Cseres Tibor levelezése III.

Levelek Cseres Tibornak (1970-1979)

Korbács, Kossuth-díj és egy nagyszabású „paráználkodás”

„a Parázna szobrok a legjobb könyv az egyik legnagyobb magyar tragédiáról. Bátorsága, formateremtő újdonsága révén. Köszönöm, hogy olvashattam. Hogy olvashattuk. Az ilyen regények után fogja el az embert az az érzés, hogy egy kissé más emberként teszi le a könyvet, mint ahogy fölvette. S kezdem apámat is jobban megérteni, aki az egészet végigcsinálta, de soha egy árva szót sem volt hajlandó szólni róla.
Tisztelettel üdvözöl, Alexa Károly”

 

1975

 

 

 

a.

 

Nyírő József Cseres Tibornak

Budapest, 1975. január 17.

 

Kedves Cseres elvtárs!

Több szakaszban elolvastuk a „Parázna szobrok" címmel 1974. szeptember 18-án benyújtott kéziratodat, és a lektori vélemények összesítése alapján arra a véleményre jutottunk, hogy a kézirat néhány ponton átdolgozásra szorul, s ezért jelenlegi állapotában nem tudjuk kiadásra elfogadni. Kérlek, hogy a jövő hét folyamán szakíts időt a kézirattal kapcsolatos észrevételeink megbeszélésére.

Elvtársi üdvözlettel    Nyírő József főszerkesztő

 

Budapest, 1975. január 17.

Gépirat, a Kossuth Kiadó céges levélpapírján.

 

 

 

b.

 

Cseres Tibor Ilia Mihálynak

Budapest, 1975. január 20.

 

Kedves Mihály,

illő, hogy végre válaszoljak novemberi leveledre, több körülmény miatt is illetlenség volna, ha nem tenném. A MISZ könyvtárában elolvastam a Tiszatáj tavalyi folyamát - ráment másfél napom - mert egyhuzamban eresztettem át magamon az egész évi munkátokat - megérte. A szeptemberi számot - duplumra bukkanva - meg is kaparintottam. Jó, nagyon jó olvasmány volt. Kár lenne, ha nem szerkesztenéd! Remélem felkiáltásom hamis híreken alapszik. Ha igen, ha nem - nagyon szívesen küldtem volna és küldenék számotokra kéziratot. Dehát keveset írok s aztán - leginkább regényt. Már ötödik éve ugyanazt. Nem is tudom miből élek, mert mellesleg lusta is vagyok, úgy látszik, meg félénk. Rettegek, hogy meg találom írni mindazt, amit szeretnék. Vagy csak egy részét talán. S mi lesz akkor a családommal. Így is van elég bajom. S tovább: egy napszámos szerződésem van, mint talán tudod az ÉS-sel a betegsegélyző miatt. Gondoltam sokszor - szamárság -, de azután, hogy beteg lettem, esztendeje, bizony nagyon jól jött, hogy orvost meg ápolást meg miegymást kaphattam.

Regényemből [...], de gerincét, lényegét persze nem. Mert azt a Kortársnak ígértem [...].

visszarettent tőle. Előbb semmit, aztán 90 oldalt [...] 200-at talán vállalt, azt is csak talán nyáron merné vagy 2 részletben. Hol van még az. A Kiadó is alkudozik. Le akarja faragtatni a 600 oldalról a leginkább kidudorodó részeket. (Ilyen még nem volt és .) KSI első ajánlatára azt feleltem: [...]

Persze a 200 oldal nem tartalmazza a gerincet, legfeljebb néhány csigolya kerülne bele. Mármost, nem azért írom ezt Neked, hogy a csonkot felajánljam s még csak az egészet sem, hanem csupán azt pedzem, sem gondjaidat nem akarnám szaporítani, sem ártani jószándékodnak, ha akarnál és tudnál is tenni [...], amelytől idefent még óckodnak.

Gondolhatod, hogy józan óráimban (s ezek száma sürül) magamat sem akarom szerencsétlenné tenni. S nevetséges, hogy 5-10 év múlva az utánunk jövők majd gyávasággal vádolnak és megalkuvással, még aztán is, hogy megjelennek mindazok az írásaim, melyeket nem merünk közreadni.

 

Budapest, 1975. január 20.

Igen nehezen olvasható, helyenként megfejthetetlen, kézzel írt fogalmazvány. Az eredeti teljes szöveget Ilia Mihály nem bocsátotta rendelkezésünkre.

 

 

 

c.

 

Dér Endre Cseres Tibornak Szeged,

1975. március 10.

 

 

 

Kedves jó Tiborkám,

nagy örömmel és jókedvre derülve olvastam visszaemlékezésedet az

. Magam is írtam visszaemlékezést az Új Auróra 3. - ha nem láttad, elküldeném. Ki az a ? A neve után dereng valami, ám vele nem sokat találkoztam, mert amúgy egyre élesebben emlékszem minden akkori mozzanatra s figurára. - (A szenilitás biztos jeleként ...)

Jól vagytok-e? Sokszor csókoljuk a Családot:          Bandi

 

Szeged, 1975. március 10.

Kézirat, levelezőlapon.

 

 

 

d.

 

Szabó György Cseres Tibornak

Budapest, 1975. április 4.

 

Kedves Tibor,

soha életemben nem írtam Neked levelet és a viszonyunk sem (sajnos) olyan levelezős: de a Kossuth-díjad feletti öröm hadd mondassa ki velem, mennyire tisztellek és tisztelünk, szeretünk, hogy emberségednek, tehetségednek, művészetednek milyen hívei vagyunk! És a tudásodnak! Az iróniádnak! (Vagy, tulajdonképpen, bölcsességednek ...)

Nem hiszem, hogy volna valaki, aki annyit tudna mindarról, ami nálunk és Közép-Európában történt az utóbbi évtizedben, mint Te, és aki az olyan igazán tudná megírni, mint kell és illik, - szorítunk hát, hogy legyen erőd, alkalmad, fórumod, kedved és egészséged a munkához. (Régebben úgy mondták volna: ernyedetlenül.)

Szeretettel köszöntünk tehát, gratulálunk és jókívánságainkat küldjük

 

Szabó Györgyék

 

Budapest, 1975. április 4.

Gépirat.

 

 

 

e.

 

Zoltán Zoltán Cseres Tibronak

Budapest, 1975. április 6.

 

Kedves Tibor!

Őszinte örömmel nyugtáztam a Kossuth-díj II. fokozatával történt kitüntetésed, amely már a Hideg napok nagy sikere után várható volt, de sajnos ilyen soká érlelődött. Úgy tűnik tehát, hogy nálunk nem hamarkodják el az efféle dolgokat. Nemcsak a vastaps végét várják ki, hanem még annál többet is, nehogy valakinek „túl elhamarkodottan" akasszák nyakába a babérkoszorút. (Korábban már elég gyakran tették!) De egy ilyen díj, úgy gondolom, sohasem jön rosszkor, s ha talán most nem is tudnál annyira örülni ennek, mint néhány évvel korábban, mindig vannak barátok és jó ismerősök, akik figyelmeztetnek erre. (Látszólag talán én is ezt teszem.)

No, de félre a tréfát! Valóban nagyon örülök sikerednek, és ehhez szeretnék őszintén, szívből gratulálni. Hogy miért örülök? Ennek úgy gondolom, több oka van, a személyes ismeretség és az érdekes eszmecseréken túlmenően. Többek között örülök, hogy a székelység újabb Kossuth-díjas írót tudhat magáénak. És a magafajta egyszerű székelyt bizonyos büszkeséggel tölt el, Téged talán meg töprengésre késztet, hogy népeddel, szülőföldeddel szemben esetleg még nincs-e valamiféle írói, erkölcsi adósságod?

Örülök annak, hogy végre felértél a csúcsra, nem azért, hogy ott sütkérezzél, hanem azért, mert onnan másképpen lehet széttekinteni. Nem arról van szó, mintha a Kossuth-díj valakit is megvédene attól, hogy a rostalikán kiessen, hanem arról, hogyha időben kapja meg ezt a díjat, még kellőképpen hozzásegítheti ahhoz, hogy nagyon sok olyan akadályt leküzdhessen, amely alkotói tevékenységének útjában áll. Mert igaz az, hogy a sors az efféle díjakat nem túlzottan respektálja, de a kiadók, a kulturbürokraták és az egyszerű jámbor olvasók annál inkább. Az ilyen díjak elnyerése azt jelenti, hogy a közvélemény figyelme az illető személy felé fordul, jobban figyelnek szavára, - mondhatni minden megnyilatkozására, és így egy jó ügy érdekében kiléphet a korábbi szürkeségből.

Persze vannak olyanok is, akiket ez a felfokozott érdeklődés és a reflektorfény teljesen megnémít. Egyszerűen nem tudják mit kezdjenek vele. Te azonban eddigi ismereteim szerint nem tartozol az efféle írók csoportjába. Biztos vagyok benne, hogy Te ezt a díjat elsősorban nem eddigi munkásságod betetézésének fogod fel, - bár az elismerés egy nehéz életpályán mindig jól esik, - hanem sokkal inkább a növekvő bizalom jelének, amely újabb alkotói szakasz kiindulópontjává válhat. És akkor érte el igazi célját, ha azzá is válik. Ez a bizalom elsősorban a nép, az olvasók bizalma, akik úgy érzik, hogy Cseres Tibor még nem mondta el mindazt, ami emberileg, íróilag eddigi életpályáján kiérlelődött, megfogalmazódott benne. Figyeljünk jobban rá, adjunk neki nagyobb teret írói kiteljesedéséhez.

Ez a bizalom, most, a nagy öregek hirtelen eltávozása után irodalmi életünkből, különösen fontos. Egy szellemi vákumot érzek, amely még nincs kellően betöltve. Ezt a vákumot a középnemzedék legtehetségesebb tagjainak - akiket egykor Pécsett a vehemens ifjoncok még a „meszesgödörbe" akartak küldeni - kell betölteniök. Így többek között Neked is, amelyhez, hogy ezzel a Kossuth-díjjal kaptad meg a marsall-botot.

Ehhez a munkához kívánok jó alkotókedvet, egészséget és sok sikert.

Őszinte igaz híved és barátod:          

 

Budapest, 1975. április 6.

Gépirat.

 

 

 

f.

 

Cseres Tibor Dr. Győrffy Tibornak

Budapest, 1975. május 12.

 

Kedves Uram!

Bizonyára olvasta a Történelmi Szemlében (75. 4.) Makkai Lászlónak „Egy kis szakmai ördögűzés" című vitacikkét, mely Giurescu román történész tanulmányára reflektál (Revista de Istorie 75/6.).

A vitatott problémával - íróilag - én is foglalkozom, s nagyon megörvendeztem, hallván, hogy a román szerző szövege teljes magyar fordításban megjelent az Ön által szerkesztett

c. kiadványnak f. évi 3. és 4. számában. Sajnos ezekhez a számokhoz nem tudok hozzájutni. Ezért fordulok Önhöz, tegye lehetővé, hogy a CSZS fenti két számát megkaphassam, noha tudom, hogy ezek bizalmasan kezelést kívánnak. Hacsak az hiányoznék, tudnék némi garanciát ajánlani.

Baráti üdvözlettel       Cseres Tibor

 

Budapest, 1975. május 12.

Kézzel írt fogalmazvány.

 

 

 

g.

 

Márton János Cseres Tibornak

Budapest, 1975. június 4.

 

Tiborkám!

A dedikálásban foglalt kedves soraidat látva, tudatosan igyekeztem a „Bizonytalan század" újabb

az eseményektől idegen szemlélőként olvasni. Nem sikerült. Ahogy öregszem, úgy közeledik felém egyre jobban a múlt, de - ezt teljesen világosan érzem - úgy válik számomra egyre ellenszenvesebbé és egyre több részletében haragot keltővé.

Érdekes, hogy nem tudok a jövőbe mutató tanulságokat sem kiragadni a történeti eseményekből, amelyek velem, vagy nélkülem az elmúlt fél évszázad folyamán lezajlottak. Soknak is tartom a múltba nézést, amellyel nem kisszámú és főleg erkölcsileg nem csekély értékű szellemi erőforrást kötünk le (a magyar lélek tudatos rombolóiról most nem beszélek). Közben a jövő építése s a mai harcok alól kicsúszik a talaj, kevesbedik a jó eszközt jó lélekkel forgató kéz, s az éles fegyvert igazi hittel forgató kar.

No, de elég a meditációból, inkább keresek rá alkalmat, hogy élőszóval folytassuk az előbb kezdett gondolatsort.

Addig is a régi barátsággal üdvözöl:

 

Budapest, 1975.június 4.

Gépirat, az Agrárgazdasági Kutató Intézet céges levélpapírján.

 

 

 

h.

 

Cseres Tibor XY-nak

Budapest, 1975. augusztus 16.

 

Kedves Barátom!

Július 17-i leveledet, távollétem miatt, csak most kaptam kézhez - ezért a késedelmes válasz. Kossuth-regényemet kéred számon tőlem - joggal, mert már esztendők óta munkálkodok

Remélem, hogy féléven belül pontot tehetek a végére és a jövő év (76) február-márciusban leadhatom.

Baráti üdvözlettel,      Cseres Tibor

 

Budapest, 1975. augusztus 16.

Kézzel írt levél-vázlat/fogalmazvány.

 

 

 

i.

 

Ágh Bíró Béla Cseres Tibornak

Vác, 1975. november 10.

 

Nagy meglepetésemre olvastam a Magyar Ifjúság

, hogy Gyergyóremetén született, és milyen emlékeket hagyott az íróban a Kereszthely fenyvese, az Eszenyő patak Tulmaros stb. Engedje meg, hogy mint félig földije tisztelettel és szeretettel köszöntsem. Én is erdélyi vagyok és 1940-44 között a remetei róm. kat. iskolának voltam az igazgatója, ezért lepett meg ez a cikk, ugyanis Ön remetei kapcsolatairól nem tudtam. Sajnálkozom, hogy nem hallottam korábban erről, pedig azóta is többször megfordultam Remetén, nyáron is. Úgy tudom, hogy is jó kapcsolatban vannak, és Önről sokszor beszélgettünk, de erre soha nem került sor.

Ha szabad érdeklődnöm a család nem a Portik Cseres, akik a második

, vagy a Bakóban laktak? Sok Remete-i él Biatorbágyon, akik ízes beszédet, színes viseletet hoztak magukkal, és még ma is őrzik. Nem tudom, hogy Gyergyóremete-i kapcsolatai milyenek, de ha valamiben segíthetek, volt tanítványaimon keresztül szívesen felajánlom. Kívánok munkájához további sok sikert, és kérem, ha Vácott jár, szíveskedjék felkeresni, hogy elbeszélgethessünk az otthoni élményekről.

Tisztelettel Ágh Bíró Béla gimn. igazgató

 

Vác, 1975. november 10.

Gépirat.

 

 

j.

 

Solymos Ida Cseres Tibornak

Budapest, 1975. november 16.

 

Kedves Tibor!

Elég gyakori olvasója vagyok, ez természetes a magam fajtánál, akinek, valamióta borzasztóan (tehát gyerekesen) tetszenek „az anyagi világon túli dolgok", melyekről beszélni is mód van, ha az ember a romantikán meg a gótikán keresztül érzékeli, sőt felismerheti, azonosíthatja sejtéseit, illetve olyasmiket, ami szinte szándéktól-történéstől (naptári) függetlenül átúszik rajta, és elérkezik a középkorhoz, vagyis megmaradt produktumaihoz, melyeket jószerivel vizsgálni, alaposan szemrevételezni akart, ehelyett fenséges lelki civilizációt lelt, melyben (végre!) igényeire ismer, és a beleszületettség mozdulatával elfészkelődik(-het) benne.

Személyében mindig a gondolkodó érdekelt első- és többedsorban, tíz évnél is több, hogy megéreztem a művelődésbölcseleti, államférfit és gondolkodót szintetizáló rétegeit, hajlandóságát, illetve kényszerét, a látás-élesség minőségeit, írásai legtöbb rétegében: de nem csak meglétét csodáltam elsősorban, hanem képességét és bátorságát, mellyel átpréselte írásain ezt a valamit. Nem tapasztalatai sokaságát, hanem továbbadási ösztönét és tudatosságát: jogát is mellyel megteremtette a mentés feltételeit: ahogyan észrevételez, menti a veszendőt, bemér és fölmutat, mintha megállítaná az időt, s benne föltornyozná a nemzeti létezés egy-egy nagy monumentumát, mint a pápához írt folyamodvány

is.

Bizonyisten „zavarban" vagyok. Ami Magát olvasva egy folyamathoz, belső állaghoz illeszkedik hatásában és tényei összességével, szavaimmal visszasugároztatnom nem sikerül, pedig valójában ez levelem célja, mióta könyvét átvettem a postástól, de valami hülye ügyefogyottság kilopja szavaimat eszem kamrájából. „Az anyagi világon belüli dolgokról a bölcs ember beszél, de nem ítélkezik felettük" - olvasom többedszer, mert született breviárium-anyag vadász vagyok - szabályos epokát „szép verseket" passzióból olvasni képtelen. Ha tehát meglelem azt a kicsike pluszt, mely egy művet (gondolatsort) átbillent a vertikálisba, ugyanakkor a szigorúságig anyagszerű, megváltottnak érzem magamat: s ha cselekvőképes éppen, akkor lapot menesztek a szerzőnek. (Pl. Maga, Konrád [György] Látogató-ja,

Mi Öregek, halottak, és nagyon régen egyszer Mándy [Iván] egy novellája: Ha semmi sincs ... vagy mi volt a címe, melyben egy öregasszonynak naponta leken egy pofont daliás társbérlője - uszított levlapra).

Nem humbuk, hogy nagy köszönettel vett könyvét odaadóan fogom újraolvasni, nekem ismeretlenek is vannak benne. Több mint fontos lenne, hogy a nyilatkozatában ígért munkatervét kivitelezhesse, az sem baj ha nem nyomtatják ki nyomban, csak megíródjék, merthogy Maga illetékes, nemcsak tapasztalatai, de szellemi judíciuma is predesztinálja az elmúlt 50-60-30-40 esztendő mindenfajta történéseinek rögzítésére, minthogy az utolsó élő (talán) aki írni is tud, nemcsak emlékezni.

Tudom, hogy ez a kesze-kusza, heterogén kaparmány átfésülést igényelne: nem a személyes és működése iránti tisztelet, hanem az időhiány az oka, hogy így küldöm, remélve, hogy a lélegzetvétel frissessége mentheti a stiláris és gondolati (azt hiszem uaz) egyenetlenségeit.

Tisztelő szeretettel:    

 

Budapest, 1975. november 16.

Kézirat

 

 

 

k.

 

Sándor Iván Cseres Tibornak

Budapest, 1975. december 2.

 

Kedves Cseres Tibor!

Elküldöm a Valóság 1976. januári vagy februári számában megjelenő

. Az elmúlt hónapokban két könyvet fejeztem be. 1848-49-ben játszódó regényem a könyvhéten jelenik meg. Töprengéseim, munkatapasztalataim alapján fontosnak érzem, hogy a ma és a történelmi regény kapcsolatáról megírjam ezt az összefoglalást.

Miért szeretném, ha még megjelenés előtt elolvasná, és eszmét cserélnénk róla? A problémák, hitem szerint, nemzeti történelmi méretekben kiáltó időszerűségén túl elsősorban azért, mert központi szerepet szántam benne a Hideg napoknak.

Találkozásunk reményében, jókívánságokkal köszöntöm:    Sándor Iván

 

Budapest, 1975. december 2.

Kézirat.

 

 

 

l.

 

Bárczy János Cseres Tibornak

Miskolc, 1975. december 17.

 

Kedves Uram,

hosszasan incselkedett velem a merészség, hogy ne írjak-e a megszólítás „úr" szócskája helyett egy másik, a valósághoz közelebb álló kifejezést? Ne vegye tolakodásnak és bizalmaskodásnak: a „barát" szóra gondoltam, azon az alapon, hogy annyi törődést, fáradozást, figyelmet, amennyit Ön személyem és írásom érdemén jóval felül - már eddig is vállalt és végzett érdekemben, csak jóbarát lehet. Ha végül mégis az „úr" betűi siklottak a billentyűk felé

ujjaim alá: ez csupán az Ön iránti őszinte tisztelet bizonyítéka.

Az esztendő vége mindig a számadás, az összegzés időszaka. Ebből az alkalomból köszönöm meg Önnek mindazt, amit velem kapcsolatban tett, és tenni szándékozik. Ez az utóbbi kitétel arra vonatkozik, hogy eljutott hozzám - Klára lányom közvetítésével, aki a

Irodalomtörténeti Tanszékén Juhász Béla munkatársa - annak a beszélgetésnek vázlatos tartalma, amit Ön Bata Imrével és Juhász Bélával . Hálásan köszönöm, hogy méltónak és érdemesnek tartott arra, hogy ebben a bizalmas baráti körben említést tegyen rólam, ill. írásomról. Azóta közös barátunktól, egy olyan ötletet kaptam, mely szerint - a történelemre való hivatkozással - ajánljam fel Bata Imrének kéziratom egy példányát. Ezt a lépést - kerülni kívánva az erőszakoskodásnak még a látszatát is - nem akarom megtenni, az előző okon felül azért is, hogy a régi, régi anekdota csattanójához hasonlóan: nincs harang - szóval: nincs birtokomban olyan példány, mely - gondolom - külalak, illendőség stb. szempontjából megfelelne B. I-nek, ill. az A nálam maradt utolsó példány néhány szakaszát, fejezetét ugyanis változtatás nélkül át szeretném ültetni a „Magvető" felé való alkalmas második kidolgozásba, másrészt az is fennáll - miután magam gépelem a szöveget -, hogy hol a szalag szakad el, hol az indigó sarkára nő egy szamárfül, ami olyan hibás, hiányos példányt szül, mellyel nincs képem előállni.

Nem szeretnék panaszkodni, sajnálatot keltő magyarázkodásba fogni, attól tartva, hogy a „sajnálni" mindössze két betűnyi közelében van egy másik ige - a „lesajnálni", amitől szívből undorodom. Valami okot, magyarázatot - úgy érzem - mégis adnom kell arra az ellenem szóló látszatra, hogy nem voltam képes se őszre, se télre - mert már a télnek is a derekán tartunk - a kézirat tisztázásával, megfelelő formában való lezárásával. Nehézségeim vannak ezen a téren, jóval lassabban megy ez a munka nálam, ami még a jó szemmel, hibátlan látással megáldott ember számára se könnyű. Meg aztán: csak néhány napja értesített Géza arról, hogy a „Magvető" felé való próbálkozáshoz ne csak a 44-től 45-ig tartó rész menjen, hanem a 45 utániak is, bizonyos szelídítés és sminkelés, kihagyás után. De a 35-től 50-ig terjedő - vészterhes - másfél évtized - „ahogy én láttam" stílusban írott (velem kapcsolatos) eseményeivel - egyszer - mégis csak elkészülök, talán nem is nagyon sokára.

Különösebben nem ambicionálom a Veres Péterre vonatkozó epizód - mely valóban 1948 nyarán történt, hiszen „Péter bácsi" 47. szept. 9-től 48. okt. 1-ig töltötte be a HM tisztségét, előtte újjáépítési miniszter volt - kiemelt, külön elhelyezését. Az „Alföld" ugyanis - lányom tudomása szerint - jó félévre előre el van látva kézirattal, a többi, fővárosi, rangos, irodalmi folyóirat számomra, - a névtelen vidéki műkedvelő számára - elérhetetlen.

Amidőn - ismételten - irántam tanúsított kitüntető figyelmét és pártfogását hálásan köszönöm: engedje meg, hogy őszinte tisztelettel és barátsággal kívánjak kellemes karácsonyt és sikerekben bővelkedő új esztendőt!

Szíves, baráti üdvözlettel       Bárczy János

 

Miskolc, 1975. december 17.

Gépirat.

 

Ezen a napon történt április 03.

1922

Joszif Visszarionovics Sztálin lesz a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkára.Tovább

1930

Helmut Kohl német kereszténydemokrata politikus, szövetségi kancellár, Németország újraegyesítésének megvalósítójaTovább

1935

Czeizel Endre magyar orvos-genetikusTovább

1941

Teleki Pál miniszterelnök a budavári Sándor-palotában fõbe lõtte magát.Tovább

1945

A brit és amerikai légierő bombatámadása a csepeli Weiss Manfréd Művek ellenTovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők