Biztonsági Fehér arannyal az imperializmus ellen

„Vasárnap reggel, verőfényes őszi napsütésben úttörőpajtások gyülekeznek a bikácsi iskola udvarán. A tegnapi csapatgyűlésen elhatározták, hogy szabad vasárnapjukon gyapotot szednek. Fél nyolc után néhány perccel fegyelmezetten, hármas sorokban indul el a csapat a gyapotszedésre. Az első sorokban a leányok tarka ruhás serege menetel, utánuk a fiúk sorakoztak fel nagyság szerint, és amint mennek, daluk messze száll. A földön, tengeren és az égen száll dalunk acélos keményen!"

Bevezetés

Az ötvenes évek a magyar mezőgazdaság nagy kísérletének ideje. Rákosi önellátó országot akart, hogy ne szoruljanak az "imperialista" államokra. Ennek jegyében éghajlatidegen növények tömegét próbálták elterjeszteni. A magyar narancs mellett a magyar gyapot, a magyar citrom, a hamvas gumipitypang, az édes csillagfürt és másnövények kerültek a palettára.

1949-ben kezdték termelni a szovjet kutatók által előállított "fagyálló" gyapotot. Először Martonvásáron, az MTA frissen létrehozott Mezőgazdasági Kutatóintézeténél kisérleteztek vele, kifejezetten Rákosi kérésére. 1949. január 15-én a Magyar Közlöny írja: " különleges növények meghonosítása és termelése céljából véleményező és javaslattevő szervként Gyapottermesztési Tanácsot kell létesíteni." Megindult tehát a harc a magyar gyapotért, melyet a népnyelv fehér aranynak nevezett. Hamarosan gyapottermelési vállalat is alakult, mely az általa vásárolt gyapot vételárának az eladót készpénzben megillető részét a PM rendelet szerint /Magyar Közlöny 159. szám/ gyapot-utalvány útján egyenlítette ki. De nem csak pénzügyi kérdésekkel foglalkoztak, a gyapottermelő csoportok tagjai számára szakmai oktatásokat is szerveztek az őszi, téli hónapokra. Országszerte létrejöttek a megyei gyapottermeltető kirendeltségek is.

Tolnában - lévén hazánk déli megyéje - is megindult a gyapot termesztése. Már a vetés sem volt zökkenőmentes. Több helyen kétszer kellett vetni, mert az elsőt vagy a víz vitte el, vagy kifagyott. A gyakori esők, hűvös nappalok is akadályozták a növények fejlődését. De az igazi gondot a termés betakarítása jelentette. Októberre érkezik el a "fehéraranyunk" begyűjtésének ideje, érik a gyapot! "Megmutattuk minden kétkedés és rágalom ellenére - a szovjet tapasztalatokat felhasználva - Magyarországon is tudunk gyapotot termelni. Nem hagyhatjuk a "fehér aranyunk" egy grammját sem kárba veszni ?" - szólít fel az újság hasábjain keresztül a gyapottermelési ellenőr. Készülünk a szedésére. " ? Úgy határoztunk, hogy a gyapot betakarítási munkálatokat, mint békefeladatot hajtjuk végre ?" Hosszú, enyhe, napos, szép őszre számítottak, az időjárás azonban egyre kedvezőtlenebbül alakult. Szeptember végétől erősödött az éjszakai lehűlés, október közepén már éjszakai fagyok is jelentkeztek. A megyei sajtóban ennek ellenére az "arccal a gyapotföldek felé" jelszó jegyében lelkesítő cikkekkel próbálták mozgósítani az ifjúságot: "DISZ -szervezeteink vezetői az eddigieknél még fokozottabban igyekezzenek mozgósítani, példamutatásukkal serkenteni az ifjúságot, mert a gyapot szedése harci feladat."; "Egy pillanatra se felejtsék el, hogy egyúttal és elsősorban politikai feladat is a gyapot csata megnyerése. A még nagyobb eredmények elérésében, mint fegyver, minden fiatal szívében Sztálin elvtárs nyilatkozata legyen, ez vezérelje kezüket gyorsabb munkára." Szekszárd valamennyi tömegszervezetét és vállalatát gyapotszedési versenyre szólítják a Textil Vállalat dolgozói. " A versenyt megnyerni legnagyobb dicsőség. Újabb és újabb csapást mérünk az imperialista háborús kalandorokra, s csatlósaikra, a vérszomjas Tito-bandára. Ebben a küzdelemben részt venni minden dolgozó számára a legnagyobb tisztesség és egyben kötelesség is."

A betakarításról szóló híradások is e lelkesítő agitációt tükrözték: A bikácsi úttörők is elhatározták csapatgyűlésen, hogy szabad vasárnapjukon gyapotot szednek." Asszonyok, lányok, férfiak és iskolás gyerekek sietnek megmenteni "fehér aranyunkat" az idő vasfoga elől." Azt , hogy az egész gyaposzedési kampány nagyon döcögősen ment és a lakosság sem túl nagy kedvvel vett részt a munkában szintén több cikkben lehet érzékelni: "Már mindenki szedi a gyapotot, a közintézmények dolgozói is, vagy mégsem?! Vannak hibák! Az állami gazdaságok nem veszik elég komolyan a gyapotszedést, nem mint súlyponti kérdést kezelik, csak tessék-lássék szerűen. Pl. Csak egyszerűen dobszó útján igyekeznek elvégezni a munkaerő toborzást, pedig a dobszó nem adhat elég érvet az ellenség hazug hírverései megcáfolására. A fizetés terén kezdetben fennállott súlyos hibákat már kezdik kiküszöbölni, meg kéne oldani a gyapotföldeken dolgozók élelmezést is." " A gyapot szüretelése embert próbáló munka! Még a gyerekeknek is hajlonganiuk kell, a gubók tüskéit ne is említsük!"

"Még mindig van gyapot, pedig megyénk állami gazdaságaiban egyre nagyobb körben alkalmazzák a szovjet, két kézzel való szedési módszert, aminek köszönhetően nem ritka a napi 30-35 kilón felüli szedés. Nagy lendülettel épül a szekszárdi gyapotegronáló raktár, melynek befejezését, Rákosi elvtárnak tett fogadalmukhoz híven december 15-re ígérik."

"Rekordokat döntögetnek, élmunkásokat avatnak, mégis "Tolna megyében vontatottan halad a gyapotszedés. E fontos munka megjavítása érdekében az egész ország területéről érkeztek mezőgazdasági technikumi hallgatók megyénkbe, hogy 10 napi munkájukkal ők is előbbre vigyék a gyapotszedést." "Négy ujjal, és két kézzel szedtem" vallotta a legjobban teljesítő. Az idő jobbára borult többfelé esik. Ezen az őszön felhős, borult, esős idővel sújtotta a természet a gyapottermelőket s szedőket."

"Még mindig van gyapot! November 10-én már a döntő ütközetre készülnek. Kell is, mert országos viszonylatban megyénk igen le van maradva. Tán azért, mert volt olyan brigád is, amely bár önként, felajánlásképpen ment szedni, mégis a napot különféle szórakozással, főleg ivással töltötte."

Mi lett a döntő ütközet vége? A Tolnai Napló hallgat róla, azonban ismert, hogy a jórészt éretlenül leszedett gyapot más megyékhez hasonlóan itt is csak veszteséget okozott az országnak. A gyapotőrület, bár csökkenö földterületen, azonban még két évig tartott, s keserítette meg a magyar parasztság életét.

Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő