Egy salgótarjáni fodrász kisiparos család a 20. században

A szerző családja 20. századi múltját villantja fel néhány felvétel segítségével. A fényképek a Cserven és a Bódi család magángyűjteményéből származnak, és az 1920-as évektől az 1970-es évekig mutatják be érzékletesen a korabeli Salgótarján és a helyi iparosság, a fodrászszakma életét.

A 20. század elejétől Salgótarján növekvő lakosságának napi igényei kielégítéséhez a korábbiaknál nagyobb mértékben vált szükségessé a szolgáltató ipar, a kisipar. Ezért a múlt század folyamán az ország minden területéről sok iparos érkezett Salgótarjánba. A parasztoktól megvásárolt telkeken felépítették első házaikat, műhelyeiket. Közülük többen nyitottak borbély-fodrász műhelyt, amelyek igen „jól mentek, hiszen a férfiak minden nap jártak borotválkozni, a nők közül pedig sokan festették, daueroltatták, ondoláltatták a hajukat. A borbély-fodrászok foglalkoztak kozmetikával és manikűrözéssel is. A belváros újonnan átalakult képét az 1960-as évekig meghatározták ezek a Fő utcát benépesítő műhelyek, üzletek és kereskedések.

A város talán legismertebb fodrászatának a története igen regényesen vette kezdetét. Sok más fiatal, vagyontalan lányhoz hasonlóan az 1904-ben,

 Édesanyját, Kosztolni Zsófiát még gyermekként elvesztette, a Liptó vármegyei Kelecsény községből Salgótarjánba került édesapja pedig bányászként dolgozott. Viszonylag fiatalon megsérült és nyugdíjazták, ezért nem tudta segíteni felnőtt lányát. Kossó Julianna sorsát nehezítette, hogy 1928-ban kislánya született, Kossó Irénke, akit egyedül nevelt, mivel az édesapa - egy nyomdászsegéd - nem vállalta fel a gyermekét. Júlia a család emlékei szerint fiatal lány kora óta cselédként dolgozott. melynek nyilvántartása szerint Salgótarjánban három helyen cselédkedett: 1932-1934 között Dr. Tamási Jenő járásbírósági tisztviselőnél a belváros Kassai soron, majd ezt követően a Fő utca 62. szám alá szegődött hat évre Biheller Jakabmagánzóhoz. Végül - és ez a lépés meghatározónak bizonyult életében - a közvetlen szomszédságában lévő Cserven Sándor fodrászmester alkalmazottja lett nyolc hónapra (A lakcímeket látva bizonyosra vehető, hogy informális úton, ismeretség alapján kereshetett újabb és újabb munkahelyet.) Juliannát 1940-ben teljes ellátással és havi 30 pengő fizetéssel afféle mindenes cselédként alkalmazták a Cserven-házban.

A családfő, Cserven Sándor 1927-ben váltotta ki, és

Nagy üzletet vitt számos segéddel és inassal. Nem véletlenül, hiszen a kisiparosoknál is meghatározó volt, hogy hol feküdt az üzlet vagy a műhely, volt-e fióküzlete, és melyik réteghez tartozott a vásárló közönsége. A leglátogatottabb és legszínvonalasabb boltok a Fő utcán, az Erzsébet téren és a Kassai soron álltak. A Cserven család fodrászüzlete is a városka szívében működött, szemben a Hangya szövetkezettel a Fő út 64. szám alatt. Négy széken férfiakat nyírtak és borotváltak, hat másikon pedig nőket szépítettek. Cserven Sándor a viszonylag jómódú salgótarjániak közé tartozott. Mivel felesége fiatalon elhunyt, helyére hamarosan Julianna, a cselédlány lépett még abban az évben, mikor beállt hozzá dolgozni. Saját gyermekei mellett sajátjaként nevelte Julianna kislányát, Irénkét is, aki a hat elemi elvégzése után már az üzletben dolgozott. Itt ismerkedett meg leendő férjével, Bódi Bélával, aki - mivel Cserven Sándor kalandos életű természetes fiát idegenlégiósként Afrikába vetette sorsa, és ott meghalt,- idővel átvette a már idős mestertől az üzletet. Cserven Sándor lánya, férjhez ment Miskolcra, így ő sem követte édesapját a fodrász szakmában.

Bódi Béla az akkor már Csehszlovákiához tartozó Fülekpüspökiben született 1922-ben. Édesapja cipészként dolgozott, édesanyja, Imrich Eszter, pedig bábaasszony volt. Az elemi iskola elvégzése után Füleken dolgozott a zománcgyárban, majd mikor szülőhelye 1938-ban visszakerült Magyarországhoz, átköltözött a legközelebbi városba, Salgótarjánba. 1939 és 1941 között elvégezte az iparostanonc iskola három évét, közben inasként majd segédként dolgozott. Miután kijárta az iskolát, és mesterénél, Cserven Sándornál elsajátította a gyakorlati ismereteket, segédlevelet szerzett. 1945. augusztus 16-án pedig már fodrászmesternek nyilvánították. A mesterlevél, amelyet a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara adott ki, a 40 081/1945 tkv. számon kimondta, hogy fodrásziparban iparjogosítványt kaphat, valamint: „Fent nevezett [a] mester megjelölést iparával kapcsolatosan cégérben, nyomtatványain és hirdetésében jogosan használhatja". Irénkét 1946. november 6-án vette feleségül, ekkor mindketten fodrászsegédek voltak, ahogy azt az alább közölt házassági anyakönyvi kivonatukon látni lehet.

Bódi Béla 1947. november 11-én váltotta ki az iparengedélyt, és átvette a Cserven fodrászatot, miután a mester ebben az évben meghalt. 1947-ben, majd 1948-ban is ő volt Salgótarjánban a Kisiparos fodrászszakosztály elnöke. Ekkorra a világ átalakult, és a kommunista párt, azaz a Magyar Dolgozók Pártja helyi képviselői határozták meg a kisiparosság „jövőjét" Salgótarjánban is. Így Bódi Bélát megkeresték a párttól - pontosan az üzletébe járó körzeti pártitkár javasolta őt -, majd az OKISZ-tól is, hogy alapítsa meg a Salgótarjáni Fodrász Szövetkezetet. Nem lelkesedett az ötletért, mert akkoriban kezdett újra jól menni a bolt, hiszen a háborús években épphogy vegetáltak a kisiparosok, nem volt megfelelő áruellátás, az embereknek nem volt pénzük erre a szolgáltatásra.

Ismeretes, a kommunista párt hatalomra kerülése rövidesen magával hozta a magánipar és kereskedelem felszámolását is. 1945 végén állami tulajdonba kerültek a szénbányák, egy év múlva a bankok és a nehézipari üzemek, 1948 márciusában a 100 főnél többet foglalkoztató üzemek, valamint az annál kevesebbet foglalkoztatók, ha azt „az állam érdeke úgy kívánta". Ennek jegyében szorították vissza, ill. vagy számolták fel a kisipart és a kiskereskedelmet. Korlátozták az iparengedélyek kiadását, a korábban kiadottakat pedig felülvizsgálták, és megszervezték a szocialista szövetkezeteket. 1948-ban megalapították az Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetségét, az OKISZ-t, aminek 1971-ig minden szövetkezet a tagja volt.

1951. február 21-én Bódi Béla elnökletével megalakult a Salgótarjáni Fodrász Szövetkezet, bár a tényleges közös munka csak áprilisban indult meg. Tizenegy kisiparos és tizennégy segéd lépett be a szövetkezetbe mintegy hét üzlettel. A szövetkezetbe kényszerített kisiparosok hozták magukkal vendégkörüket, ugyanígy az üzletek berendezését a tulajdonosok adták át a szövetkezetnek, majd ezeket felértékelték, és három év alatt - nyomott áron - visszafizették. Fizetésként a fodrászok a bevétel 40-50%-át kapták, nagyjából 2000 Ft-ot, ami az akkori bérekhez képest szép összeg volt.

Valószínű azonban, hogy az országos nagypolitika okozhatta a változást. Az 1953 nyarán hivatalba lépő Nagy Imre kormány enyhített Rákosi-Gerő-féle kényszerszövetkezést erőltető gazdaságpolitikán. A lakosság szükségleteinek kielégítése miatt az MDP Politikai Bizottságának döntése alapján újraszabályozták az iparengedélyek kiadását, aminek hatására sokan kiléptek a szövetkezetekből, és kiváltották az iparengedélyt. Ezt 1955-ben újra szigorítottak, de két év múlva, 1957-ben - a forradalom leverése után hatalomra jutó - a Kádár kormány nem erőltette a szövetkezetesítést, így újból nőtt a kisiparosok, kiskereskedők száma. A jobb lehetőségek és személyes ellentétek miatt az 1950-es évek végén Bódi Béla feleségével együtt kiváltotta az ipart. Mivel Bódi Béla nagy vendégkörrel rendelkezett, így anyagilag is kedvezőbb helyzetbe került, amire szüksége is volt családjának, hiszen elsőszülött fia súlyos beteg lett (a család erőfeszítései ellenére 15 évesen meghalt). 1962 januárjában ismét visszaléptek az ekkor már több iparágat tömörítő, egyesített szövetkezetbe, amelyben Bódi Béla előbb raktárkezelő lett, majd részlegvezető és ágazatvezető. A családi üzletet, ami a szövetkezeti hálózat része lett, a '60-as években dózerolták le, mikor az új városközpontot építették. A fodrászüzlet az 1950-es évek végétől már nem a főutcán volt, hanem a Fő utcáról nyíló belső udvarban. Az egykori tulajdonos nyugdíjasként, az 1980-as évek elejétől is dolgozott a Salgótarjáni Szolgáltató Szövetkezetben, otthon pedig feleségével készített majd minden nap frizurákat törzsvendégeinek. Leszármazottaik nem folytatták a családi hagyományt. Két fiuk közül az elsőt, mint már esett róla szó, korán elveszítették, a második pedig, örökölve a gyakorlatias gondolkodást és szervezőkészséget, manapság pénzügyi szakemberként dolgozik.

Az itt közölt képek a Cserven és a Bódi család magángyűjteményéből származnak, az 1920-as évektől az 1970-es évekig villantják fel egy család, ill. a helyi kisiparos társadalom, továbbá egy sajátos település, Salgótarján összefonódó múltját.

Ezen a napon történt augusztus 02.

1914

Német csapatok jelennek meg Luxemburgban, válaszul Franciaország mozgósítja haderejét.Tovább

1934

Hindenburg német elnök halála után Adolf Hitler megszerzi az elnöki és a kancellári hatalmat is (vezér és nemzeti kancellár lesz).Tovább

1945

Véget ér a potsdami konferencia, többek közt megállapodás születik a mai lengyel-német határról (Odera-Neisse határvonal) és Berlin négy...Tovább

1945

A Beneš-dekrétumok megfosztják állampolgárságuktól a szlovákiai magyarokat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők