Egy bűnvádi eljárás 1950-ből

Az alábbi dokumentumokból egy 1950-ben lefolytatott büntetőeljárás során hozott első- és másodfokú ítélet ismerhető meg. Képet kaphatunk nemcsak a korszak „új” gazdasági bűncselekményeinek természetéről, hanem általában egy tipikusnak tekinthető bűnvádi eljárás lefolytatásának módjáról is. A vádlott többszörösen megszegte az Építőipari kollektív szerződést, ugyanis többet fizetett a munkásainak a meghatározott órabér-maximumnál, másrészt kevesebbet dolgoztatta őket, szombaton például az alkalmazottainak nem kellett dolgoznia.

Bevezetés 

1947-től formálisan is érzékelhetővé vált a totális diktatúra Magyarországon. A „népi demokrácia" a társadalom egészének - a politika, a gazdaság, a kultúra és a hétköznapi élet szinte minden területén - a teljes ellenőrzését és központi irányítását tűzte ki célul. A totalitárius állam létrehozásának gazdasági alapját a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása, az 1946-1949 között lezajló államosítások képezték. Először a szénbányák és a nagy nehézipari komplexumok (1946), majd a nagybankok és az ellenőrzésük alá tartozó iparvállalatok kerültek állami tulajdonba (1947). Ezután következett a 100 főnél több munkást foglalkoztató gyárak államosítása (1948 márciusában), majd a folyamat betetőzéseként a tíz - esetenként öt - főnél több alkalmazottal működő vállalatok állami tulajdonba vétele (1949 decemberében). Ez utóbbiak végrehajtását törvényerejű rendeletek segítségével biztosították. A gazdasági struktúra gyökeres átalakítása és a sorra bevezetett szigorító rendeletek következtében a kis- és középpolgárság jelentős része elvesztette korábbi egzisztenciáját és szakképzetlen fizikai munkásként állami bérmunkássá vált. A többiek különféle gazdasági - termelő, beszerző, értékesítő és fogyasztási - szövetkezetekbe kényszerültek.

A társadalmi és a gazdasági struktúra drasztikus átalakulását, a magánszektor összezsugorodását végigkísérte az államhatalom - polgári demokratikus értelemben vett - legitimációjának a hiánya. A proletárdiktatúra azok számára volt legitim, akik osztoztak a kommunista forradalom-eszményben és ideológiában. A többiek számára a legitimáció hiányát az elfogadás és azonosulás külső jeleire - látszatára - irányuló fokozódó kényszer hivatott ellensúlyozni, amelyet jól illusztrálnak a grandiózus propagandával megszervezett munkaversenyek vagy az „önként vállalt" terv-, majd később békekölcsönjegyzések.

Az önállók - iparosok, kereskedők és a földbirtokos parasztság - már egzisztenciájukból fakadóan osztályidegen elemmé váltak, hiszen a végsőkig leegyszerűsített sematikus osztályfelfogás alapján, termelőeszközeik birtoklása révén a kizsákmányoló osztály reprezentánsaiként bélyegezték meg őket. Ezt híven tükrözte a hivatalos ideológia „két osztály egy réteg" - munkásság, parasztság és az értelmiség - társadalomszemlélete, amely egy olyan társadalomszerkezetet igyekezett a valóságra ráerőltetni, amelyben semmilyen korábban többé-kevésbé önállónak számító társadalmi csoport nem kapott helyett.

A büntetőpolitika és a büntetés-végrehajtás szovjet típusú átalakítása, a büntető törvénykönyv általános részének 1950-es megváltoztatása (1950. évi II. tv.) a társadalomra veszélyes vagy a tervgazdálkodással ellentétes bűncselekmények fogalmának bevezetésével az igazságszolgáltatást teljes mértékben a diktatórikus berendezkedés szolgálatába állította. A kriminológiában ez alapján nevezik az 1950-1957 közötti időszakot az „erősen manipulált bűnözés korszakának". A sztálini büntetőpolitika mintájára létrehozott új igazságszolgáltatás 1950-1953 között mintegy 650 ezer büntetőeljárást folytatott le, közel 400 ezer embert ítéltek el. A „nyitott büntetés-végrehajtási munkahelyeken" (internálótáborokban) dolgoztatott tízezrek között jelentős számban voltak vádemelés és ítélet nélkül fogva tartottak. Soha nem látott méreteket öltött a „jelentéktelen kis ügyek" miatt egy éven aluli börtönbüntetésre ítéltek száma is. Az 1950-es évek első felében bírói úton elítéltek többsége - nyilvánvalóan politikai vagy propaganda okokkal magyarázható - gazdasági bűncselekmények elkövetése miatt került bíróság elé, ami elsősorban a gazdaság átalakításához kapcsolódó számtalan új jogszabály következménye volt. A politikai ellenfeleket ugyanakkor gyakran nem bíróságon ítélték el (mint azt a koncepciós perek alapján gondolhatnánk), hanem a terror és az erőszak (ÁVH, rendőrség) eszközeinek általános alkalmazásával léptek fel ellenük.

Az alábbi dokumentumokból egy 1950-ben lefolytatott büntetőeljárás során hozott első- és másodfokú ítélet ismerhető meg. Képet kaphatunk nemcsak a korszak „új" gazdasági bűncselekményeinek természetéről, hanem általában egy tipikusnak tekinthető bűnvádi eljárás lefolytatásának módjáról is. Csendes Antal ellen nem hivatalból indítottak eljárást, hanem korábbi háztartási alkalmazottja jelentette fel, és ezt követően azonnal őrizetbe is vették. Valószínű, hogy a vádlott helyzetét tovább rontotta, hogy építési vállalkozóként templomépítéssel is foglalkozott.

Csendes Antal vádlott először is nem tett eleget a tíz főnél több munkavállalót foglalkoztató államosított vállalatokra vonatkozó bejelentési kötelezettségnek, ami már önmagában öt évig terjedő fogházbüntetést vonhatott maga után. Ugyanakkor ezzel a „folytatólagosan elkövetett kötelességszegéssel" megvalósította a vállalat „állami tulajdonbavétel alól való elvonásának" vétségét, ami további öt évig terjedő fogházzal, később börtönnel volt büntethető. Ezzel egyidőben ugyanis az 1951. január 1-től hatályos 1950. évi II. törvény megszüntette a Csemegi-kódex egész büntetési rendszerét (fogház, börtön, fegyház), és a korábbi szabályozással ellentétben a szabadságvesztést kizárólag börtönbüntetésként jelölte meg. Csendes Antal vádlott mindemellett többszörösen megszegte az Építőipari kollektív szerződést, ugyanis egyrészt többet fizetett a munkásainak az ott meghatározott órabér-maximumnál, másrészt kevesebbet dolgoztatta őket, szombaton például az alkalmazottainak nem kellett dolgoznia. Ez utóbbi bűntettekért külön-külön további két év börtön volt kiszabható. Harmadszor késedelmesen fizette be három munkásának tervkölcsön részleteit, ami további egy évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető. „Szerencséjére" a bíróság úgy találta, hogy ezzel a tettével a sikkasztás bűntettét még nem valósította meg. Mindezek ismeretében meglepően enyhe ítélet született, mivel Csendes Antalt elsőfokon nyolc hónap fogházbüntetésre, másodfokon a Legfelsőbb Bíróság - a büntetőpolitika átalakításával összhangban - hat hónap börtönbüntetésre ítélte, amit az előzetes letartóztatásban töltött időszak beszámításával - az ítélet kihirdetésével egyidejűleg - letöltöttnek vett.

A dokumentumok szövegét az eredetinek megfelelően közlöm, megőrizve a korabeli nyelvtani formulákat és a szövegek írói által elkövetett helyesírási és stiláris hibákat is.

Ezen a napon történt május 15.

1902

Megnyílt a Budapesti Állami Gyermekmenhely. Ez jelezte – írta a Bu-dapesti Orvosi Újság – „hogy az állam saját kezelésébe vette az elha-...Tovább

1908

Marosán György magyar baloldali politikus (előbb szociáldemokrata, majd kommunista, a két párt egyesülésének szorgalmazója) (†1992)Tovább

1916

Az asiagói csata kezdete, az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai támadást intéznek az olasz csapatok ellen.Tovább

1917

Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével az osztrák–magyar hadiflotta köteléke a Novara gyorscirkáló vezetésével győzelmet arat az...Tovább

1931

XI. Piusz pápa kiadja a „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikát.Tovább

  •  
  • 1 / 3
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők