Lövés a tatai vasútállomáson

Egy szovjet tiszt bűntette, a vádlott egy magyar háziasszony

1946. július 8-án, a tatai vasútállomáson a délutáni bécsi gyors érkezésére várók egy fegyverlövésre kapták fel a fejüket: egy szovjet katonatiszt arcon lőtte Hirschler Imre kereskedőt, felsőgallai lakost. Forrásaink egy olyan esetet mutatnak be, amelyben a szovjet hadsereg egyik tisztje került szembe egy magyar állampolgárral, de a szovjet hatóságok a magyar hatóságok tiltakozása ellenére mégis egy magyar háziasszonyt tartóztattak le. A tettes vallomása szerint Határfalvi Istvánné, a helyi kisgazdapárti titkár feleségének felbujtására követte el a bűntényt, és a fegyvert is tőle kapta …

1946. április 10-én, Nagy Ferenc moszkvai látogatása alkalmával Sztálin generalisszimusz a magyar miniszterelnöknek szegezte a kérdést: őszintén mondja meg neki, hogyan is viselkedik a szovjet katonaság a lakossággal, van-e panasz a Vörös Hadseregre? Nagy Ferenc erre azt válaszolta, hogy „Most már kifogástalanul. Fordulnak elő itt-ott atrocitások, de ezek nem mennek már túl az egyéni akciókon. Természetes, hogy a megszállás nagy terhet jelent számunkra, de a katonaság és a lakosság között az incidensek mind ritkábban." Most egy ilyen esetet mutatunk be, amelyben a szovjet hadsereg egyik tagja került szembe egy magyar állampolgárral, és ennek során a szovjet hatóságok több jogsértést követtek el.

1946. július 8-án, a tatai vasútállomáson a délutáni bécsi gyors érkezésére várók egy fegyverlövésre kapták fel a fejüket: egy szovjet katonatiszt arcon lőtte Hirschler Imre kereskedőt, felsőgallai lakost. A sérültet gyorsvonattal a tatabányai bányászkórházba szállították, míg a tettes elmenekült a helyszínről.

Az eset után az orosz katonai városparancsnokság nyomozást rendelt el, amely során megállapították, hogy tettes Alexander Podikov szovjet tiszt, akit nem sokkal később le is tartóztattak. A tiszt azonban megszökött a fogdából, majd Vasút utca 42. szám alatti lakására ment, ahol találkozott a vele együtt lakó „bécsi illetőségű" hölggyel, akivel Bécsbe

.

Pár nap múlva Podikov újra megjelent a városban, és az esti órákban felkereste Határfalvi Istvánnét Külső Károly király úti lakásában, és elpanaszolta neki, hogy nem tud bejutni lakásába. A Vasút utcai lakás ugyanis Kirschner Jánosné tulajdonában volt, a szovjet tiszt csak szobát bérelt tőle. Podikov Határfalvinétól aziránt érdeklődött, hogy a szállásadónője (aki Határfalviné testvérének a felesége) otthon van-e, valamint azt is elmondta neki, hogy az elmúlt pár napot Bécsben töltötte, és a már említett bécsi hölgyet hazavitte.

Podikov másnap reggel bement az szovjet katonai parancsnokságra, ahol ismét letartóztatták, és vizsgálatot rendeltek el ellene. Az addig tökéletesen egyszerűnek látszó ügy ekkor fura fordulatot vett. Podikov ugyanis elmondta, hogy Hirschlert Határfalviné felbujtására lőtte arcon, és a fegyvert is tőle kapta. Szerinte Határfalviné leitatta őt, majd az állomásra kísérte, ahol megmutatta neki Hirschlert, és arra kérte, hogy lője le, amit Podikov meg is tett. A vallomás után az ott tartózkodó szovjet katonai ügyész utasította a Magyar Államrendőrség tatai járási kapitányságát, hogy a nőt vegyék őrizetbe az orosz fél számára, ugyanis ellene az orosz katonai törvények alapján kívánnak eljárást indítani. Ezt a kérést a tatai rendőrkapitányság megtagadta. Ekkor az orosz városparancsnokság úgy döntött, hogy a nőt ők fogják fogva tartani. Erre Határfalviné maga kérte, hogy az orosz vizsgálat befejezéséig inkább a tatai kapitányságon tartsák fogva, ugyanis egészségi állapota miatt az orosz városparancsnokság fogdája életveszélyes lett volna számára. Erről a nő orvosi igazolást is adott (pajzsmirigy-túlműködés és az ennek nyomán fellépő szívzavarok). Ebbe a rendőrkapitányság vezetője bele is egyezett, azonban a nőt nem vették őrizetbe, hanem az orvosi vélemény miatt engedélyezték számára, hogy otthonában várja meg az orosz vizsgálat végét. Nem sokkal később a magyar városi hatóság levelet kapott az orosz katonai ügyésztől, hogy ő maga vállal felelősséget a nő letartóztatásáért.

Az orosz nyomozással párhuzamosan a tatai járási rendőrkapitányság bűnügyi osztálya is vizsgálatot indított. Jelentésükben megállapítják, hogy a nyomozás során nem sikerült semmiféle bizonyítékot találni arra, hogy Határfalviné valóban felbujtotta volna az orosz tisztet, és az sem állt meg, hogy a fegyvert tőle kapta volna, ugyanis a nőnek nem volt soha fegyvere. A nyomozás során az is kiderült, hogy Határfalviné a bűncselekmény idején nem tartózkodott a vasútállomáson, hanem Varga János tatai műszerésznél korábbi tartozását egyenlítette ki. Ezt három tatai lakos is egybehangzóan igazolta. Ellenben a kihallgatások során Hirschler Imrére annál több terhelő bizonyíték került elő.

A tanúvallomásokból kiderült, hogy Hirschler még a támadás előtt felkereste Kirschnernét Vasút utcai lakásán, majd innen Bartos Emil rendőrnyomozó alhadnagy lakására ment. Csak ezután érkezett az állomásra, ahol két tanú állítása szerint Mózes Károly vendéglőjében „kis mennyiségben szeszes italt fogyasztott." Eközben lépett a vendéglőbe Podikov egy tiszttársával, és ők is inni kezdtek (Határfalvi István szerint az orosz zászlós nyolc liter bort ivott meg, de ezt nem tekinthetjük hitelesnek). Eközben a tanúk szerint aranyügyletben tárgyaltak német nyelven. Igaz, hogy a tanúk nem beszéltek németül, de mivel Hirschler kis aranytárgyakat vett elő a zsebéből, talán nem tévedtek túl sokat. Főleg azért nem, mert Hirschler az aranytárgyak közül egy karikagyűrűt, egy pecsétgyűrűt és egy pár női fülbevalót kínált eladásra az orosz tiszteknek. Ezek után az orosz tisztek elhagyták a vendéglőt. Hirschler az oroszok távozása után a vendéglő tulajdonosának is megpróbált némi aranyat eladni.

Időközben azonban az állomásra megérkezett a Felsőgalla felé induló munkásvonat, így Hirschler elhagyta a vendéglőt, és felszállt a vonatra.

A vonatot azonban félreállították, hogy utat engedjen egy Pest felé tartó gyorsvonatnak. A munkásvonat lépcsőjén ülő három szlovák nemzetiségű tanú egyöntetűen állította, hogy Podikov és társa a munkásvonat egyik kocsiján állt. Az ismeretlen orosz tiszt azonban leszállt a vagonról, és magára hagyta Podikovot, aki kabátja belső zsebéből előhúzott egy pisztolyt, és nadrágjának jobb zsebébe tette. Ezek után leszállt a kocsiról, és a munkásvonat előtt sétáló Hirschlerre célzott, majd amikor az megfordult, rálőtt. A lövés az arccsontján sebesítette meg a magyar kereskedőt. A lövés után Podikov rögtön elmenekült. Hirschlert ezután az időközben beérkező gyorsvonattal a tatabányai bányakórházba vitték, ahonnan hatnapi kezelés után engedtek ki, sérülése huszonegy napon túl gyógyult meg.

Határfalviné szovjet letartóztatásáról és az ellene lefolytatott vizsgálatról a magyar fél megállapította, hogy több törvénytelenség is történt. Egyrészt a nővel a vizsgálat során több ízben orosz nyelvű jegyzőkönyvet írattak alá, és mivel Határfalviné nem tudott oroszul, így tartalmát sem ismerhette az általa aláírt szövegnek. Másrészt a vizsgálatok és a kihallgatások során nem biztosítottak részére hiteles tolmácsot, hanem többnyire egy Varga Miklós nevű bőrgyári munkás, néhány esetben pedig „egy Vasil nevű, család nevére ismeretlen, Vértesszőllős községi áttelepülő szlovák ajkú" férfi volt az alkalmi tolmács. Továbbá a bűnügyi osztály azt is sérelmesnek találta, hogy az oroszok által lefolytatott vizsgálatokba a magyar felet nem vonták be. A vizsgálat szerint az orosz katonai ügyészt „mulasztás terheli abban a tekintetben, hogy mivel nem katonai bűncselekményről van szó a magyar törvények értelmében jogtalanul korlátoz személyes szabadságában polgári egyént." Az orosz félnek az esettel kapcsolatban mindössze annyi teendője lett volna, hogy a Határfalvinéra vonatkozó orosz nyelvű vizsgálati anyagokat hiteles fordításban megküldi a magyar félnek, amelyet aztán a helyi rendőrség az általuk készített vizsgálati anyaggal együtt átad további vizsgálat céljára a győri államügyészségnek. Végezetül a jelentés megállapítja, hogy a magyar törvények értelmében nincs lehetőség arra, hogy Határfalvinét az oroszoknak kiadják, és az sem igaz, hogy a nő ügyében az „orosz haditörvények szerint kell ítéletet hozni még akkor sem, ha időközben a nyomozás, természetesen rendőri nyomozás során esetleg mégis terhelő bizonyítékok derülnének ki."

Az orosz katonai ügyész Dr. Morácz László főhadnagynak, a bűnügyi osztály vezetőjének és  Varga Pál rendőrnyomozó hadnagynak, a bűnügyi nyomozócsoport vezetőjének ígéretet tett arra, hogy az orosz vizsgálati iratok orosz nyelvű, valamint hiteles magyar fordítását a hatóságok részére átadja. Ez azonban nem történt meg, és ehelyett Határfalvinét augusztus 23-án a katonai ügyész kihallgatásra a városparancsnokságra rendelte, ahonnan 24-én éjjel három órakor a bűnügyi nyomozócsoport vezetőjének határozott tiltakozása ellenére Sopronkőhidára

. Határfalviné átszállításáról a katonai ügyész egy „átvételi elismervényt" adott át a tatai járási rendőrkapitányság részére.

Augusztus 25-én Határfalviné férje, Határfalvi István - a Független Kisgazdapárt tatai járási titkára - panaszt tett az eljárás ellen a járási kapitányságon, majd másnap panaszát eljuttatta a Miniszterelnökséghez is. Augusztus 31-én Balogh István miniszterelnökségi államtitkár levelet intézett a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, kérve őket, Határfalvi panaszát „vizsgálat tárgyává tenni és legbölcsebb belátásuk szerint az igazság és méltányosság szempontjából egyszerű és szegénysorsú Határfalvi Istvánné ügyében érvényre juttatni." Október 5-én a SZEB nevében Levuskin vezérőrnagy válaszolt. Az orosz fél szerint Határfalviné „hadbírósági eljárás alá eső bűncselekményt követett el," és biztosítja a magyar félt arról, hogy vele szemben a katonai ügyész minden szempontot mérlegelve járt el, és nincs semmi okuk arra, hogy az eljárással szemben bizalmatlanságukat fejezzék ki.

1946 októberében Határfalvi újabb levelet írt Baloghoz, amelyben ismételten kérte, hogy legyen segítségére nagybeteg felesége szabadon bocsátásában. Ezek után Balogh Szviridov altábornagyhoz, a SZEB helyettes elnökéhez fordul azzal a kéréssel, hogy vizsgáltassa ki az ügyet. Erre azonban már nem érkezik válasz, és az ügy kimenetele mai kutatásaink alapján ismeretlen.


Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 07.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők