Bevezető

1945 után a Magyar Kommunista Párt vezetőinek védelmét kezdetben a pártőrség látta el, amely a pártállam kiépülésével, immáron kormányőrségként állami szervezetté vált. A szervezet 1949-től az államvédelem részeként működött, az ÁVH-ban a X/1. (Kormány- és Pártőrség) Osztályként, 1953-tól az „egyesített" Belügyminisztériumban a XIII. Osztályként (1956 májusától Főosztályként). Az 1956-os forradalom leverését követően a kormányőrség nem a politikai rendőrség részeként, hanem a belügyminisztérium önálló szerveként folytatta működését, de csak 1957 tavaszáig, amikor visszaintegrálták az állambiztonság szervezetébe, mint a Belügyminisztérium (BM) II. Főosztály 14. Osztálya. 1959 augusztusában azonban a kormányőrség véglegesen kivált a Politikai Nyomozó Főosztályból, és a belügyminisztérium önálló intézménye lett. Ugyanakkor a személyek és objektumok operatív, titkosszolgálati eszközökkel történő védelmét végző osztály a politikai rendőrségen „maradt", és a BM II/5. (Belsőreakció-elhárító) Osztály II/5-h jelzésű alosztályaként folytatta tevékenységét - továbbra is a Kormányőrséggel szorosan együttműködve. A főcsoport-főnökségi struktúra felállításával az alosztály a III/III. csoportfőnökségen belül 1962 augusztusától III/III-1/h, míg decembertől III/III-3/c jelzéssel, majd 1966. július 1-étől 1990-ig közvetlenül a csoportfőnöknek alárendelt önálló alosztályként (BM III/III-A) működött. 1990 elején az egység nem jutott a csoportfőnökség sorsára, azaz nem szüntették meg, hanem operatív biztosító alosztályaként visszakerült a BM Kormányőrség Parancsnoksága

.

Az alosztály legfőbb feladatát a legfőbb állami és pártvezetők (az MSZMP első, majd főtitkára, a Politikai Bizottság tagjai, a Központi Bizottság titkárai, az Elnöki Tanács elnöke, a kormányfő és helyettesei, a belügy- és a honvédelmi, illetve 1956 után egy ideig az igazságügyi miniszter, valamint az Országgyűlés elnöke) személyének és az általuk rendszeresen vagy alkalmanként igénybe vett fizikai terek (jellemzően a lakó- és a munkahelyük) operatív védelme képezte. A „rombolás és merénylet elhárítása céljából kiemelt objektumok" közé tartoztak a protokolláris rendezvényeknek helyet adó, illetve a rendszer irányítóinak szórakozását, kikapcsolódását szolgáló területek is, mint a vadászházak, üdülők - és a Népstadion. A második világháború után kiépülő magyarországi sztálinista rendszer is kiemelt kérdésként kezelte a labdarúgást. Majtényi György úgy látja, a kommunista vezetők a focin keresztül igyekeztek láthatatlanná tenni az őket a tömegektől elválasztó határokat, ami annál is fontosabb volt a számukra, mert éppen a dolgozó tömegekre hivatkozva gyakorolták

. A tömegekkel való találkozás persze rengeteg veszélyforrást szült, ami indokolttá tette e találkozási helyek, mindenekelőtt a vezetők által leginkább igénybe vett Népstadion operatív „védelmét."

 Kormánypáholy, középen Nagy Imre
(Testnevelési és Sportmúzeum)

A BM III/III-A alosztály 1962-től, más adat szerint 1968-tól végzett ellenőrző munkát a Népstadion és Intézményei Vállalatnál. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az intézmény korábban „védelem" nélkül maradt volna, ugyanis a belsőreakció-elhárítás sportvonalért felelős alosztálya mindvégig jelen volt a stadionban és környékén. A III/III-A alosztály tevékenysége voltaképpen csak a Népstadion kormánypáholyában megjelenő védett vezetők operatív védelmét megszervezésére és ott tartózkodásuk zavartalanságának biztosítására korlátozódott, így kizárólag a kormánypáholyt és közvetlen környékét, valamint az ott rendszeres felújítási és szerelési munkákat végző karbantartó műhely dolgozóit ellenőrizték. Az operatív ellenőrzés tapasztalatairól és az objektum biztonsági helyzetéről bizonyos időközönként összefoglaló jelentésekben kellett beszámolni. A Népstadion kapcsán három ilyen jelentés maradt fenn, amelyek közül én az első, 1970-ben keletkezett, a területért felelős Major Mihály rendőr őrnagy által készített „monográfiát" közlöm. Méghozzá azért, mert ebből nemcsak a Népstadionban (és a Sportcsarnokban) megjelenő „vezető elvtársak" védelme érdekében kifejtett állambiztonsági munka ismerhető meg, hanem a jelentés egy figyelemre méltó áttekintést is nyújt a stadion létesítésének előzményeiről. E vázlatos történetre ugyan rányomja a bélyegét a korabeli nézőpont, így hangsúlyozza, hogy a stadion megvalósítása - bár nem nélkülözte az előzményeket - a kommunista pártnak köszönhető, illetve nem minden részletében felel meg a téma későbbi kutatási

, általában mégis korrekt képet fest a Népstadion keletkezéséről (a felmerült helyszínektől kezdve az 1933-as nagy stadionvitán keresztül a megvalósult építmény főbb technikai jellemzőiig).

Andrássy (Sztálin) út a Hősök terénél, április 4-i ünnepség. A Népstadion makettje.
(fortepan.hu)

A jelentésből kitűnik: a rendszer irányítóira nem leselkedett közvetlen veszély a Népstadionban és a Nemzeti Sportcsarnokban. Problémaként csak a felszolgálandó italok tárolásának hiányosságai, illetve a sajtó, konkrétan a televízió munkatársainak rámenőssége, szabályokat semmibe vevő magatartása jelentett, ezeket azonban az illetékesekkel történő megbeszélésen sikerült orvosolni. Említésre méltó rendkívüli eseményre is csak egy esetben került sor, amikor az 1967. márciusi országgyűlési és tanácsválasztások előtt tartott Népfront-gyűlésen az egyik küldött kissé kapatos állapotban Kádár Jánossal szeretett volna beszélni, amit természetesen nem engedtek meg neki. Az illető ezt követően agresszívan viselkedett, rátámadt az őt megfékezni kívánó biztosító személyzetre, többek között a III/III-A önálló alosztály vezetőjére. Vagyis az akkor már 48 éves Sándor György alosztályvezető személyesen is közreműködött az esemény biztosítási műveleteiben, és a renitens népfront-funkcionárius megrendszabályozásában. A jelentésből kiderül, hogy a kormánypáholyt, a karbantartókat és a sportcsarnokot jórészt hivatalos és társadalmi kapcsolatokon keresztül tartották szemmel, hálózati személy beszervezését - a terület jellege miatt - nem tartották fontosnak. (Ez egyébként ebben az időszakban már a rombolás- és merénylet-elhárítás egészére igaz volt.) Alkalomadtán azonban igénybe vették más állambiztonsági szervek hálózati személyeit: 1971 elején például a III/III-A alosztály kérte a III/III-3. Osztály vezetését, hogy az általuk foglalkoztatott „Angyal János" fedőnevű informátorral ellenőriztessék a Népstadion négy technikai alkalmazottját (közülük hárman szerepelnek a

).

A kormánypáholy személyes bejárásán, ellenőrzésén kívül az objektum védelme jobbára bürokratikus tevékenységet jelentett: az intézmény dolgozóit ellenőrizték a különböző belügyi nyilvántartásokban. A Népstadionban dolgozók között 1970-ben mindössze hat személyt találtak, akiket politikai okból nyilván tartott az állambiztonság. A kézírásos megjegyzésekből azonban kitűnik, hogy az elkövetkező időszakban valamennyien elhagyták az intézményt. A következő helyzetfelméréskor, 1978-ban, a stadion alkalmazottai közül már csak két személy szerepelt a nyilvántartásban, egyikük a karbantartó műhely egyik villanyszerelője, akit 1974. március 15-én állítottak elő, majd rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítettek. A másik személy az intézményvezető helyettese, akit 1956-os tevékenység miatt börtönbüntetésre ítéltek. Az összekötő tiszt, Major Mihály (akkor már) alezredes nem tudta megakadályozni kinevezését, ugyanis Németh Imre igazgató felelősséget vállalt érte. Ez mindenképpen az állambiztonság lehetőségeinek a korlátait mutatja. Bár az illető politikai téren passzivitást mutatott (csak azt róhatták fel neki, hogy intrikált a vezetők ellen), Major alezredesnek azért sikerült elérnie, hogy a kormánypáhollyal kapcsolatban nem intézkedhetett. A tiszt emellett megbeszélte az új igazgatóval, Sárvári Imrével és a személyzeti osztály vezetőjével, hogy - „a törvényes lehetőségek között" - mindent megtesznek az illető „kiszorítására" a Népstadionból. Az illető 1984-ben már nem dolgozott ott (legalábbis az akkori jelentés már nem említette a nevét), és egyetlen „kompromittált" személyt sem találtak az elhárítási területen, ami 1982-ben kibővült az akkor átadott Budapest Sportcsarnokkal. (Az új csarnok ellenőrzését - például a technikai személyzet kiválasztásánál - már korábban elkezdte az

.)

A védett objektum helyzete a hetvenes-nyolcvanas években más tekintetben sem változott lényegesen, az ellenőrzések során nem találtak hiányosságokat, az összefoglaló jelentések szerint a páholyban helyet foglaló vezetőket még verbális támadás sem érte soha. A dossziéban mindössze egyetlen, vaklármának bizonyuló fenyegetést rögzítettek: 1986. április 5-én a BRFK ügyeletével egy ismeretlen telefonáló azt közölte, hogy felrobbantják a Népstadion kormánypáholyát. Aznap labdarúgó mérkőzést rendeztek ott, amelyen több védett vezető is megjelent. (Kettős rangadóra került sor, a Ferencváros a Budapesti Honvéddal, az Újpesti Dózsa a Vasassal játszott.) A tűzszerészek nem találtak robbanóanyagot vagy szerkezetet, az ott lévő politikusok biztosítását azonban

.

Az objektum összekötő tisztje, Major Mihály sok tapasztalattal rendelkezett a személy- és objektumbiztosítás terén, ugyanis 1949-től a forradalomig a kormányőrségben szolgált. Utána - nagy sérelmére - a karhatalom személyzeti osztályára helyezték, majd 1959-től a mezőgazdasági elhárításnál dolgozott. 1966-ban került a III/III-A önálló alosztályra; felettesei értékelése szerint jól végezte a munkáját, ám 1980 szeptemberében - egészségi állapotára tekintettel, kérelmére -

. Utóda rövidesen Németh Ernő főhadnagy lett, aki nem sokkal korábban került az alosztály állományába (előtte a kormányőrségben végzett operatív munkát). 1986-ban kérelmére áthelyezték a Komárom megyei III/III. Osztályra, majd rövidesen visszatért a kormányőrségre, 1988-ban pedig a katonai elhárítás beosztottja lett. 1989 júniusában - az országban kialakult helyzetre hivatkozva - saját kérésére .

Az összekötői feladatokat Endre Dezső hadnagy

, ám az objektum nem sokáig adott neki munkát. A Budapest Sportcsarnok átadásával a védett vezetők a Nemzeti Sportcsarnokot már egyáltalán nem keresték fel, ugyanakkor a Népstadion kormánypáholyában is egyre ritkábban jelentek meg. Mivel ezeken a helyeken a III/III-2. Osztály valamint a BRFK III/III. Osztály is folytatott állambiztonsági tevékenységet, a párhuzamos munkavégzést elkerülendő, 1987 májusában a III/III-A alosztály - a két társszervvel egyeztetve - a .