Egy salgótarjáni fodrász kisiparos család a 20. században

A szerző családja 20. századi múltját villantja fel néhány felvétel segítségével. A fényképek a Cserven és a Bódi család magángyűjteményéből származnak, és az 1920-as évektől az 1970-es évekig mutatják be érzékletesen a korabeli Salgótarján és a helyi iparosság, a fodrászszakma életét.

A 20. század elejétől Salgótarján növekvő lakosságának napi igényei kielégítéséhez a korábbiaknál nagyobb mértékben vált szükségessé a szolgáltató ipar, a kisipar. Ezért a múlt század folyamán az ország minden területéről sok iparos érkezett Salgótarjánba. A parasztoktól megvásárolt telkeken felépítették első házaikat, műhelyeiket. Közülük többen nyitottak borbély-fodrász műhelyt, amelyek igen „jól mentek, hiszen a férfiak minden nap jártak borotválkozni, a nők közül pedig sokan festették, daueroltatták, ondoláltatták a hajukat. A borbély-fodrászok foglalkoztak kozmetikával és manikűrözéssel is. A belváros újonnan átalakult képét az 1960-as évekig meghatározták ezek a Fő utcát benépesítő műhelyek, üzletek és kereskedések.

A város talán legismertebb fodrászatának a története igen regényesen vette kezdetét. Sok más fiatal, vagyontalan lányhoz hasonlóan az 1904-ben,

 Édesanyját, Kosztolni Zsófiát még gyermekként elvesztette, a Liptó vármegyei Kelecsény községből Salgótarjánba került édesapja pedig bányászként dolgozott. Viszonylag fiatalon megsérült és nyugdíjazták, ezért nem tudta segíteni felnőtt lányát. Kossó Julianna sorsát nehezítette, hogy 1928-ban kislánya született, Kossó Irénke, akit egyedül nevelt, mivel az édesapa - egy nyomdászsegéd - nem vállalta fel a gyermekét. Júlia a család emlékei szerint fiatal lány kora óta cselédként dolgozott. melynek nyilvántartása szerint Salgótarjánban három helyen cselédkedett: 1932-1934 között Dr. Tamási Jenő járásbírósági tisztviselőnél a belváros Kassai soron, majd ezt követően a Fő utca 62. szám alá szegődött hat évre Biheller Jakabmagánzóhoz. Végül - és ez a lépés meghatározónak bizonyult életében - a közvetlen szomszédságában lévő Cserven Sándor fodrászmester alkalmazottja lett nyolc hónapra (A lakcímeket látva bizonyosra vehető, hogy informális úton, ismeretség alapján kereshetett újabb és újabb munkahelyet.) Juliannát 1940-ben teljes ellátással és havi 30 pengő fizetéssel afféle mindenes cselédként alkalmazták a Cserven-házban.

A családfő, Cserven Sándor 1927-ben váltotta ki, és

Nagy üzletet vitt számos segéddel és inassal. Nem véletlenül, hiszen a kisiparosoknál is meghatározó volt, hogy hol feküdt az üzlet vagy a műhely, volt-e fióküzlete, és melyik réteghez tartozott a vásárló közönsége. A leglátogatottabb és legszínvonalasabb boltok a Fő utcán, az Erzsébet téren és a Kassai soron álltak. A Cserven család fodrászüzlete is a városka szívében működött, szemben a Hangya szövetkezettel a Fő út 64. szám alatt. Négy széken férfiakat nyírtak és borotváltak, hat másikon pedig nőket szépítettek. Cserven Sándor a viszonylag jómódú salgótarjániak közé tartozott. Mivel felesége fiatalon elhunyt, helyére hamarosan Julianna, a cselédlány lépett még abban az évben, mikor beállt hozzá dolgozni. Saját gyermekei mellett sajátjaként nevelte Julianna kislányát, Irénkét is, aki a hat elemi elvégzése után már az üzletben dolgozott. Itt ismerkedett meg leendő férjével, Bódi Bélával, aki - mivel Cserven Sándor kalandos életű természetes fiát idegenlégiósként Afrikába vetette sorsa, és ott meghalt,- idővel átvette a már idős mestertől az üzletet. Cserven Sándor lánya, férjhez ment Miskolcra, így ő sem követte édesapját a fodrász szakmában.

Bódi Béla az akkor már Csehszlovákiához tartozó Fülekpüspökiben született 1922-ben. Édesapja cipészként dolgozott, édesanyja, Imrich Eszter, pedig bábaasszony volt. Az elemi iskola elvégzése után Füleken dolgozott a zománcgyárban, majd mikor szülőhelye 1938-ban visszakerült Magyarországhoz, átköltözött a legközelebbi városba, Salgótarjánba. 1939 és 1941 között elvégezte az iparostanonc iskola három évét, közben inasként majd segédként dolgozott. Miután kijárta az iskolát, és mesterénél, Cserven Sándornál elsajátította a gyakorlati ismereteket, segédlevelet szerzett. 1945. augusztus 16-án pedig már fodrászmesternek nyilvánították. A mesterlevél, amelyet a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara adott ki, a 40 081/1945 tkv. számon kimondta, hogy fodrásziparban iparjogosítványt kaphat, valamint: „Fent nevezett [a] mester megjelölést iparával kapcsolatosan cégérben, nyomtatványain és hirdetésében jogosan használhatja". Irénkét 1946. november 6-án vette feleségül, ekkor mindketten fodrászsegédek voltak, ahogy azt az alább közölt házassági anyakönyvi kivonatukon látni lehet.

Bódi Béla 1947. november 11-én váltotta ki az iparengedélyt, és átvette a Cserven fodrászatot, miután a mester ebben az évben meghalt. 1947-ben, majd 1948-ban is ő volt Salgótarjánban a Kisiparos fodrászszakosztály elnöke. Ekkorra a világ átalakult, és a kommunista párt, azaz a Magyar Dolgozók Pártja helyi képviselői határozták meg a kisiparosság „jövőjét" Salgótarjánban is. Így Bódi Bélát megkeresték a párttól - pontosan az üzletébe járó körzeti pártitkár javasolta őt -, majd az OKISZ-tól is, hogy alapítsa meg a Salgótarjáni Fodrász Szövetkezetet. Nem lelkesedett az ötletért, mert akkoriban kezdett újra jól menni a bolt, hiszen a háborús években épphogy vegetáltak a kisiparosok, nem volt megfelelő áruellátás, az embereknek nem volt pénzük erre a szolgáltatásra.

Ismeretes, a kommunista párt hatalomra kerülése rövidesen magával hozta a magánipar és kereskedelem felszámolását is. 1945 végén állami tulajdonba kerültek a szénbányák, egy év múlva a bankok és a nehézipari üzemek, 1948 márciusában a 100 főnél többet foglalkoztató üzemek, valamint az annál kevesebbet foglalkoztatók, ha azt „az állam érdeke úgy kívánta". Ennek jegyében szorították vissza, ill. vagy számolták fel a kisipart és a kiskereskedelmet. Korlátozták az iparengedélyek kiadását, a korábban kiadottakat pedig felülvizsgálták, és megszervezték a szocialista szövetkezeteket. 1948-ban megalapították az Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetségét, az OKISZ-t, aminek 1971-ig minden szövetkezet a tagja volt.

1951. február 21-én Bódi Béla elnökletével megalakult a Salgótarjáni Fodrász Szövetkezet, bár a tényleges közös munka csak áprilisban indult meg. Tizenegy kisiparos és tizennégy segéd lépett be a szövetkezetbe mintegy hét üzlettel. A szövetkezetbe kényszerített kisiparosok hozták magukkal vendégkörüket, ugyanígy az üzletek berendezését a tulajdonosok adták át a szövetkezetnek, majd ezeket felértékelték, és három év alatt - nyomott áron - visszafizették. Fizetésként a fodrászok a bevétel 40-50%-át kapták, nagyjából 2000 Ft-ot, ami az akkori bérekhez képest szép összeg volt.

Valószínű azonban, hogy az országos nagypolitika okozhatta a változást. Az 1953 nyarán hivatalba lépő Nagy Imre kormány enyhített Rákosi-Gerő-féle kényszerszövetkezést erőltető gazdaságpolitikán. A lakosság szükségleteinek kielégítése miatt az MDP Politikai Bizottságának döntése alapján újraszabályozták az iparengedélyek kiadását, aminek hatására sokan kiléptek a szövetkezetekből, és kiváltották az iparengedélyt. Ezt 1955-ben újra szigorítottak, de két év múlva, 1957-ben - a forradalom leverése után hatalomra jutó - a Kádár kormány nem erőltette a szövetkezetesítést, így újból nőtt a kisiparosok, kiskereskedők száma. A jobb lehetőségek és személyes ellentétek miatt az 1950-es évek végén Bódi Béla feleségével együtt kiváltotta az ipart. Mivel Bódi Béla nagy vendégkörrel rendelkezett, így anyagilag is kedvezőbb helyzetbe került, amire szüksége is volt családjának, hiszen elsőszülött fia súlyos beteg lett (a család erőfeszítései ellenére 15 évesen meghalt). 1962 januárjában ismét visszaléptek az ekkor már több iparágat tömörítő, egyesített szövetkezetbe, amelyben Bódi Béla előbb raktárkezelő lett, majd részlegvezető és ágazatvezető. A családi üzletet, ami a szövetkezeti hálózat része lett, a '60-as években dózerolták le, mikor az új városközpontot építették. A fodrászüzlet az 1950-es évek végétől már nem a főutcán volt, hanem a Fő utcáról nyíló belső udvarban. Az egykori tulajdonos nyugdíjasként, az 1980-as évek elejétől is dolgozott a Salgótarjáni Szolgáltató Szövetkezetben, otthon pedig feleségével készített majd minden nap frizurákat törzsvendégeinek. Leszármazottaik nem folytatták a családi hagyományt. Két fiuk közül az elsőt, mint már esett róla szó, korán elveszítették, a második pedig, örökölve a gyakorlatias gondolkodást és szervezőkészséget, manapság pénzügyi szakemberként dolgozik.

Az itt közölt képek a Cserven és a Bódi család magángyűjteményéből származnak, az 1920-as évektől az 1970-es évekig villantják fel egy család, ill. a helyi kisiparos társadalom, továbbá egy sajátos település, Salgótarján összefonódó múltját.

Ezen a napon történt február 27.

1902

John Steinbeck Nobel-díjas amerikai író (†1968)Tovább

1913

Irwin Shaw amerikai író (†1984)Tovább

1917

Az orosz időszámítás szerint e napon tör ki a februári forradalom (a Gergely naptár szerint március 10-én).Tovább

1933

Berlinben felgyújtják a Reichstagot, a német Birodalmi Gyűlés épületét.Tovább

1946

Budapesten aláírják a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezményt.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők