Cseres Tibor levelezése III.

Levelek Cseres Tibornak (1970-1979)

Korbács, Kossuth-díj és egy nagyszabású „paráználkodás”

„a Parázna szobrok a legjobb könyv az egyik legnagyobb magyar tragédiáról. Bátorsága, formateremtő újdonsága révén. Köszönöm, hogy olvashattam. Hogy olvashattuk. Az ilyen regények után fogja el az embert az az érzés, hogy egy kissé más emberként teszi le a könyvet, mint ahogy fölvette. S kezdem apámat is jobban megérteni, aki az egészet végigcsinálta, de soha egy árva szót sem volt hajlandó szólni róla.
Tisztelettel üdvözöl, Alexa Károly”

 

 

1971

 

 

 

a.

 

Dr. Szeredi Mihály Cseres Tibornak

Budapest, 1971. április 3.

 

Az Ön „Léggyökerek" című

szép és magyar. Mégis tragikusnak tartanám, ha egy magyar íróban csak ennyi lelki mélység lenne, mint amennyit Ön írásában elárul. Ha kutyabagosi Kis Miska mondaná: „igazából nem tudom... miért  lelkesít ez... az elvont remény. Hiszen semmi haszon nem lesz belőle...", hát megérteném, s legfeljebb mosolyognék rajta, és azt mondanám: maga azzal ne is törődjön, végezze csak a maga dolgát: kapáljon, kaszáljon, ha kell, hát harcoljon is a hazáért De egy író?... és magyar?

Hát, ha tényleg nem tudja, én, mint biológus megmondom. A származásnak az állattenyésztésben roppant jelentősége van. Ha egy lóról azt tudjuk pl., hogy mokány ivadék, adunk érte 5000 forintot. De ha azt tudjuk, hogy eklipsztől származó angol telivér, boldogan fizetünk érte 500 000 forintot is. Csak ostoba szamár lehet az, aki elhiszi, hogy a származásnak emberi nemünknél viszont nincs jelentősége. (Gondoljunk csak a legújabb izraeli törvényekre!)

De mennyire van Író Uram! A szlávok, germánok, franciák, románok azért áldoznak oly roppant munkát arra, hogy előkelő származásukat igazolják, és alig kevesebbet arra, hogy bennünket Ázsiából betolakodott, cigányfajta, gyüjtögető nomád népnek bizonyítsanak, és hogy Trianont is kegyes adománynak kell tekintenünk.

Viszont miért háborodunk fel, ha e tanok itthoni hirdetésének hatására magyartalanná vált véreink, nem akarván többé hitvány magyarként nyomorogni, szedik a sátorfájukat és távoznak, persze nyugatra, és illeszkednek más népek keretébe, letagadva azt is, hogy valaha magyarok voltak?

Igen Író Úr, az Ön, az Önök feladata lenne bizonyítani, hogy ami bennünket e honhoz köt, nem „léggyökér", hanem mint azt ezer és ezer dokumentum is és Tatárlak is bizonyítja, legalább kétezer éves szumír „talajgyökér".

Tisztelettel: Dr. Szeredi Mihály nyug. főállatorvos

 

Budapest, 1971. április 3.

Gépirat.

 

 

 

b.

 

Szederkényi Ervin Cseres Tibornak

Pécs, 1971.szeptember 6.

 

Kedves Barátom,

köszönöm a nagyszerű, a keményre kalapált

. Egyike legszebb prózádnak, amit mostanában olvastam, s kitűnően illik az interjúhoz is - tartalmában is. Az interjút külön köszönöm. Amint [Bertha] Bulcsú írta, a szöveget láttad, ezért már nyomdába is adtuk. Ezért nem küldünk neked korrektúrát, mert mi sem változtattunk rajta semmit. A azonban természetesen hamarosan megy korrektúra.

Örülnék, hálás lennék, ha évente legalább egyszer-kétszer közölhetnénk tőled a Jelenkorban hasonló prózát. Még egyszer köszönöm.

Tisztelettel, szeretettel üdvözöl:

 

Pécs, 1971. szeptember 6.

Kézirat, a Jelenkor Szerkesztőségének céges levélpapírján.

 

 

 

c.

 

László Gyula Cseres Tibornak

Budapest, 1971. szeptember 17.

 

Kedves Barátom!

Minden ellenkező híreszteléssel

a Látóhatár élőbb, mint valaha. Ugyanis az eddigi kéthavonkénti megjelenés helyett, amíg az elmaradt számokat pótolják, havonta jelenik meg. Kérlek tehát - mint a lap egykori, rendszeres munkatársát - ismét gondolj ránk: jó kéziratokat korlátlan mennyiségben elfogadunk.

Válaszod, illetve kéziratod mielőbb várva, üdvözöl: László Gyula

 

Budapest, 1971. szeptember 17.

Gépirat, a Látóhatár Szerkesztőségének céges levélpapírján.

 

 

 

d.

 

Annus József Cseres Tibornak

Szeged, 1971. november 17.

 

 

Kedves Tibor Bátyám!

Jókora röstellkedéssel küldöm vissza a mellékelt három flekket, mint - szerencsére - fölösleges példányt. Minden rendben ugyanis a Rokonkereső

, a mi példányunkon a hajó tülkölésével fejeződik be. Érthetetlen, miként is maradhatott le az utolsó hasáb a Te példányodon. Talán éppen precizitására büszke korrektorunk hibája.

Nagyobb baj, s igen sajnálom, hogy a pótlásokat már semmiképpen sem tudjuk becsempészni. A párszavas, néhány soros igazításokat igen, a nagyobbakat azonban nem, mert már oldalban vannak. Igen sajnáljuk pedig - izgatottan olvastuk [Ilia] Mihállyal -, mert valóban több lenne, mint mennyiségi bővítés. De mit tegyünk? Átfutási időnk hosszú ugyan, de mindez csak a nyomda kényelmét szolgálja, s még pörölni sem merhetünk velük, mert övék a hatalom és a monopol-helyzet.

Ha a Miska által jelzett velem kapcsolatos ügyben tehetsz valamit, előre is nagyon köszönöm.

Őszinte tisztelettel és mindannyiónk szíves köszöntésével:

 

Szeged, 1971. november 17.

Gépirat, a Tiszatáj Szerkesztőségének céges levélpapírján.

Ezen a napon történt április 03.

1922

Joszif Visszarionovics Sztálin lesz a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkára.Tovább

1930

Helmut Kohl német kereszténydemokrata politikus, szövetségi kancellár, Németország újraegyesítésének megvalósítójaTovább

1935

Czeizel Endre magyar orvos-genetikusTovább

1941

Teleki Pál miniszterelnök a budavári Sándor-palotában fõbe lõtte magát.Tovább

1945

A brit és amerikai légierő bombatámadása a csepeli Weiss Manfréd Művek ellenTovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők