvánította a Kína nevében fellépő tajvani sportolók részvételét, akik már meg is érkeztek az országba. Kizárásuk esetén az amerikaiak fenyegettek bojkottal, mire a NOB kompromisszumot javasolt: az ország sportolói ne Kína, hanem Tajvan néven versenyezzenek. Ebbe azonban a tajvaniak nem mentek bele, s inkább hazautaztak. Látható tehát, anélkül, hogy korábbi olimpiai példákkal (Pl. 1936, Berlin) példálóznánk, a politika így vagy úgy jelen volt a hetvenes évek olimpiai mozgalmában, s nem lehetett kizárni e "hagyomány" folytatódását.

1974-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Bécsben tartott 75. jubileumi ülésszakán Moszkva kapta a XXII. Nyári Olimpiai Játékok rendezési jogát. Rendben haladtak az olimpiai előkészületek, építették az új létesítményeket, a meghívókat is szétküldték, s ismerve a Szovjetunióbeli viszonyokat azt is remélni lehetett, hogy a biztonsági intézkedésekkel sem lesz baj. Moszkvából egyfajta kirakatvárost csináltak, feltöltötték az addig üresen tátongó boltokat, a városban csak az állandó lakosok maradhattak, idegen autót nem engedtek be a városba, a versenyzők elhelyezésére, ellátására szintén nem lehetett panasz.

Ekkorra azonban már várható volt, hogy a moszkvai nem lesz teljes értékű olimpia, s jónéhány ország csapata távol marad a versenyektől.

1979. december 26-án a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba "rendet teremteni". Erre reagálva Jimmy Carter, az USA elnöke gabonaembargót rendelt el a Szovjetunióval szemben, majd felhívást tett közzé, hogy a szabad világ országai bojkottálják a moszkvai olimpiát. Mivel a szovjet csapatok nem vonultak ki, Carter tovább folytatta kampányát, s szövetségeseit is meggyőzte, így pl. az NSZK és Japán is távol maradt az olimpiától. (A brit csapat - kormánya szándéka ellenére - azonban elment Moszkvába.) Az amerikai sportolók küldöttséggel próbálták meg az elnököt meggyőzni, de ő nem változtatott döntésén.

A jétékokat végülis hivatalosan 30 ország bojkottálta, 33 olimpiai bizottság pedig nem válaszolt a meghívóra. Carter ahhoz sem járult hozzá, hogy Los Angelesnek, a következő olimpia rendezőjének képviselője a záróünnepségen átvegye az olimpiai zászlót.

A július 19. és augusztus 3. között lezajlott játékokon végül csak 81 ország vett részt, amelyen így a szocialista országok taroltak, főleg a Szovjetunió 80 és az NDK 47 aranyéremmel. A többi nemzetnek összesen 77 aranyérem jutott.

Az csonka olimpia - bár Szovjetunió kétségkívül presztizsveszteséget szenvedett - összességében sikeresnek bizonyult. Ugyanakkor világossá vált, hogy az olimpiai mozgalmat át kell alakítani. Ennek egyik jele volt Juan Antonio Samaranch megválasztása a NOB elnökévé, aki 30 évig irányította és átalakította az olimpiai mozgalmat. Ekkor azonban még nem lehetett látni, hogy a válság a következő olimpiát is érinti és a "birodalom" megpróbál visszavágni.

A magyar politikai vezetés a szokott módon szinte napi szinten foglalkozott az olimpiai felkészüléssel, s mivel az olimpia helyszíne Moszkva volt, a szovjet vezetőkkel is állandóan konzultáltak. Először a Titkárság 1980. február 4-i ülésén foglalkoztak az olimpiával, akkor is csak annyira, hogy tudomásul vették Korom Mihály bejelentését részvételéről a február 10-én esedékes olimpiai eskütételről. Ezt követően a május 13-i politikai bizottsági ülés napirendjén tárgyaltak az olimpiáról (L. az 1. számú dokumentumot) A jegyzőkönyv azt tanúsítja, hogy a magyar vezetők nem fogták fel tragikusan az amerikaiak bojkottfelhívását. Egyrészt nem vesztegettek rá túl sok szót, másrészt viszont - bár hivatalosan a bojkott ellen léptek fel - Gyenes András Kádárral egyetértve úgy nyilatkozott, hogy "Az lenne előnyös számunkra, ha a bojkott minél teljesebb lenne." Hozzá kell tenni, ezt azért mondta, mert így a magyarok helyezése a nemzetek közötti pontversenyben kedvezőbb lenne. Amúgy mindent a "normális" menetrend szerint tárgyaltak: milyen eredménnyel számolhat a magyar csapat, mit kell tenni a felkészülési időszakban stb. S ugyanez a vonulat tapasztalható később is, a bojkottról azonban csak egyszer esik szó. A Titkárság június 16-i ülésén az eredményesen szereplő versenyzők kitüntetési elveit, a búcsúztatást tárgyalták meg. (L. a 2. számú dokumentumot) A 30-i ülésen merül fel, hogy dolgozó középiskolások (nyilván nem maguktól) felvetették, "anyagilag segíteni kívánják az olyan külföldi sportolókat, akik kormányuk bojkottja ellenére részt kívánnak venni a moszkvai olimpián." Mint a határozat kimondta: "A Titkárság értékeli a kezdeményezők dicséretes szándékát, de nem helyesli, hogy országos mozgalommá váljék. Elképzelhetőnek tartja viszont, hogy azokat az ausztráliai sportolókat részesítsék segítségben, akik útban Moszkvába már hazánkba érkeztek."

A Titkárság július 14-i ülése már csupán protokollkérdésekkel foglalkozott. (L. a 3. számú dokumentumot). A Politikai Bizottság július 22-i ülése pedig - vita nélkül - csak tudomásul vette a az olimpia megnyitásáról szóló tájékoztatót. Az olimpia után augusztus 5-én a Politikai Bizottság - anélkül hogy értékelte volna az olimpiát, bár ebben lehet, hogy Kádár távolléte is szerepet játszott - az eredményesen szereplő versenyzők kitüntetési javaslatait tárgyalták meg. (L. a 4. számú dokumentumot) Az utolsó olimpiával kapcsolatos napirend pedig jóval később december 9-én született, amikor a Politikai Bizottság az olimpiával kapcsolatos összefoglaló jelentést tárgyalta. (L. az 5. számú dokumentumot) A vitán az olimpia kapcsán a magyar sport általános kérdései is felmerültek, s ennek eredményeként a teljesen formális határozati javaslat helyett egy alaposabb határozat készült. A PB azt is elfogadta, hogy a magyar sport általános helyzetéről készüljön egy átfogó összefoglaló jelentés.

Ezen a napon történt április 21.

1908

Frederick Albert Cook elsőként éri el az Északi-sarkot (Robert Peary egy évvel később követi, 1909. április 6-án).Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő