Cseres Tibor levelezése III.

Levelek Cseres Tibornak (1970-1979)

Korbács, Kossuth-díj és egy nagyszabású „paráználkodás”

„a Parázna szobrok a legjobb könyv az egyik legnagyobb magyar tragédiáról. Bátorsága, formateremtő újdonsága révén. Köszönöm, hogy olvashattam. Hogy olvashattuk. Az ilyen regények után fogja el az embert az az érzés, hogy egy kissé más emberként teszi le a könyvet, mint ahogy fölvette. S kezdem apámat is jobban megérteni, aki az egészet végigcsinálta, de soha egy árva szót sem volt hajlandó szólni róla.
Tisztelettel üdvözöl, Alexa Károly”

Közben persze számos egyéb munkát is végeznie kellett: 1971 őszétől tagja a Kortárs szerkesztő bizottságának. 1972. június 20-21-én, a szovjet és a magyar prózaírók-kritikusok tanácskozásán vesz részt, s az első napon elnököl, végül zárszót mond. 1975. május 14-én Szekszárdon, az MTA Nyelvtudományi Intézetének - akadémiai ünnepi üléséhez kapcsolódó irodalmi esten „Beszélgetés Klézsén" c. írását

. Ez év október 30-án Nagy Lajos házánál Tamás Aladárral együtt emléktábla-avató beszédet. 1976. október 26-27-én vitavezető elnök a Futóhomok elnevezésű konferencián, amelyen Erdei Ferenc életművét elemezték. A Közoktatási Minisztérium felkérésére 1974. november 30-ától tagja a Szerzői Jogi Szakértő Testületnek, és ezzel 1979-ben ismét megbízzák. 1978. szeptember 15-16-án Salgótarjánban tart előadást A Magyar ellenállás és partizánharc az irodalomban címmel azon a konferencián, amelyet a Történelmi Társulat és a Magyar Partizán Szövetség közösen szervezett. 1979. május 18-19-én pedig Örkény István társaságában Lakitelken képviseli a MISZ-t a Korszerű nemzeti önismeretünk elnevezésű tanácskozáson. Előadást tart a nemzeti lét alapkérdéseiről a Szentendrei Petőfi Sportkör vitakörében. Szót emel az 1945 óta ömlesztett állapotban „őrzött" könyvtári anyagok .

Időközben, 1976-ban, a szűkítés és a bővítés hívei közötti viták

az immár 456 fős Szövetség életében egy sor változás történt, a kultúrpolitikai vezetés bizakodásától övezve. Az új alapszabályok számottevően kibővítették a Választmányt és a Titkárságot, gondoskodva a fiatal írók megfelelő képviseletéről. Életbe léptették a korábban hiányzó Ügyrendet, képviseletet biztosítottak a kiadói tanácsokban, a Művészeti Alapnál és a Segélyezési Bizottságban. Újjászervezték a Kritikai Szakosztályt, és végül létrehozták az írók kommunista aktíváját. Mindezt bizakodásra alapot adó jelenségegyüttesnek ítélte az Irodalmi, Sajtó- és Tájékoztatási Főosztály. Egyetlen konkrét megállapításukat idézzük: a MISZ megújult vezető testületei „nem igényelnek állami és szakszervezeti feladatokat maguknak". Bár ez így nem volt igaz, az viszont igen, hogy a fiatal drámaírók Sarkadi Kört alapítva igyekeztek érdekeiket az addiginál jobban érvényesíteni.

A nemzetközi kapcsolatok alakítása/alakulása több szempontból is fontos volt a kultúrpolitikai vezetésnek, a Szövetségnek, mint szervezetnek és a hozzá tartozó íróknak, egyénenként és csoportosulásonként egyaránt. A kormányzat a mindenkori külpolitikai célok elérése érdekében eszközként igyekezett hasznosítani a MISZ külügyi munkáját, a magyar írók nemzetközi kapcsolatait, hatását, képviseletét a nemzetközi írószervezetekben (pl. PEN), és ez természetesen fordítva is igaz volt. Ezek a kapcsolatok részét képezték a két világrendszer közötti rivalizálásnak, a maguk sajátos eszközeivel és szerény mértékével. „Az 1968-as csehszlovákiai események óta - olvasható egy jelentésben - bonyolultabbá váltak a nemzetközi irodalmi kapcsolatok". A szovjetek nyílt kiállást várnak a MISZ-től, az ő oldalukon. Ezzel kellene/lehetne erősíteni ezt a legfontosabb kapcsolatot s a szocialista országok szövetségei között elfoglalt pozíciót. A „nyugati írószervezetekkel, írókkal való kapcsolat [...] egyszerre kapcsolattartás és vita, amelyben mindkét vonás csak úgy érvényesülhet, ha minden lehetséges fórumon

."

Az időnként megújított szerződések keretet és feltételeket biztosítottak a kölcsönös kapcsolattartásra, s a MISZ tagságának egyharmada fel is használta ezt. Legtöbben a Szovjet Írószövetség vendégszeretetét élvezték. A régi „turista jellegű" kiruccanásokat felváltották a meghatározott alkalomhoz, célokhoz kapcsolódó kiküldetések. Ugyanakkor oldódott a múltban oly sok groteszk vonást is magán viselő (pl. rendszeres, bejelentés nélküli csomagellenőrzések) elszigeteltség, szabadabbá vált a mozgás. A létrehozott irodalmi vegyesbizottságok egyengették az illető országok egyes műveinek fordítását, kiadását, terjesztését. Rendszeresen foglalkoztak a magyar irodalom külföldi fordítóival.

A nyugati országok közül Olaszországgal, Franciaországgal volt „nagyon korlátozott" kapcsolata a MISZ-nek. A külkapcsolatok építésének, méginkább egyéni hasznosításának egyik fő akadálya volt az írók többségének szerény nyelvismerete, a külföldi országokkal kapcsolatos tájékozódás nehézsége. Már régi, ismételten felmerülő kívánság volt az írótársadalom részéről, a határon túli magyar írókkal való rendszeres, sokoldalú kapcsolattartás, ami elsősorban a szomszédos országokban élőkre vonatkozott, de egyre inkább jelentette az ún. „emigrációs" írókat is. A román és a jugoszláv visszautasítás ellenére tovább folyt a kapcsolatok rendezésére, termékenyebbé tételére irányuló munka. Ennek Cseres Tibor is részese volt. Baráti kapcsolatokat épített ki a szovjet írószövetség néhány vezető munkatársával, tolmácsokkal, fordítókkal, tagja a Pozsgay Imre vezette fődelegációnak, amely 1977. február 27. és március 9. között vett részt Pozsonyban a Magyar Kultúra és Barátság Napjain. Képviseli a MISZ-t az 1975. évi Solohov ünnepségeken, s jelen volt Kós Károly végső búcsúztatásán, Kolozsvárott. Nyugalma, diplomáciai képessége, humora barátokat szerzett a magyar ügynek, növelte személyes ismertségét, a MISZ egy fontos feladatkörében alkalmazható jártasságát.

Szövetségi munkájának ismeretében joggal tehetjük fel a kérdést, mint ahogy ismerősei, írótársai is ezt tették: mikor írt? Méginkább: mikor olvasta el, dolgozta fel azt a hatalmas anyagot, amely irodalmi formát öltött, és megjelent ebben az évtizedben? A környezetében élők látták, tudták: Cseres Tibor mindíg dolgozott, ez volt életeleme, a családnak szentelt villanásnyi időn kívül. Szívta magába a világból érkező, hozzáférhető jeleket, ismereteket, bármiről lett légyen is szó. A „termés" két végpontján a Játékosok és szeretők és a Parázna szobrok című regényei állnak, életművének két csúcsa. Mindkettő hosszú kényszerpihenő, számos elkerülhetetlen átgyúrás végső eredményeként kerülhetett az olvasók kezébe s ehhez - nagy valószínűség szerint - személyes érintettség, valamint külpolitikai aggályok járultak hozzá. E két regény között jelentek meg önálló kötetekben azok a különböző műfajú remeklések, amelyekről néhány megjegyzést kell tennünk. Cseres Tibor egyik fő törekvése volt értékes ismeretek, izgalmas problémák lehető legszélesebb elterjesztése, megismertetése. Az örökös hivatalos bírálat tárgyát képező Élet és Irodalomhoz fűződő szerződéses viszonya, a lap viszonylag széleskörű olvasottsága reményt nyújtott arra, hogy írásaival fontos erkölcsi, tudományos kérdésekre hívja fel a figyelmet, olyanokra, amelyek a szakfolyóiratok útján csak igen kevesekhez jutottak el, ugyanakkor a közoktatásban aligha kerültek szóba, s így, irodalmi formában azok is olvasták, akik egyébként nem figyeltek volna fel ezekre a jelenségekre. A tudományos ismeretterjesztésnek volt ez egy írói eszközöket alkalmazó formája, amely - többnyire - tudománytörténeti áttekintésre, de fontos életrajzi történéseknek, emlékképeknek megidézésére is módot nyújtott. Nemeskürty István, Györffy György, Szőke Péter és nagyon sok más kutató felismerései, eredményei, töprengései így jutottak el a szélesebb nyilvánossághoz. Az a sok dedikált kötet, ajánló és köszönő levél, amit ennek a munkának az eredményeként kapott Cseres, igazolták törekvéseit.

Nos, a '70-es években megjelent, az előzőekben említett kötetek ezeknek az írásoknak javát

. A Rádió az évtized első felében szembeszökően mellőzte, s a TV-ben is ritkán láthatták a nézők.

Az egyre több, egyre sokrétűbb vállalás zavarokat is okozott. Határidők csúsztak, írások megjelenése maradt el, tolódott későbbre, az igény ennek ellenére nemhogy csökkent, hanem inkább nőtt. A könyvek kiadásával, itthoni és külhoni terjesztésével, a honoráriumokkal kapcsolatos számtalan gond, megoldásra váró feladat lényegesen nem befolyásolta munkáját, mint ahogy a kritikával kapcsolatos terjedelmes polémiák, irodalompolitikai megnyilatkozások és a MISZ ilyen irányú, előremutató kezdeményezései

.

Az 1975-ben 60. születésnapját ülő Cseres Tibor konokul járta a maga útját lassacskán az élő magyar irodalom javakorabéli tagjai közé számítódott. A külföldi lapoknak, lexikonszerkesztőségeknek adott nyilatkozatokban, címszó-javaslatokban, mint a magyar irodalom „kiemelkedő alakjainak egyikét" jellemzik. Műveit a kritikusok, irodalomtörténészek zöme értőn

. Bár a „felszabadulás" 30. évfordulója miatt még a szokásosnál is aprólékosabban mérlegelték az állami- és Kossuth-díjra javasoltak érdemeit, Kádár János meghozta meg az 1964 óta esedékes állami elismerést, a kitüntetés indoklása szerint a „magyar irodalomban elért eredményeiért, egész életművéért, különösen a Hideg napok című regényéért". A gyergyóremetei parasztszülők gyermeke a Parlamentben átvehette a magas kitüntetést, a család, a pályatársak és olvasótáborának jókívánságaitól .

Milyennek látták testi valóságát, személyiségét, írói mivoltát pályatársai, kritikusai, a hozzá közelállók? A hetvenes években készült fényképekről ismét a világháborút megjárt katonatiszt tekint ránk, csak barázdáltabb, keményebb vonásokkal gazdagodva, enyhén kesernyés, de ugyanakkor pajzánul góbés derűvel lágyítva azt. Tiszta tekintetű, közvetlen és mégis mgközelíthetetlen, energikus, határozott, célratörő. Csák Gyula írta róla: „az okosság az igényesség az elsődleges, ami megragadott [...] megannyiszor tapasztalhattam, hogy bonyolult vagy annak látszó emberi és társadalmi helyzeteket milyen pillanatok alatt bont elemeire s szinte játszi könnyedséggel adja meg az alapképletüket. És éppen ezekből az erényeiből áll össze gyötrelmeinek forrása is. Mert alapos a gyanúm, hogy a játszi könnyedség, a mindíg derűs ábrázat, amellyel a világ felé fordul, bizonyos fajta önvédelmi maszk, amely mögött gyakran keserűség, elbizonytalanodás és kétség rejlik. Hiszen az ő mindent-látásával, mindent-értésével éppen önmagát ne látná és

" Mint Beke György írja: „Csöndes, megfontolt szavú ember, úgy beszél, miként ír: kihagyásosan, néha nagy összefüggéseket egyszerű, világos képekbe vonva, póz nélkül, de súlyosan". Nádor Tamás a „legjózanabbul rögeszmés magyar írónak" látta. „Számvető ember, a szónak mindahány értelmében: megszámol, leszámol, elszámol. Szemébe néz az olvasónak." Berkes Erzsébet tapasztalása szerint: „Önmagáról nehéz szóra bírni, nem ír emlékiratot, nem szívesen beszél egyéni sorsáról [...] szinte írásai mögé húzódik. Bertha Bulcsú szerint „bevonja a közönséget a saját szuverén világába, s attól kezdve a beszélgetés a cserestibori világ öntörvényei szerint lendül előre, kanyarodik vissza történelmi példákhoz s mindíg a lényegre összepontosul. (Ez a világ) azt hiszem, harmonikus, rendezett. Ebben a világban a szellem fénye és ereje mozgat mindent."

Szemérmes volt, de nem prűd, szerette az életet, annak apró örömeit is, a természetet mindenekfölött. A szentgyörgypusztai fák, bokrok, virágok, madarak és bogárkák személyes barátai voltak, akiket mindenkivel szemben védelmezett, önérdekével is ellentétben. A kert nem a gazdászatban járatos embert dicsérte, de a csöndes, töprengő író gyermekkori világán merengőt szolgálta, védte. A fenyő és diófák, pelék és mókusok, a fürdőzésre még alkalmas Duna, a kéklő hegyhát hullámvonalai, a család, s immár a régen várt unoka biztosították az alkotó munkát s a biológiai felfrissülést, amire a testi bajok jelentkezései miatt is szüksége volt.

Cseres Tibor gyűlölte az erőszakot, annak minden formáját, azért is fordult el a rekordhajhászó versenysporttól már diákkorában. Őseitől örökölt mackó termete ellenére nem volt katona, nem gyűlölte az ellenséget, nem kívánt mások élete árán hőssé válni, a duhajkodás távol állt tőle. Akárcsak ismertségének, népszerűségének, növekvő befolyásának felhasználása saját, vagy családtajai érdekében. A függés, a rászorultság, a kiszolgáltatottság, az uram-bátyám alapú segítségnyújtás nem volt a kenyere. Életében alig találunk ellenkezőjére példát.

Ilyennek láthatták, láthattuk, ilyennek engedte látni magát Cseres Tibor. Senki sem gondolta, ő sem, hogy milyen bonyolult helyzeteket, minden eddiginél súlyosabb terheket s reménységeket hordoz magában a következő évtized.

Az alábbiakban Cseres Tibor levelezésének újabb szakaszát tárjuk az olvasók elé, amelyek pontosan tükrözik a bevezető által elemzett 1970-es éveket. A levélírók többsége - még az őt régebbről ismerők egy része is - tisztelettel, az írói mű elismerésnek a hangján közeledik hozzá. A társadalmi gondok csak szűrten jelennek meg, de mégis látható, hogy ez már egy a korábbiaknál több lehetőséget, nyíltságot lehetővé tevő időszak.

Ezen a napon történt június 01.

1910

Megkezdõdik a dualista Magyarország utolsó választása, mely a Függetlenségi Párt bukásával és a Tisza-féle Munkapárt gyõzelmével végzõdik...Tovább

1916

Véget ér a jütlandi csata (más néven skagerraki ütközet), az elsõ világháború legnagyobb tengeri csatája a dániai Jylland-félsziget...Tovább

1941

II. világháború: Német csapatok elfoglalják Krétát.Tovább

1941

Brit megszálló csapatok vonulnak be Bagdadba, hogy megelőzzék a nácibarát hatalomátvételt.Tovább

1950

A Nemzetközi Gyermeknap megünneplése első alkalommal.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében

Sokan és joggal vélik úgy, hogy a 20. századi magyar politikai gondolkodás egyik fő jellemzője a kellő nemzetközi kitekintés, a külpolitikai horizont hiánya volt. Ez nagyrészt abból adódott, hogy Magyarország évszázadokon át nem volt független állam, így önálló külpolitikával sem rendelkezett. Függetlenségét ténylegesen 1918 végén, az Osztrák‒Magyar Monarchia szétesésének pillanataiban nyerte el, jogilag pedig paradox módon az ország területét megcsonkító trianoni békeszerződés állította vissza. A két világháború közötti időszakban nem csak a politika iránt érdeklő „átlagemberek”, de nemegyszer maguk a döntéshozók sem látták át teljes egészében a nemzetközi összefüggéseket, vagy pedig ideológiai megfontolásokból figyelmen kívül hagyták azokat. Ez gyakran hibás, átgondolatlan és káros döntéseket eredményezett, ‒ elég, ha csak a Szovjetunió elleni elhamarkodott hadba lépésre gondolunk. A második világháborút követően Magyarország ismét elvesztette függetlenségét, és közel 45 évig az ún. keleti blokk többi országával együtt a Szovjetunió csatlósa volt. Önálló külpolitikáról vagy külpolitikai gondolkodásról ‒ főleg az 1950-es években ‒ nem, vagy csak alig lehetett szó.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája: „Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében”. Elsődleges célunk az, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzájáruljunk a nemzetközi kapcsolatok 20. századi történetének jobb megismeréséhez, ezzel is segítve olvasóink jobb eligazodását a mai kusza külpolitikai viszonyok között. Kiss András az amerikai–iráni kapcsolatokat helyezi történelmi távlatba, Wencz Balázs Kádár János és a keletnémet kommunista vezér, Erich Honecker 1977. márciusi tárgyalásait ismerteti, míg Garadnai Zoltán azt mutatja be, miként látták Magyarországot az 1980-as évek elején francia szemmel. Seres Attila két fiatal magyarországi görög emigráns 1956-os kalandos sorsát eleveníti fel, Kántás Balázs pedig az 1920-as évek elejére kalauzol vissza bennünket, és egy „magyar sörpuccs” tervének történetéről ír.

Budapest, 2020. április 17.

A szerkesztők