Egy kisvárosi cselédlány büntető ügye

„a leány kihasználva az alkalmat, szülői engedély nélkül szolgálatba állott, honnét rossz magaviselete miatt rövidesen elbocsátották. Elbocsájtása után csavargott és rossz életre adta magát, legutóbb pedig előtte ismeretlen nőszemélynél tartózkodva titkos kéjelgésre adta magát. Miután nevezett leánygyermeke szülői figyelmeztetésének sem szigorú megfenyítésének engedelmeskedni nem akar, [...] azon kérelmét terjeszti elő, hogy [...] gyermeke hatósági gondozásba vehető legyen, és valamelyik leánynevelő illetve javító intézetbe helyeztessék el a vármegyei árvaszék intézkedésére."

Bevezetés 

A házicselédségről kialakult kép, melyet sokszor a regények és a filmek is ebbe az irányba befolyásoltak, szorosan összefonódik a deviáns viselkedésformákkal. A társadalmi és a szexuális stigmák összekapcsolódnak a cselédek által végzett „koszos" munkával, fiatalságukkal, kiszolgáltatott helyzetükkel, migráns

. Mindennek az az oka, hogy a cselédek, átmeneti élethelyzetben voltak a gyermekkor és a házasságkötés között. Korán elkerültek a szülői házból, éretlenül, fiatalon szakadtak ki családi környezetükből. Mindebből, a gyökértelenségből, a városi létből, az érzelmi elhanyagoltságból, a szeretet iránti vágyból, a kiszolgáltatott és sebezhető életmódjukból adódott tehát a deviáns viselkedések gyakorisága, ideértve az öngyilkosságot, prostitúciót, törvénytelen születéseket, lopást.

Az alábbiakban e cselédség és a prostitúció kapcsolatával foglalkozunk egy prostitúcióval és közveszélyes munkakerüléssel vádolt fiatalkorú cselédlány büntetőpere kapcsán.

Elmondható, hogy

maga a gazda és családja keverte bajba a cselédlányokat: „Gyakran hallottam polgári szülőktől, amint elégülten adták elő, hogy serdülő fiuk mellé sikerült csinos, fiatal pesztonkát szerződtetni, mert ezek »mégis egészségesebbek«, mint a nőszemélyek, kikhez a kamaszodó fiúk első szükségükben fordulni szoktak. Ha a cseléd teherbe esett az úrfitól, kitették, s a gavallér polgári nagyapa, a snájdig kölyök-apa helyett bizonyos kacér és somolygó büszkeséggel fizetgette a két-három forint tartásdíjat. Rögzült szokás volt ez."

A cselédek kiskátéja külön fejezetben is taglalja a szórakozás veszedelmeit, és egyértelműen a nőket

: „Pedig mindennek a nők az okai. A férfi csak azt teszi, amit a nő megenged neki. A nők ma sokat megengednek a férfiaknak, s azt gondolják, ezzel elnyerik tetszésöket, ezért szívesebben vannak velök, és ha így viselkednek, hamarább mennek férjhez. Pedig csalódnak..."

A kor felfogása szerint a nőknek mindig valamilyen felügyelet alatt kell állniuk ahhoz, hogy erkölcsösnek tartott életet éljenek. A cselédlányok esetében ez a felügyelet nem áll, hiszen már nem álltak sem a szüleik, sem a hagyományosnak tartott paraszti közösség, illetve férjük kontrollja alatt, lévén nagyrészük hajadon: „Az árvák közt sincs elhanyagoltabb, mint szegény cselédleány. Nem mintha éhséget szenvedne, vagy rongyokban dideregne. Legtöbbnek jó ellátása van, szép ruhákban is jár, mégis elhagyatott árva, mert nincs mellette az, akinek minden kincsnél drágább: az édes anya. Nem látja, gyermeke hogyan viselkedik, ha rossz útra tér, nem feddheti meg" -

a korabeli szerző.

Tény, hogy a prostituáltak jelentős része korábban cselédként dolgozott. Van valami nehezen megfogalmazható hasonlóság - természetesen a radikális különbség mellett - a cseléd és a prostituált munkája között, hiszen mindkettő intim interperszonális kapcsolatba kerül munkahelyén a munkaadójával, akivel egyenlőtlen hatalmi viszonyban van.

„Már az a tény is, hogy annyi sok cselédlányt találhatunk a prostituáltak körében, azt igazolja, hogy nem a gazdasági szükség a döntő tényező. a hosszú idő óta észlelhető cselédhiány következtében a szolgálólányok helyzete nem a legrosszabb" -

1930-ban a prostitúciót taglaló könyv szerzője. Mit értett ezalatt? A közfelfogás szerint a cselédlánynak „jó dolga" volt, hiszen munkája mellé ellátás is járt. Kapott szállást, ételt, ajándékokat, vagyis nem nyomorgott. Ugyanakkor állásának kötöttsége, a kiszolgáltatottság, a rossz bánásmód, a szabadság iránti vágy gyakran erre az útra térítette. Más magyarázat szerint vidéken gyakori volt a házasság előtti nemi élet, mely bizonyos fajta próbaházasságnak számított, nem találtak benne kivetni valót. A városban azonban ez a fajta kapcsolat nem végződött evidens módon házassággal.

Míg a dualizmus korában a legális prostitúció virágzott, addig a két világháború között ezt korlátozták, így a bejegyzett prostituáltak száma csökkent, az alkalmiaké azonban nőtt, méghozzá ugrásszerűen. A legális prostituáltak harmada, az alkalmi prostituáltaknak viszont a fele volt korábban vagy ezzel egyidejűleg cseléd. Az utóbbiak általában a nagyon fiatalok - a húsz év alattiak - közül kerültek ki. Indítékként főleg az anyagi okokat találjuk, vagyis racionális döntés eredményeként dolgoztak prostituáltként. Ezek a cselédek általában árvák voltak, esetleg nem volt kapcsolatuk a szüleikkel. Vagyis ezek a körülmények, a magányosságuk, a kontroll hiánya is szerepet játszhatott prostituálódásukban. Ez az állapot a cselédek jóval nagyobb hányadára is jellemző volt, belőlük mégsem lett prostituált. Az anyagi késztetés, a kapcsolatrendszer hiánya mellett még egy motiváló tényezőt kell megemlítenünk, a törvénytelen gyermeket. A helyzetből kifolyólag a gyermek eltartása teljes egészében az anyára hárult, így sokszor más megoldás híján lett az anya prostituált.

Végül szintén a prostitúció felé sodorhatta a cselédeket a háziak vagy azok vendégeinek a csábítása vagy a nem megfelelő cselédtartási

: „különös tiszteletet éreznek a feléjük közeledő, náluknál finomabb emberrel szemben, azt hiszik, hogy a vele való érintkezés őket is felemeli". A szolgálat során azonban - a korabeli megközelítés szerint - az akarat szisztematikus elnyomása, a lenézés megtörte az erkölcsi ellenálló készséget. A gazda-cseléd viszonylat erkölcsrontó részének tartották azt is, ha a cseléd túl magas fizetést kapott, túl sok ajándékban részesült, köztük nem neki való ruhákat, nem figyeltek rá és megengedték neki a szeretőtartást is.

A salgótarjáni prostitúcióra vonatkozó források nem tartalmaznak adatokat a prostituáltak korábbi foglalkozásáról. Ugyanakkor számos iratot felelhető, mely alátámasztja a cselédprostitúció városi meglétét.

A városi tiszti orvos 1925-ben

megjegyzi, hogy más ipari gócpontokhoz hasonlóan Salgótarjánban is nagy a nemi betegek száma, melynek „eredete a titkos prostitúció ingoványába vezet." A prostituáltak foglalkozásukat titokban űzték, orvosi ellenőrzés nélkül, így terjesztve a betegségeket. Kocsmákban és kávéházakban szerezték alkalmi partnereiket. A titkos prostitúciót a rendőrség igyekezett felderíteni és felszámolni, kevés sikerrel. Az alábbi ábrázolja a felderített városi prostituáltak számát, közülük a betegekét:

 

1920

1921

1922

1923

1924

1925

Felderített titkos prostituált

5

18

14

63

37

32

Közülük nemi beteg

-

3

4

5

4

4

Ezekben az években a városnak még nem volt szabályrendelete a prostitúció szabályozásáról. Az csak 1927-benlépett életbe. Kötelezővé vált a kéjnők kéthetenkénti orvosi ellenőrzése, melyet a városi tiszti orvos végzett térítés ellenében. Ez viszont a bordélyos költsége volt, havonta lányszobánként négy pengőt kellett fizetni a rendőrség pénztárába, ahonnan az orvosnak továbbutalták a pénzt.

A rendelet hatására a hivatalosan működő bordélyok bezártak, ebben az évben már csak egy bordély működött hét leányszobával és hat kéjnővel, majd 1928. május 1-én ez is

.

Egy névtelen feljelentés is utal arra, hogy a cselédprostitúció jelensége létezett a városban is, bár az alábbi esetben nem lehetett bizonyítani.

A város egyik cselédelhelyezője, Laczkó Péterné ellen merült fel a gyanú, hogy a munka nélkül lévő cselédlányokat prostituálja. A névtelen levél szerint „Őszintén valljuk, hogy nem helyszerzőnek való nő, mert többször szerelmeskedni vágyó fiatalembereket is megtűr a lányok között ülni, pláne, ha kap hozzávalót az illetőtől, s akkor otthagyja kettesben a szobában, ő pedig mit sem tudva távozik a hozzávalóval. Többször vizsgáló detektívek kergetik ki a fiatal embereket..." A levélben leírtakat a nyomozás nem igazolta, de a cselédközvetítő „irodát" erkölcsrendészetileg ezután fokozottabban

.

Ugyanakkor a cselédszerzőket általában is gyakran

erkölcstelenséggel, közvetítéssel, a prostitúció melegágyának tekintve ezeket: „Úgy látszik, hogy a házi cselédek ügyének felkarolása révén sokat lehet tenni a prostitúció csökkentése érdekében, hisz közismert főként az állástalan cselédeknek a prostitúció felé való özönlése. A hely nélküli cselédeknek szállást adó „kvártélyok" és a cselédszerzők üzletei azok a helyek, amelyek felé a kerítők csápjaikat kinyújtják."

Az alább bemutatott iratanyag jól illusztrálja az elmondottakat. A Balassagyarmati Törvényszék iratanyagában fellelhető büntetőper talán a legmegrázóbb a cselédeket érintő peres iratok között, hiszen egy kiskorú cselédlány ügyét

. A vád tárgya javító nevelés elrendelése közveszélyes munkakerülés miatt. Cseh Jolánt, az 1919. május 19-én Baglyasalján (Salgótarján mellett) született, négy elemit végzett cselédlányt a környezettanulmány úgy írja le, mint aki csavargó és erkölcstelen életet él, szülei iránt engedetlen. Édesapja a salgótarjáni kőszénbányánál rakodó munkás, mostohaanyja pedig beteges, Jolán iker féltestvérei nevelésével van elfoglalva, vele nem törődik. Jolán a szülők hozzájárulása nélkül Erdőtelken, majd Pásztón és Taron cselédkedett, ezután pedig Salgótarjánban állt szolgálatba, de nem emlékszik munkaadói nevére. A salgótarjáni városi cselédségről készített adatbázisomban két helyen szerepel a neve: Wiesel Ábrahám metszőnél vállalt munkát 1933. február 1. és március 3. között a Fő utca 67. szám alatt, majd Klein Edénél dolgozott néhány napot 1935 januárjában, de rossz magaviselete miatt 11 nap után elbocsájtották. Apja elmondása szerint ezután csavargott és „rossz életre adta magát, legutóbb pedig előtte ismeretlen nőszemélynél tartózkodva titkos kéjelgésre adta magát". Az apa maga kérte lánya hatósági gondozásba adását, leánynevelő vagy javító intézetbe adását, miután gyermeke a balassagyarmati közkórházba került gonorrhea miatt. Arra hivatkozott, hogy leánygyermeke fegyelmezésére képtelen, leánya szigorú fenyítés után is engedetlen.

A bíróság 1935. június 5-én a leányt egy év próbaidőre bocsátotta, és Ember Erzsébet tanítónőt rendelte ki pártfogójául.

Az ügy ezzel nem zárult le, mert a pártfogó ősszel a bíróságot arról tájékoztatta, hogy a lány hollétéről sem ő, sem a szülők nem tudnak. Erre válaszul a bíróság elrendelte a próbára bocsátást megszüntetését. A végzés indoklása szerint Jolán apja beleegyezésével távozott el a városból egy vándorcirkusszal, ahol alkalmazták. Erről az édesapa levelezőlapon értesítette a bíróságot, közölve a vándorcirkusz vezetőjének nevét, valamint azt, hogy Edelénybe ment tovább a cirkusz.

Ezen a napon történt június 07.

1905

Norvégia felmondja a Svédországgal való unióját.Tovább

1917

Első világháború: a messines-i csata: Az antant utászai felrobbantják a német vonalak alá telepített aknákat, ezzel 10 000 német katonát...Tovább

1921

Románia előbb az április 23-án Csehszlovákiával, majd a június 7-én a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal megkötött szerződése révén...Tovább

1942

Második világháború: véget ér a midway-i csata.Tovább

1952

Első alkalommal tartották meg a Pedagógusok napját. Ez alkalomból adták át a kiváló tanítói és tanári okleveleket az ország legjobb...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők