Levelek Cseres Tibornak (1970-1979)

Közben persze számos egyéb munkát is végeznie kellett: 1971 őszétől tagja a Kortárs szerkesztő bizottságának. 1972. június 20-21-én, a szovjet és a magyar prózaírók-kritikusok tanácskozásán vesz részt, s az első napon elnököl, végül zárszót mond. 1975. május 14-én Szekszárdon, az MTA Nyelvtudományi Intézetének - akadémiai ünnepi üléséhez kapcsolódó irodalmi esten „Beszélgetés Klézsén" c. írását

. Ez év október 30-án Nagy Lajos házánál Tamás Aladárral együtt emléktábla-avató beszédet. 1976. október 26-27-én vitavezető elnök a Futóhomok elnevezésű konferencián, amelyen Erdei Ferenc életművét elemezték. A Közoktatási Minisztérium felkérésére 1974. november 30-ától tagja a Szerzői Jogi Szakértő Testületnek, és ezzel 1979-ben ismét megbízzák. 1978. szeptember 15-16-án Salgótarjánban tart előadást A Magyar ellenállás és partizánharc az irodalomban címmel azon a konferencián, amelyet a Történelmi Társulat és a Magyar Partizán Szövetség közösen szervezett. 1979. május 18-19-én pedig Örkény István társaságában Lakitelken képviseli a MISZ-t a Korszerű nemzeti önismeretünk elnevezésű tanácskozáson. Előadást tart a nemzeti lét alapkérdéseiről a Szentendrei Petőfi Sportkör vitakörében. Szót emel az 1945 óta ömlesztett állapotban „őrzött" könyvtári anyagok .

Időközben, 1976-ban, a szűkítés és a bővítés hívei közötti viták

az immár 456 fős Szövetség életében egy sor változás történt, a kultúrpolitikai vezetés bizakodásától övezve. Az új alapszabályok számottevően kibővítették a Választmányt és a Titkárságot, gondoskodva a fiatal írók megfelelő képviseletéről. Életbe léptették a korábban hiányzó Ügyrendet, képviseletet biztosítottak a kiadói tanácsokban, a Művészeti Alapnál és a Segélyezési Bizottságban. Újjászervezték a Kritikai Szakosztályt, és végül létrehozták az írók kommunista aktíváját. Mindezt bizakodásra alapot adó jelenségegyüttesnek ítélte az Irodalmi, Sajtó- és Tájékoztatási Főosztály. Egyetlen konkrét megállapításukat idézzük: a MISZ megújult vezető testületei „nem igényelnek állami és szakszervezeti feladatokat maguknak". Bár ez így nem volt igaz, az viszont igen, hogy a fiatal drámaírók Sarkadi Kört alapítva igyekeztek érdekeiket az addiginál jobban érvényesíteni.

A nemzetközi kapcsolatok alakítása/alakulása több szempontból is fontos volt a kultúrpolitikai vezetésnek, a Szövetségnek, mint szervezetnek és a hozzá tartozó íróknak, egyénenként és csoportosulásonként egyaránt. A kormányzat a mindenkori külpolitikai célok elérése érdekében eszközként igyekezett hasznosítani a MISZ külügyi munkáját, a magyar írók nemzetközi kapcsolatait, hatását, képviseletét a nemzetközi írószervezetekben (pl. PEN), és ez természetesen fordítva is igaz volt. Ezek a kapcsolatok részét képezték a két világrendszer közötti rivalizálásnak, a maguk sajátos eszközeivel és szerény mértékével. „Az 1968-as csehszlovákiai események óta - olvasható egy jelentésben - bonyolultabbá váltak a nemzetközi irodalmi kapcsolatok". A szovjetek nyílt kiállást várnak a MISZ-től, az ő oldalukon. Ezzel kellene/lehetne erősíteni ezt a legfontosabb kapcsolatot s a szocialista országok szövetségei között elfoglalt pozíciót. A „nyugati írószervezetekkel, írókkal való kapcsolat [...] egyszerre kapcsolattartás és vita, amelyben mindkét vonás csak úgy érvényesülhet, ha minden lehetséges fórumon

."

Az időnként megújított szerződések keretet és feltételeket biztosítottak a kölcsönös kapcsolattartásra, s a MISZ tagságának egyharmada fel is használta ezt. Legtöbben a Szovjet Írószövetség vendégszeretetét élvezték. A régi „turista jellegű" kiruccanásokat felváltották a meghatározott alkalomhoz, célokhoz kapcsolódó kiküldetések. Ugyanakkor oldódott a múltban oly sok groteszk vonást is magán viselő (pl. rendszeres, bejelentés nélküli csomagellenőrzések) elszigeteltség, szabadabbá vált a mozgás. A létrehozott irodalmi vegyesbizottságok egyengették az illető országok egyes műveinek fordítását, kiadását, terjesztését. Rendszeresen foglalkoztak a magyar irodalom külföldi fordítóival.

A nyugati országok közül Olaszországgal, Franciaországgal volt „nagyon korlátozott" kapcsolata a MISZ-nek. A külkapcsolatok építésének, méginkább egyéni hasznosításának egyik fő akadálya volt az írók többségének szerény nyelvismerete, a külföldi országokkal kapcsolatos tájékozódás nehézsége. Már régi, ismételten felmerülő kívánság volt az írótársadalom részéről, a határon túli magyar írókkal való rendszeres, sokoldalú kapcsolattartás, ami elsősorban a szomszédos országokban élőkre vonatkozott, de egyre inkább jelentette az ún. „emigrációs" írókat is. A román és a jugoszláv visszautasítás ellenére tovább folyt a kapcsolatok rendezésére, termékenyebbé tételére irányuló munka. Ennek Cseres Tibor is részese volt. Baráti kapcsolatokat épített ki a szovjet írószövetség néhány vezető munkatársával, tolmácsokkal, fordítókkal, tagja a Pozsgay Imre vezette fődelegációnak, amely 1977. február 27. és március 9. között vett részt Pozsonyban a Magyar Kultúra és Barátság Napjain. Képviseli a MISZ-t az 1975. évi Solohov ünnepségeken, s jelen volt Kós Károly végső búcsúztatásán, Kolozsvárott. Nyugalma, diplomáciai képessége, humora barátokat szerzett a magyar ügynek, növelte személyes ismertségét, a MISZ egy fontos feladatkörében alkalmazható jártasságát.

Szövetségi munkájának ismeretében joggal tehetjük fel a kérdést, mint ahogy ismerősei, írótársai is ezt tették: mikor írt? Méginkább: mikor olvasta el, dolgozta fel azt a hatalmas anyagot, amely irodalmi formát öltött, és megjelent ebben az évtizedben? A környezetében élők látták, tudták: Cseres Tibor mindíg dolgozott, ez volt életeleme, a családnak szentelt villanásnyi időn kívül. Szívta magába a világból érkező, hozzáférhető jeleket, ismereteket, bármiről lett légyen is szó. A „termés" két végpontján a Játékosok és szeretők és a Parázna szobrok című regényei állnak, életművének két csúcsa. Mindkettő hosszú kényszerpihenő, számos elkerülhetetlen átgyúrás végső eredményeként kerülhetett az olvasók kezébe s ehhez - nagy valószínűség szerint - személyes érintettség, valamint külpolitikai aggályok járultak hozzá. E két regény között jelentek meg önálló kötetekben azok a különböző műfajú remeklések, amelyekről néhány megjegyzést kell tennünk. Cseres Tibor egyik fő törekvése volt értékes ismeretek, izgalmas problémák lehető legszélesebb elterjesztése, megismertetése. Az örökös hivatalos bírálat tárgyát képező Élet és Irodalomhoz fűződő szerződéses viszonya, a lap viszonylag széleskörű olvasottsága reményt nyújtott arra, hogy írásaival fontos erkölcsi, tudományos kérdésekre hívja fel a figyelmet, olyanokra, amelyek a szakfolyóiratok útján csak igen kevesekhez jutottak el, ugyanakkor a közoktatásban aligha kerültek szóba, s így, irodalmi formában azok is olvasták, akik egyébként nem figyeltek volna fel ezekre a jelenségekre. A tudományos ismeretterjesztésnek volt ez egy írói eszközöket alkalmazó formája, amely - többnyire - tudománytörténeti áttekintésre, de fontos életrajzi történéseknek, emlékképeknek megidézésére is módot nyújtott. Nemeskürty István, Györffy György, Szőke Péter és nagyon sok más kutató felismerései, eredményei, töprengései így jutottak el a szélesebb nyilvánossághoz. Az a sok dedikált kötet, ajánló és köszönő levél, amit ennek a munkának az eredményeként kapott Cseres, igazolták törekvéseit.

Nos, a '70-es években megjelent, az előzőekben említett kötetek ezeknek az írásoknak javát

. A Rádió az évtized első felében szembeszökően mellőzte, s a TV-ben is ritkán láthatták a nézők.

Az egyre több, egyre sokrétűbb vállalás zavarokat is okozott. Határidők csúsztak, írások megjelenése maradt el, tolódott későbbre, az igény ennek ellenére nemhogy csökkent, hanem inkább nőtt. A könyvek kiadásával, itthoni és külhoni terjesztésével, a honoráriumokkal kapcsolatos számtalan gond, megoldásra váró feladat lényegesen nem befolyásolta munkáját, mint ahogy a kritikával kapcsolatos terjedelmes polémiák, irodalompolitikai megnyilatkozások és a MISZ ilyen irányú, előremutató kezdeményezései

.

Az 1975-ben 60. születésnapját ülő Cseres Tibor konokul járta a maga útját lassacskán az élő magyar irodalom javakorabéli tagjai közé számítódott. A külföldi lapoknak, lexikonszerkesztőségeknek adott nyilatkozatokban, címszó-javaslatokban, mint a magyar irodalom „kiemelkedő alakjainak egyikét" jellemzik. Műveit a kritikusok, irodalomtörténészek zöme értőn

. Bár a „felszabadulás" 30. évfordulója miatt még a szokásosnál is aprólékosabban mérlegelték az állami- és Kossuth-díjra javasoltak érdemeit, Kádár János meghozta meg az 1964 óta esedékes állami elismerést, a kitüntetés indoklása szerint a „magyar irodalomban elért eredményeiért, egész életművéért, különösen a Hideg napok című regényéért". A gyergyóremetei parasztszülők gyermeke a Parlamentben átvehette a magas kitüntetést, a család, a pályatársak és olvasótáborának jókívánságaitól .

Milyennek látták testi valóságát, személyiségét, írói mivoltát pályatársai, kritikusai, a hozzá közelállók? A hetvenes években készült fényképekről ismét a világháborút megjárt katonatiszt tekint ránk, csak barázdáltabb, keményebb vonásokkal gazdagodva, enyhén kesernyés, de ugyanakkor pajzánul góbés derűvel lágyítva azt. Tiszta tekintetű, közvetlen és mégis mgközelíthetetlen, energikus, határozott, célratörő. Csák Gyula írta róla: „az okosság az igényesség az elsődleges, ami megragadott [...] megannyiszor tapasztalhattam, hogy bonyolult vagy annak látszó emberi és társadalmi helyzeteket milyen pillanatok alatt bont elemeire s szinte játszi könnyedséggel adja meg az alapképletüket. És éppen ezekből az erényeiből áll össze gyötrelmeinek forrása is. Mert alapos a gyanúm, hogy a játszi könnyedség, a mindíg derűs ábrázat, amellyel a világ felé fordul, bizonyos fajta önvédelmi maszk, amely mögött gyakran keserűség, elbizonytalanodás és kétség rejlik. Hiszen az ő mindent-látásával, mindent-értésével éppen önmagát ne látná és

" Mint Beke György írja: „Csöndes, megfontolt szavú ember, úgy beszél, miként ír: kihagyásosan, néha nagy összefüggéseket egyszerű, világos képekbe vonva, póz nélkül, de súlyosan". Nádor Tamás a „legjózanabbul rögeszmés magyar írónak" látta. „Számvető ember, a szónak mindahány értelmében: megszámol, leszámol, elszámol. Szemébe néz az olvasónak." Berkes Erzsébet tapasztalása szerint: „Önmagáról nehéz szóra bírni, nem ír emlékiratot, nem szívesen beszél egyéni sorsáról [...] szinte írásai mögé húzódik. Bertha Bulcsú szerint „bevonja a közönséget a saját szuverén világába, s attól kezdve a beszélgetés a cserestibori világ öntörvényei szerint lendül előre, kanyarodik vissza történelmi példákhoz s mindíg a lényegre összepontosul. (Ez a világ) azt hiszem, harmonikus, rendezett. Ebben a világban a szellem fénye és ereje mozgat mindent."

Szemérmes volt, de nem prűd, szerette az életet, annak apró örömeit is, a természetet mindenekfölött. A szentgyörgypusztai fák, bokrok, virágok, madarak és bogárkák személyes barátai voltak, akiket mindenkivel szemben védelmezett, önérdekével is ellentétben. A kert nem a gazdászatban járatos embert dicsérte, de a csöndes, töprengő író gyermekkori világán merengőt szolgálta, védte. A fenyő és diófák, pelék és mókusok, a fürdőzésre még alkalmas Duna, a kéklő hegyhát hullámvonalai, a család, s immár a régen várt unoka biztosították az alkotó munkát s a biológiai felfrissülést, amire a testi bajok jelentkezései miatt is szüksége volt.

Cseres Tibor gyűlölte az erőszakot, annak minden formáját, azért is fordult el a rekordhajhászó versenysporttól már diákkorában. Őseitől örökölt mackó termete ellenére nem volt jó katona, nem gyűlölte az ellenséget, nem kívánt mások élete árán hőssé válni, a duhajkodás távol állt tőle. Akárcsak ismertségének, népszerűségének, növekvő befolyásának felhasználása saját, vagy családtajai érdekében. A függés, a rászorultság, a kiszolgáltatottság, az uram-bátyám alapú segítségnyújtás nem volt a kenyere. Életében alig találunk ellenkezőjére példát.

Ilyennek láthatták, láthattuk, ilyennek engedte látni magát Cseres Tibor. Senki sem gondolta, ő sem, hogy milyen bonyolult helyzeteket, minden eddiginél súlyosabb terheket s reménységeket hordoz magában a következő évtized.

Az alábbiakban Cseres Tibor levelezésének újabb szakaszát tárjuk az olvasók elé, amelyek pontosan tükrözik a bevezető által elemzett 1970-es éveket. A levélírók többsége - még az őt régebbről ismerők egy része is - tisztelettel, az írói mű elismerésnek a hangján közeledik hozzá. A társadalmi gondok csak szűrten jelennek meg, de mégis látható, hogy ez már egy a korábbiaknál több lehetőséget, nyíltságot lehetővé tevő időszak.