Tervek kapuzárás előtt

A Munkásőrség, mint Népőrség? Eskü a Szent Koronára?

„Az állomány eddig csak nézője volt az eseményeknek, közbeavatkozásra nem volt szükség. […] Ugyanakkor le kell vonni a legfontosabb tanulságokat, egy hasonló helyzetre jobban fel kell készülni…” […] „A legfontosabb, hogy a Munkásőrséget át tudjuk menteni, egy új baloldali felállású vezetés legitim szervezeteként a baloldali erők segítésére és támogatására.”

A Munkásőrséget az MSZMP IKB Intéző Bizottsága hozta létre 1957. január 29-ei ülésén hozott határozatával, amely ezzel lényegében a párt hadserege lett. Szerepe, megítélése több évtizedes fennállása során a közemberek szemében megváltozott, s az utált karhatalom szép lassan elfogadottá vált, hiszen nem csupán a pártbizottságok őrizetét bízták rájuk, hanem, ha kellett a honvédség mellett a munkásőrség tagjai is mentették az embereket és vagyontárgyaikat a természeti katasztrófáknál. Ezt a javuló megítélést persze árnyalták a különböző tivornyákról, vadászvacsorákról szállingózó hírek, amelyek a '80-as évek második felére igencsak megtépázták a testület tekintélyét. Hozzá kell tenni, ekkorra a mintegy hatvanezer munkásőr nagy része - főként a fiatalabbak - nem azért lépett be, mert feltétlenül harcolni akart a párthatalom megvédéséért, hanem a férfitársaság, az idézőjelbe tett „klubélet", a bajtársiasság, a „rövid időre kiszakadni a családból vagy távol lenni az asszonytól" felfogása is szerepet játszott ebben.

A szocialista rendszer eróziójával párhuzamosan a Munkásőrséget is mind több bírálat érte, s bár az állomány többsége kitartott a szervezet mellett, mégis érezhető volt a hivatásos és a társadalmi állomány közötti feszültségek kiéleződése. A mind hangosabb külső támadások azonban a társadalmi állomány nagy többségét együtt tartották, sőt, a „tagság" inkább erőteljesebb politikai fellépést várt a Munkásőrséget irányító MSZMP-től. Az MSZMP-n belül zajló folyamatok eredményeképpen is a Központi Bizottság 1989. május 8-ai ülésén úgy döntött, hogy „a Munkásőrség önkéntesen szerveződő fegyveres szervezetként - a Magyar Népköztársaság védelmi rendszerében integrálódva - a Minisztertanács felügyelete alatt

 Egyúttal felkérte a Minisztertanácsot a vonatkozó új jogszabály megalkotására. A Minisztertanács június végén hozott határozatában (1091/1989. (VI. 30.) Mt. számú hat.) a Munkásőrség átalakítása - karcsúsítása - mellett döntött. 150 millió forinttal csökkentették a szervezet költségvetését, s így az apparátus leépítését is megkezdték, párhuzamosan a szervezeti átépítés mellett. A főként az SZDSZ aktivistái által kezdeményezett támadások közepette is Munkásőrség vezetői úgy vélték, hogy a szervezetre a jövőben szükség lesz, s lázas tempóban készítették el az átalakításra szolgáló terveket. A munkálatok keretét a Minisztertanács 1097/1989. (VII. 17.) Mt. számú határozata fogalmazta meg. Eszerint: „A honvédelmi miniszter vezetésével - az érdekeltek bevonásával - bizottságot kell létrehozni. Az új védelmi koncepció kidolgozásával összhangban át kell tekinteni, és a Minisztertanács részére javaslatot kell kidolgozni a Munkásőrség új feladataira, szervezetére, működésére, létszámára és költségvetésére vonatkozóan." A határidőt 1989. december 25-ében határozták meg. Létrehoztak egy közös HM - MOP bizottságot, amelyen belül a Honvédelmi Minisztériumban és a Munkásőrség Országos Parancsnokságán is egy-egy albizottság működött. Utóbbi kebelén belül négy munkacsoport kezdte meg a munkát. A MOP albizottság vezetője érdekes módon nem Borbély Sándor országos parancsnok, hanem az operatív ügyekben sokkal aktívabbá váló első parancsnokhelyettes, Dósa István lett. A munkálatok egyrészt a helyzet átfogó elemzését célozták, másrészt a jövőbeni feladatokra koncentráltak (szervezeti, anyagi keretek, stratégiai feladatok). A határidőket szeptember 20 és október vége közötti időpontokra tűzték ki.  című munkaanyag szeptember 25-ére el is készült, amely érezhetően a jövőbeni megmaradás igényével készült. Saját múltjának pozitív bemutatásával párhuzamosan azonban arra is utalt, hogy a szervezet „az utóbbi egy évben a támadások célpontjává vált" és „személy szerint is inzultálnak munkásőröket a munkahelyükön, az utcán, sőt a lakásukon is".

Érdekes az az ellentmondás, hogy míg a Munkásőrség szervezete, mondhatni harckészültsége, hadra foghatósága 1988-1989 folyamán végig megmaradt, s a

 a gazdának tekintett MSZMP fordult el tőle, s hagyta magára a - főként hivatásos apparátusát tekintve - sokkal baloldalibbnak számító álló Munkásőrséget. A Munkásőrség Országos Parancsnoksága pedig törekedett arra, hogy ne tekintsék az elnyomó apparátus részének: sem a március 15-ei megmozdulások alkalmával, sem a júniusi Nagy Imre temetés idején nem lépett fel aktívan, hanem inkább saját objektumai védelmére adott utasítást. A ünnepségeivel összefüggésben szeptember 29-én több demonstráció is volt a Munkásőrség egyes objektumai előtt, amelyekre szintén nem adott „harcos" választ, amint arra a Munkásőrség országos parancsnoka is utalt állásfoglalásában: „A tüntetés békés volt abban az értelemben, hogy tettlegesség egyik oldalról sem következett be. [...] Az állomány eddig csak nézője volt az eseményeknek, közbeavatkozásra nem volt szükség. [...] Ugyanakkor le kell vonni a legfontosabb tanulságokat, egy hasonló helyzetre jobban fel kell készülni." Ezt követően az állásfoglalás megfogalmazta az alapvető célt is  Eltekintve attól, hogy Borbély Sándor rosszul mérte fel a helyzetet, az azonban érzékelhető, hogy a MOP vezetése mindenképpen a szervezet megtartására törekedett, akár annak árán is, hogy új nevet választva, vagy akár a munkásőr eskü szövegét megváltoztatva polgári jellegű alakulattá váljon. Az alább közölt forrás ennek az átmentési kísérletnek egy érdekes példája, amely a testület szimbólumrendszerének (név, esküszöveg, megszólítás, csapatzászló, egységek elnevezése) a módosítását célozta.

A Munkásőrség elnevezésének megváltoztatása az év folyamán már felmerült, amire Borbély Sándor is utalt az MSZMP KB május 8-ai ülésén [popup title="elhangzott válaszában." format="Default click" activate="click" close text="„Az új név is úgy bukkant fel, már tavaly fölbukkant egy nagy tanácskozáson, egyetemi tanár javasolta, hogy meg kellene gondolni, legyünk népőrség. Annak idején, amikor a munkásőrséget tárgyalta az ideiglenes központi bizottság [1957-ben], ez a név föl is bukkant, a népőrség, a nemzeti gárda is fölbukkant, nemzetőrség is fölbukkant. Fock elvtárs javasolta már ezelőtt tizennyolc éve, hogy ezt a nevet meg kellene változtatni. Én is azt gondolom, hogy most maradjon meg a munkásőrség még, és később kell majd ezen gondolkodni!” MOL M–KS 288. f. 4. cs. 260–261. ő. e."] Akkor azonban még nem látta reálisnak a felvetést, de az augusztus 28-ai Vezetői Koordinációs értekezletet követően állásfoglalásában már Borbély is elképzelhetőnek vélte a testület névváltoztatását, hozzátéve, „hogy egy-egy szimbólumnak (pl.: vörös csillag, 

 megváltoztatásával az állomány egy része valószínű el fogja hagyni a Munkásőrséget, és erre fel kell készülni." Az országos parancsnok egyúttal utasította a

Az elkészült javaslat többféle változatot terjesztett a szeptember 26-ai Parancsnoki Tanácsülés elé, amely összefüggésben a már említett szeptember 29-ei

 Borbély állásfoglalásában is megfogalmazta, hogy „az előterjesztés a szimbólumrendszer módosítására tett javaslatokon felül a testület további sorsa körül" forog, és jelentősége messze túlmutat a címben foglaltakon. A vita alapján a parancsnok az 1989. évre vonatkozóan az addigi szimbólumrendszer érintetlen hagyása mellett döntött, vagyis a testület egy-két napra „bekeményített".

Néhány nap múlva azonban megváltoztatták korábbi véleményüket, s ebben a szeptember 29-ei tüntetéseknek a Munkásőrség vezetői számára félelemkeltő hangulata, valamint az SZDSZ 

felszólító kampányának a felerősödése fontos mozzanat volt. Az október 2-ai Parancsnoki Tanácsülés véleményének megfelelően Borbély Sándor utasította a propaganda és sajtó osztály vezetőjét a „Munkásőr eskü" szövegének módosítására és a módosított eskü decemberi egységgyűlésen való  Hogy melyik előterjesztett változatot tekintették elfogadottnak, részletes határozat hiányában nem tudjuk eldönteni, de az előterjesztésből meglehetősen egyértelműen kiviláglik, hogy melyiket javasolták első helyen.

Az előterjesztés néhány mozzanatára megkísérlem felhívni a figyelmet. A Munkásőrség elnevezésére jó néhány javaslatot felsorolnak, így az elsősorban a '48-as ('56-os ?) hagyományokra építő nemzetőrség, az USA-t idéző Nemzeti Gárda, de több más elnevezés is érezhetően más nemzetek polgári szerveződéseire utal. Az ember szinte keresi a felsorolásban a rossz emlékű „rongyos gárda" nevet is... Látható, a Népőrséget tekintették a leginkább elfogadhatónak. Ebben nyílván az a nosztalgia is szerepet játszott, hogy az 1957. január 29-ei MSZMP IB ülés elé készült javaslat is "Népőrség" néven kívánta létrehozni a Munkásőrséget. Az eskü szövegénél szintén a semlegesnek tűnő változatot ajánlották, az „elvtársi eskü" helyett. Mellékesen érdekességként bemutatnak egy akkor elképzelhetetlennek tűnő esküszöveget is, amit - leszámítva magyartalanságát - ma akár „előremutató" ötletnek is lehetne tekinteni: „ESKÜSZÖM, hogy az 1100 éves magyar államiság megtárgyiasult jelképéhez, a MAGYAR SZENT KORONÁHOZ mindig hű leszek?"

A tervezet „nemzeti irányban" próbál tájékozódni, a zászló, a testület emblémája kapcsán is, utóbbi esetében ugyanakkor elkerüli a konkrét formát, és a mindenkori nemzeti címert javasolja.

1989. október elején tehát még szinte biztos volt jövőjében a Munkásőrség parancsnoki kara, néhány nap múlva azonban már érzékelhették, hogy hamarosan véget ér a szervezet működése. Dósa István október 12-ei intézkedésében az éberség, a biztonság fenntartására hívott fel, és a hétvégi szolgálat ellátásával a hivatásos állományt bízta meg (a társadalmi állományban kevéssé bíztak). A legárulkodóbb jel azonban az az utasítás, hogy a

1989. október 20-án az országgyűlés Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter előterjesztésére elfogadta a munkásőrség jogutód nélküli megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot 

amit csak megerősített az országgyűlési döntés miatt e ponton már érdektelen négyigenes népszavazás november 26-ai megerősítő döntése.

Az irat jelzete: MOL M-KS 295. f. 1. cs. 5. ő. e. - 1989. Javaslat a testület szimbólumrendszerének módosítására

Ezen a napon történt július 12.

1919

1919 – P. Ábrahám Dezső vezetésével Szegeden ellenkormány alakult.Tovább

1941

A Luftwaffe először bombázza Moszkvát.Tovább

1943

A prohorovkai páncélosütközet, a világtörténelem legnagyobb tancsatája a kurszki ívbenTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők