A Magyar Nemzet ügye 1945 tavaszán

Barankovics István a koalíciós sajtópolitikáról

„A demokráciáért folyó küzdelem idején a Magyar Nemzet olyan szerepet töltött be, amelynek jelentőségét majd a történelem méri le. A közvélemény szemében ma is kétségtelen, hogy a magyar demokráciáért és a németbarát külpolitika elleni harcban semmiféle szellemi közösség sem állt helyt különb módon, mint e lap gárdája. A Magyar Nemzet neve a közvélemény tudatában össze is forrt a demokrácia programjával."

1945. április 25-én Barankovics István, a Magyar Nemzet volt felelő szerkesztője

intézett dálnoki Miklós Béla miniszterelnökhöz a lap tervezett újraindításával kapcsolatban. A sajtóban olyan hírek láttak napvilágot ugyanis, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány a Magyar Nemzetet, mint a kormány félhivatalos lapját szándékozik megjelentetni. Kállai Gyula, a Magyar Kommunista Párt politikusa ezt a híresztelést említette a Budapesti Nemzeti Bizottság április 18-ai ülésén mondott : „a jövő héten állítólag újabb két politikai napilap - A mai nap és a Magyar Nemzet - fog megjelenni [..., e] lapokról is azt állítják, hogy a kormánynak hivatalos lapjai". Barankovics a lapokból értesült minderről, és ezután döntött úgy, hogy levelét megírja.

Barankovics István 1945. április 25-ei levele dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek

A lapengedély kiadását a szovjet csapatok magyar földre lépésétől kezdve engedélyhez kötötték. Kezdetben a szovjet városparancsnokság

a sajtótermékek megjelenését. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. decemberi létrejötte után ez a jog a kormányra szállt. A kormány megalakulása napján, 1944. december 22-én létrehozta a Miniszterelnökségen belül működő III. Sajtófőosztályt (Sajtóosztály), amelynek vezetésével december 23-án Balogh István kisgazda politikust, miniszterelnökségi államtitkárt . Az újabb fordulópontot 1945. január 20-a hozta, amikor a magyar kormány Moszkvában aláírta a fegyverszüneti egyezményt. Ennek 16. pontja „Időszaki, vagy egyéb irodalmi termékek kiadása és terjesztése [...] a Szövetséges (szovjet) főparancsnoksággal való megegyezés alapján történik." Ettől kezdve a fegyverszüneti egyezmény betartásának a felügyeletére létrejött Szövetséges Ellenőrző Bizottság a magyar sajtó legfelsőbb irányító szervévé vált, és nem egy esetben történt meg, hogy közvetlenül bele is avatkozott a sajtó életébe, bár ezt Vorosilov marsall SZEB elnök a leghatározottabban cáfolta, még a brit Szövetséges Ellenőrző Bizottság missziója . Ettől kezdve a Sajtófőosztály köteles volt a lapengedélyek iránti kérelmeket a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak elbírálásra megküldeni. A Sajtóosztálynak ennek ellenére maradt mozgástere: előzetesen ugyanis eldönthette, hogy felterjeszti-e a lapindítási kérelmeket.

Ennek az alapját a debreceni megállapodás képezte, amely a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front

között jött létre. A megállapodás értelmében politikai sajtóterméket csak a demokratikus pártok adhatnak ki, magánszemélyek nem. Az egyezmény időpontja és pontos szövege a mai napig nem ismert, mindezekre csak közvetett bizonyítékok szolgálnak. Kállai Gyula a már fentebb említett felszólalásában arra, hogy „[t]udomása szerint a Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok még Budapest felszabadítása előtt olyan értelmű határozatot hoztak, hogy csak a Függetlenségi Front pártjai kaphatnak lapengedélyt". A „Budapest felszabadulása előtt" kitétel 1945 februárja elé datálja az egyezség idejét, és mivel a kormány akkor még Debrecenben székelt, így a hely is valószínűsíthető.

Látható, hogy a lapengedélyezés körül meglehetős kuszaság uralkodott. A Függetlenségi Front pártjai mindent elkövettek, hogy a sajtót (és így a tájékoztatást is) kisajátítsák. Szakasits Árpád, a Szociáldemokrata Párt elnöke ezt azzal

a Magyar Újságírók Országos Szövetségének alakuló ülésén, hogy „ha majd olyan körülmények között élünk, amikor nem kell félni a reakció és a fasizmus visszatérésétől, a sajtószabadságot mindenki egyformán élvezheti". Ez a korszak azonban soha nem jött el a koalíciós időszakban.

Barankovics levele pontosan erre az átláthatatlanságra hívta fel a kormány figyelmét, pontos látleletet adva a koalíciós időszak kezdeti sajtópolitikájáról. A forrás ebből a szempontból sokkal fontosabb, mint maga a Magyar Nemzet hovatartozása. Április 25-ei levele után írt május 3-ai és 19-ei leveleiben pedig még bővebben elemezte a kor sajtópolitikáját.

Barankovics István 1945. május 3-ai levele dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek

Május 3-án írt levelében bírálta a kormány álláspontját arról, hogy a lapok neve nem tartozik „a cég-, illetve név-védelemre vonatkozó, általános szabályok" alá. Mint írja, ez akkor lenne jogos, ha a kormány magára vonatkozóan is érvényesítené. Ám Barankovics úgy látta, hogy ennek pont a fordítottja történik. Az az elv ugyanis, hogy a múltban megjelent lapok nem élveznek semmiféle előnyt a lapengedélyek kiadásában, egyedül a Magyar Nemzet esetében érvényesült. A sajtóügyekért felelős államtitkár, Balogh István ennek ellenére „azt találta logikusnak", hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai ugyanazokat a lapokat kapták központi lapnak, ugyanazokkal a főszerkesztőkkel, amelyek, és akik a múltban is az adott párthoz voltak

. Továbbá a Reggel és a Mai Nap is ugyanazzal a szerkesztővel jelent meg, akivel 1944. március 19-e . Egyedül a Barankovics nem kapta vissza a Magyar Nemzetet. E két lap megjelenése pedig azt az alapelvet is felülírta, hogy politikai lapra csak demokratikus pártok kaphatnak engedélyt. Bár mind a két lap a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapjának vallotta magát, Barankovics értesülései szerint a Mai Nap esetében „az apaságot a Függetlenségi Front nem vállalja". Azt is furcsállotta, hogy se a Kossuth Népe, se a Magyar Nemzet nem pártlap, de azt nem lehet tudni, hogy akkor ki a tulajdonos. Ebből Barankovics azt a következtetést vonta le, hogy mégsem csak a pártok indíthatnak politikai lapot, hogy a múltból mégis csak eredeztethető lapengedély, és hogy rajta kívül mindegyik korábbi szerkesztő részt kap a korábbi lapjában.

Május 9-én végre megérkezett a válasz a Miniszterelnökségtől . Ebben közölték Barankoviccsal, hogy a Magyar Nemzet kiadása új lapengedélyen alapult, amelyet a Szövetséges Ellenőrző Bizottság is jóváhagyott, valamint a lap újságírógárdája „csaknem a régiekkel azonos, és így a lap szellemi iránya és erkölcsi értéke biztosítva van".

A Miniszterelnökség válasza Barankovics Istvánnak, 1945. május 9.

Barankovics május 19-én válaszolt a Miniszterelnökség levelére. Ebben értetlenségének adott hangot, hogy „miféle logikával lehet akár a leghalványabb kapcsolatot is teremteni a szükségszerű jogi körülmény [ti. a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyére való hivatkozás] és az általam előadott sérelmek között ?"

Barankovics István 1945. május 19-ei levele dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek

Május 23-án a Miniszterelnökség arra kérte Barankovicsot, hogy „közölje, mi a határozott kívánsága" a leveleivel?


Erre Barankovics már nem válaszolt, de nem tűnt el a közéletből, hiszen 1945 májusától a Demokrata Néppárt főtitkára volt annak 1949-es feloszlatásáig. Ezekben az években is többször került szembe a Miniszterelnökség Sajtóosztályával és a Tájékoztatásügyi Minisztériummal, számon kérve .

A források jelzete: MNL OL XIX-A-1-j-V-1765/1945. (10. d.) - Az államigazgatás felsőbb szervei, Központi (nem miniszteriális) kormányzati szervek, Miniszterelnökség, Általános iratok.

Ezen a napon történt július 14.

1956

Átadják a Keleti-főcsatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők