„A magyar népnek van ereje, hogy lesújtson minden hazaárulóra”

A Mindszenty-per „visszhangja” egy üzemi lapban

„Megelégedéssel vettem tudomásul a hétfő esti újsághírt, amely beszámol Mindszenty hercegprí-más letartóztatásáról. Nekünk, magyar dolgozóknak csak egy lehet erről a véleményünk, mégpedig az, hogy ilyen ember, aki vallást, az egyházat arra használja föl, hogy a piszkos imperialista külföld propagandáját terjessze, aki ellene van hazánk békés fejlődésének, aki a vallást szembe helyezi a politikával, s ahol csak módjában van, ellenünk dolgozik, nem méltó arra, hogy a magyar katolikus dolgozó nép vezetője legyen.”

Az egyház vezető szerepe a magyar társadalomban 1945-ig megkérdőjelezhetetlen volt. Mindebből egyenesen következik, hogy a Magyar Kommunista Párt ezt a tekintélyt kívánta megtörni, ezért aztán potenciális ellenségnek tekintette azokat - így az egyházakat is -, akik útjukban álltak a hatalomhoz vezető úton. A lényegében a kezdetektől az MKP ellenőrzése alá tartozó politikai rendőrség már 1945-től kezdve folyamatosan figyeltették azokat az embereket, szervezeteket, aki a hatalmukra veszélyt jelentettek. Így került Mindszenty József bíboros is [popup title="képbe." format="Default click" activate="click" close text="Lásd ehhez: Gergely Jenő: A Mindszenty-per. Bp., 2001.; Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története. Bp., 2000.; Kahler Frigyes: A főcsapás iránya: Esztergom: Mindszenty bíboros pere. Bp., 1998.; Szabó Csaba: A Mindszenty-per (1948). Magyar Történeti Archívum. [4. köt.]. Bp., é. n."]

Nagy Ferenc miniszterelnök 1946 nyarán a probléma forrásaként, amely a katolikus egyházat és főleg Mindszentyt a MKP látóterébe hozta, az 1945. évi októberi választási körlevet határozta meg. A körlevél első részében a képviselőválasztással, a második részben a demokrácia magasabbrendűségével, a harmadik rész a korszak hazai közéletével foglalkozik, kiemelve néhány olyan eseményt, amely a keresztény erkölcsiség szempontjából teljesen elfogadhatatlan. A körlevél, amit 1945. november 1-jén olvastak fel a templomokban, hangsúlyozta a

Másnap, november 2-án, az MKP Politikai Bizottsága (PB) reagált az elhangzottakra, amit a Szabad Nép november 3-ai számában tettek közzé. A PB reakciósnak, az imperialisták kiszolgálójának, a magyar nép ellenségének nevezte a katolikus egyházat, amely az országot romlásba akarja vezetni. Még ugyanaznap, 2-án kommunista nyomásra dálnoki Miklós Béla miniszterelnök részvételével értekezletet tartottak a miniszterelnökségen az MKP, az Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Radikális Párt pártvezetői. Itt újra elítélték a püspökkari körlevelet, s a határozat még aznap megjelent a Szabad Népben. November 3-án tehát két elítélő nyilatkozat is napvilágra került. A november 4-ei nemzetgyűlési választásokat azonban a Független Kisgazdapárt nyerte meg, a kommunistáknak csak 70 mandátum jutott. Mindszenty így kommentálta az eseményeket: „A választásokból 57,7 százalékos győzelemmel került ki a Kisgazdapárt, amely programjában a keresztény elvek védelmét és megvalósítását ígérte a marxizmussal szemben. Az eredmény valóban elsöprő és elemi erővel megnyilatkozó tiltakozás volt a kommunizmussal szemben."

1946. tavaszán Rákosi utasítására az Államvédelmi Osztályon (ÁVO) belül megalakult az Egyházügyi Alosztály, amely kizárólag az egyházi ügyekkel foglalkozott. Az alosztály vezetője Tihanyi János lett. Az alosztály gyűjtötte a nyilvánosan beszerezhető dokumentumokat, valamint operatív úton titkos gyűjtést is végeztek: lehallgatások, gyónási titkok megszerzése, posták felbontása, stb.

Rákosi valószínűleg 1947 őszén adott utasítást az ÁVO-nak, hogy Mindszenty előéletével is kezdjenek el foglalkozni, s e kutatások eredményét 1948. májusában tette Péter Gábor Rákosi Mátyás asztalára, a következő cetli kíséretében:

1948. január 10-én Rákosi egy értekezleten kijelentette, hogy „év végéig végezni kell az egyházi reakcióval", mert „a katolikus egyház vezetőinek többsége Mindszenty Józseffel az élen ma sem ismeri el a köztársaságot. Vissza kívánja állítani a régi úri nagybirtokot, ellenzi a hároméves tervet és a demokrácia minden egészséges kezdeményezését." Februárban Ortutay Gyula kultuszminiszter tárgyalásokat kezdeményezett a keresztény egyházzal vezetőivel az állam és az egyház viszonyainak rendezéséről, de e tárgyalások Mindszentyvel a nyár végére elakadtak. 1948. április 15-én az MKP PB ülésén elfogadott határozat szerint „támadásba kell átmenni" a katolikusok ellen. Június 16-án az országgyűlés elfogadta az iskolák államosításáról szóló 1948:XXXII. tc.-t. Mindszenty az ebben résztvevőket a 2334. kánonra hivatkozva kiközösítéssel sújtotta. Ha feltételezzük, hogy eredetileg nem Mindszenty személye ellen irányult a kommunista támadás, hanem az általában az egyház iránt, ez ekkorra megváltozott. Hiszen Mindszenty a választási körlevéllel valószínűleg, módosította az 1945-ös választásokat, és ez egy-két évvel eltolta a kommunista hatalomátvételt. 1948-ban azonban a konfliktusok Mindszenty és Rákosi között mind élesebbé váltak, hiszen a bíboros az MKP majdnem minden lépését, ill. a kormány intézkedéseit elítélte.

1948. június 12-én az MDP és az SZDP egyesülésével megalakult a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Ettől kezdve már nyíltan épült ki az egypártrendszer, s megteremtődtek a feltételek ahhoz is, hogy leszámoljanak ellenségeikkel. 1948. október 7-én a református egyház kényszerült a „megegyezés" aláírására az állammal, amit december 9-én az evangélikus egyházé követett.

A püspöki kar azonban 1948. november 3-ai püspöki konferencián a hitet tett a hercegprímás mellett, s nem írta alá a diktátumot. Mindez felgyorsította a bíboros elleni eljárást. Jellemző mozzanat, hogy a konferencia határozatát Péter Gábor a következő papírcetli kíséretében adta át Rákosinak:

Az MDP KV november 14-ei ülésén Farkas Mihály bejelentette, hogy az érsek elleni büntetőeljárás hamarosan megindul, amiről a Szabad Nép már aznap tájékoztatott. Az MDP Titkárságának 1948. november 18-ai ülésén Rákosi napirend előtt javasolta, hogy „fokozni kell a Mindszenty-ellenes kampányt. Tömegmozgalommá kell szélesíteni. A Titkárság megbízza a Szervező Bizottságot, hogy az 

 együtt dolgozza ki a Mindszenty és a klerikális reakció elleni tömegmunka módszereit.", valamint [popup title="„Zakárt [!]" format="Default click" activate="click" close text="Zakar András (1912–1986), Mindszenty József személyi titkára, a per III. rendű vádlottja."] - Mindszenty titkárát -, amennyiben valóban telefonált a követségekre,

Mindszenty bíboros az újabb támadások ellenére sem mondott le, bezárkózott az érseki palotába, s még egy szózatot intézett a néphez. Másnap, november 19-én letartóztatták

és megkezdődött a formálódó Mindszenty-per vádlottjainak begyűjtése. Ugyanezen a napon az MDP Szervező Bizottság (SZB) ülésén megbízták a Propaganda és Szervezési Osztályt, hogy a „november 22-i SZB ülés elé terjesszék be a Mindszenti-elleni tömegmozgósítás  November 20-án Rákosi bejelentette, hogy megkezdődik a reakció utolsó maradványainak is a felszámolása, különös tekintettel a klerikális reakcióra.

November 22-én az SZB ülése tudomásul vette, „hogy Orbán László és Kovács István elvtársak november 26-i SZB ülés elé terjesztik be a Mindszenti elleni tömegmozgósítás tervét azzal, hogy addig is az összes gyűléseket, rendezvényeket állítsák be Mindszenti-ellenes tömegmozgósításra, és határozati javaslatokat fogadtassanak el ezzel kapcsolatban. Az SZB elfogadta Kovács István elvtárs javaslatát, hogy a Nagybudapesti és vidéki üzemekben röpgyűléseket tartsunk, és mozgósítsuk az üzemi dolgozókat 

 A határozatnak megfelelően 1948. novemberétől a Szabad Nép folyamatosan közölte a dolgozók - zömmel „megszervezett" - leveleit. Erre példa a Ganz Dolgozók Lapjában megjelent levél és egy 1949. január 4-én tartott gyűlésről szóló beszámoló is (Lásd az 1. és a 2. forrást!), igaz ezek csak a letartóztatás után 1949 januárjában jelentek meg.

1948. december 23-án a prímási palotában házkutatást tartott a Décsi Gyula vezette különítmény, majd három nappal később, december 26-án letartóztatták a bíborost, akit az Andrássy út 60. szám alá vittek. December 28-án egy rövid közlemény jelent meg a Szabad Népben: „A Belügyminisztérium Sajtóosztálya közli: Mindszenty József esztergomi érseket hűtlenség, a Köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság őrizetbe vette."

Az 1948. december 29-ei MDP Titkársági ülésen Rákosi ismertette a „Mindszenty-ügyben eddig foganatosított intézkedéseket." Tájékoztatójában kiemelte, hogy „Gondoskodni kell arról, hogy január 1-én a katolikus egyházak képviselői maximális számban" üdvözöljék a köztársasági elnököt, valamint hogy a „január 4-i miniszterelnökségi tanácskozásra is

 A végrehajtással Rajk Lászlót és Kállai Gyulát bízták meg, Kádár János pedig a a Mindszenty-ügy ismertetését kapta feladatul.

1949. januárban jelent meg az Athenaeum kiadásában az ún. Sárga könyv, 

amelyben már hosszabb leírás található a letartóztatás „okairól" és a „Mindszenty-klikk" árulásáról. Eszerint „A magyar rendőrhatóságok hűtlenség, kémkedés, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény és valutaüzérkedés gyanúja alapján tartóztatták le Mindszenty Józsefet.

A pert végül a budapesti bíróságon az Olti Vilmos vezette különtanács előtt 1949. február 3-8. között tartották. A vádindítványt Alapy Gyula népügyész terjesztette a bíróság elé. Február 3-án, tehát a tárgyalás első napján Rákosi úgy tájékoztatta az MDP PB ülés résztvevőit, hogy a pert február 8-áig be kell fejezni,

1949. február 8-án, a tárgyalás utolsó napján meghozták az ítéleteket is. Összesen két életfogytiglant és 49 évnyi összbüntetést szabtak ki a megvádolt személyekre.

A Ganz Dolgozók Lapja az 1949. február 10-én megjelent számában hosszabb írásban tájékoztatta - nyilvánvalóan a Szabad Nép tudósításai alapján -a dolgozókat a perről. Részletezte a „Mindszenty-klikk" tevékenységét, terveit, és mindazon cselekedeteket, amelynek a végcélja az volt, hogy „az átkozott Habsburg-dinasztiát" a magyar dolgozók nyakára ültessék. (Lásd a 3. forrást!)

A szerző hűen követi propagandaháború elvárásait, és a kitalált mese eseményeit. Szinte egy egész kémtörténet játszódik le az olvasó szeme előtt. Papok a „Sion" fedőnévvel ellátott Esztergomi Prímási Palotából vegyileg preparált papírokon rejtjeles és vegytintával írott üzeneteket küldenek Vatikánnak és New Yorknak, amelyben hazugságokat terjesztenek a fiatal népi demokráciáról. 

néven fedőszervezetet hoztak létre, amely összefogta a bel- és külföldi kémhálózatot. Mindezeket pedig  pénzelte, hogy ennek segítségével újra visszaszerezze birtokait. Végül azonban a fiatal Magyarország győzedelmeskedett a „klerikális reakció" fölött.

A cikkből az is kiderül, hogy a dolgozók a kitoloncolást vagy esetleg még a halálbüntetés kiszabását sem tartották volna elképzelhetetlennek, de így is úgy gondolják, hogy a dolgozó nép ismét győzedelmeskedett, és nem kell attól tartani, hogy a régi világ visszatér, elkezdődhet a kiegyezés az állam és az egyház között. Tekintettel a vallásos munkások érzelmeire, a cikk hangsúlyozta, hogy összeesküvést nem a papság követte el az állam ellen, hanem csak néhány bűnöző, akik álcaként használták a reverendát, hogy így tévesszék meg a hívőket. Az igazság azonban kiderült, a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket, az egész per pedig „a nemzetközi imperializmus vereségével végződött és megerősítette a magyar munkásosztályt abban a hitében, hogy jó úton halad a szocializmus építésében."

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő