Botrány a Katolikus Püspöki Kar 1951. évi hűségesküje utáni fogadáson

„Az eskü letétele után az Elnöki Tanács tagjai, a miniszterek és a Püspöki Kar tagjai átvonultak a fogadó terembe, ahol gyönyörűen megterített asztalok várták a vendégeket. Azonban az asztalhoz férni úgyszólván lehetetlen volt, mivel a filmesek, fotósok és újságírók mint a sáskahad ellepték és úgyszólván falták az ételeket, a likőrt és pálinkát borospoharakból itták. Kettő közülük teljesen berúgott.”

Bevezető

1951. július 21-én kiemelkedő jelentőségű esemény zajlott le az Országházban: a magyar katolikus egyház vezetői több évi ellenállás után meghajoltak az államhatalom előtt, és letették az esküt a Népköztársaságra, az 1949-es Alkotmányra.

Milyen út vezetett el eddig az időpontig és mennyi küzdelem zajlott le az ezt megelőző években?

A 20. század negyvenes évtizedének a végén egyre gyorsuló ütemben bontakozott ki a harc az ateizmust hirdető állam és az egyházak, főleg a Római Katolikus Egyház között. Ezeket a politikai összecsapásokat a kommunista párt által irányított államhatalom nyerte meg, az egyházakat, főleg a katolikus egyházat pedig folyamatos vereségek és veszteségek érték. Az eseménysor főbb állomásai: 1948 közepén államosították az egyházi iskolákat, ugyanezen év decemberében letartóztatták, és 1949 elején börtönbüntetésre ítélték Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket. 1949 szeptemberétől fakultatívvá (vagyis csak választhatóvá) tették az addig mindenkire kötelező vallásoktatást. Októberben a Minisztertanács rendeletileg tette kötelezővé a Magyar Népköztársaságra, valamint az Alkotmányra leteendő esküt. Ezzel a katolikus klérustól a népköztársaság hivatalos elismerését akarták kikényszeríteni. (Az eskü szövege a következő volt: „Én X. Y. esküszöm, hogy a Magyar Népköztársasághoz, annak népéhez és Alkotmányához hű leszek; az Alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartom; az állami hivatalos titkot megőrzöm; hivatásom körében a nép érdekeinek szolgálatával járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy működésemmel a Magyar Népköztársaság megerősítését és fejlődését előmozdítsam.") Az eskü letételét azonban a püspöki kar és a szerzetesrendek vezetői megtagadták, arra hivatkozva, hogy ilyen cselekményt csak az „Apostoli Szentszék", vagyis a Vatikán engedélyével tehetnének meg.

1950 nyarán a déli határsávból telepítették ki a szerzeteseket, majd visszavonták e rendek működési engedélyét is (tehát feloszlatták őket), s csupán a megmaradó katolikus iskolákban „a tanítás ellátására szükséges megfelelő számú" tanítórend tevékenységét tették lehetővé.

1951-ben a kormányzat újabb lépéseket tett az egyházak ellenében: Grősz József kalocsai érseket - Mindszenty bebörtönzése után a katolikus egyház vezetőjét - május folyamán szintén letartóztatták, és összeesküvés címén pert kezdeményeztek ellene. 1951. június 23-án - a Grősz-per második napján - több megyéspüspököt ideiglenes háziőrizetbe helyeztek, és a június 28-ai ítéletben Grősz Józsefet 15 év fegyházra ítélték (vádlott-társai és a mellékperekben szereplők súlyos ítéleteket kaptak, több halálos ítélet is született).

Ezzel a katolikus egyház súlyos defenzívába szorult, sőt kénytelen volt látványosan is meghajolni a kommunista államhatalom előtt.

Július 3-án a püspöki kar nyilatkozatot adott ki arról, hogy a népköztársaság törvényeit megtartja, az ún. „államellenes" tevékenységet elítéli, és a korábbi egyház és állam közötti megállapodásokat betartja. Másnap a Minisztertanács törvényerejű rendeletet adott ki a főkegyúri jog gyakorlásáról (vagyis az egyházi állások betöltésének, a kinevezések jogáról), mely szerint új egyházi vezető csak az

előzetes hozzájárulásával kerülhet pozíciójába.

1951 július végén a püspöki kar nem halogathatta tovább a tőle elvárt aktust: a főpapok 21-én az Elnöki Tanács előtt személyesen megjelenve letették a fentebb ismertetett szövegű államesküt.

 

Magyar Filmhíradó 1951/30. - Felesküdött alkotmányunkra a római katolikus püspöki kar.

Képsorleírás: Autók érkeznek az Országház elé. Shvoj Lajos fehérvári püspök, Dudás Miklós görög katolikus püspök, Péteri József váci püspök, Badalik Bertalan veszprémi püspök, Hamvas Endre püspök és Beresztóczy Miklós vikárius, Virág Ferenc püspök, Widmann Kornélia Mária tartományfõnök, Sárközi Pál pannonhalmi fõapát, Szécsi Antal püspöki helynök, Máté János vikárius, Szabó Imre segédpüspök, Pintér László és Brezanóczky Pál helynökök, Bárd János segédpüspök, Kulányi Ferenc kalocsai érseki helytartó, Papp Kálmán gyõri püspök kiszállnak az autókból és az Országház lépcsõin mennek a kupolacsarnok felé. (folytatás)

 

Az eskü letételének eseménysorához kapcsolódóan ebben a cikkben egy érdekes adalékkal szolgálunk, amely bár közvetlenül nem ad új információkat az egyház és az állam közötti küzdelem történetéhez, sem pedig a hűségeskü letételének politikai vagy jogi körülményeihez, mégis is sok mindent megmutat az akkori idők mentalitásából.

Egyszerű esetről van szó, amely korábban is megtörtént, és manapság is gyakorta észlelhető, az adott helyzethez viszonyítva azonban igencsak komikusan hat, főleg, ha a kommunista párt által indított „kulturális forradalom" szándékához és céljaihoz, az új embertípus kineveléséhez hasonlítjuk.

A hűségesküt követő történésekből a következőket lehet rekonstruálni: az eskü után a résztvevők a szomszédos terembe vonultak át, ahol fogadást rendeztek a számukra. A megterített asztaloknál azonban a korabeli „médiamunkások" rendkívül illetlen módon és ízléstelenül viselkedtek, az első leírások szerint úgy körbeállták az asztalt, hogy másoknak oda sem lehetett férni. Teljes igyekezettel láttak neki felfalni a kirakott ínyencségeket, sőt a leírtak szerint a „süteményt és a tortát megállás nélkül ették". Az italokat sem hagyták veszendőbe menni, még a likőröket is borospoharakból itták.

Az eset nagy botrányt keltett, a fogadást rendező Elnöki Tanács Hivatalának személyzete mélyen felháborodott a történteken. Állításuk szerint „bár az eddigi fogadásokon sem volt fent nevezetteknek magatartása kifogástalan, azonban a legutóbbi minden eddigit felülmúlt [...] minden egyes dolgozónk felháborodással szemlélte viselkedésüket, maga az ÁVH-s bajtárs sem bírta szó nélkül nézni az egészet" - foglalták össze a két nappal később, július 23-án írt egyfajta feljelentésükben, amit

pártfőtitkár részére küldtek meg.

Ekkor lett „ügy" a dologból. Az iratot kivizsgálásra átküldték a sajtó felett felügyeletet gyakorló Népművelési Minisztériumhoz.

miniszterhelyettes elrendelte az eset vizsgálatát, aminek folyamatát a most közölt iratok dokumentálják. Ezek lényege: az esetet elítélték, és már előre nevelő hatású büntetést helyeztek kilátásba. A különböző sajtóorgánumok kiküldött munkatársainak viselkedését utólag ellenőrizték, azonban kissé meglepő fordulattal nem találták bizonyítottnak a róluk leírtakat, sőt a vizsgálatot tartó minisztériumi középvezető szavai szerint „akik az alatt az idő alatt, amíg mi ott voltunk, a legrendesebb magatartást tanúsították. Nem helytálló az a megjegyzés, hogy közülük bármelyik is berúgott volna." A vizsgálat ezt követően már csak arra irányult, hogy kiderítsék, ki volt az a két személy, aki berúgott. Az illetlen viselkedés, az ételek felevésének „bűne" gyorsan feledésbe merült. A gyanú a filmhíradós munkatársakra terelődött, s bár a Híradó- és Dokumentum Filmgyár igyekezett elodázni az ügyet és sokáig nem válaszolt, a minisztérium nem hagyta annyiban: három hónappal az eset után felszólításban sürgette meg a fegyelmi vizsgálat befejezését.

A vizsgálatot végül úgy zárták le, hogy két befolyás nélküli, egyszerű technikai szakembert találtak vétkesnek a munkafegyelem megszegésében (munkaidő alatti szeszfogyasztás, hangoskodás). Ehhez hozzátartozik, hogy az egyikről utóbb az is kiderült: egyik kollégáját „tettleges bántalmazás kilátásba helyezésével megfenyegette". Kettejüket fegyelmiben részesítették, s pénzbüntetésre ítélték. A minisztérium elégedetten vette tudomásul az ügy ily módon történő lezárását.

Az első leírásban foglalt adatok menet közben megváltoztak, és a vizsgálat végén már szó sem volt az onnan tudósító újságírók, beleértve a kiemelt napilapok (Szabad Nép, Magyar Nemzet) tudósítóinak vagy éppen az MTI munkatársának felelősségre vonásáról. Mint említettük, csak jelentéktelen „kiszolgáló" személyeket tettek felelőssé és szabtak ki rájuk büntetést, pedig a feljelentés szerint az eskü után az „asztalhoz férni úgyszólván lehetetlen volt".

 

***

 

A dokumentumokat időrendben közöljük, melyekben az egyértelmű elgépeléseket javítottuk, a rövidített szavakat [] jelben egészítettük ki. Az iratokban szereplő nevek esetében úgy jártunk el, hogy a kisebb beosztású dolgozók neveinek esetében csak az utóneveket adtuk meg teljesen, a vezetékneveket kezdőbetűvel jelöltük. A minisztérium vezetőit, valamint az ismertebb újságírókat teljes névvel adjuk közre. A végül fegyelmi vétségben elmarasztalt két filmtechnikus nevét szintén csak kezdőbetűvel és keresztnévvel hozzuk nyilvánosságra.

Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő