1919 – P. Ábrahám Dezső vezetésével Szegeden ellenkormány alakult.Tovább
Két munkástanácstag elbocsátása az Óbudai Harisnyagyárból
„Október 25-26-án, amikor a kerületi PB-nél tüntetés volt [...] felvetődött a dekorációk leszedése. (Zászlók, címer, vörös csillag stb.) Ezeket a vezetők kérésére, közreműködésére ő leszedte több helyről. Később a hátsó kapuhoz került őrségbe, és ott is felvetődött a kultúrterem dekorációjának leszedése, melyet V. elvtárssal együtt csináltak, és az lett mondva, hogy a nagy párt és címer emblémát törjék össze, mert eldugni nem lehet. Felróják még azt is, hogy nem segítette szervezni a KISZ megalakulását - bár segített, de ő nem lépett be - ezért elbocsátották.”
Bevezetés
Az itt közölt két dokumentum, akárcsak egy korábbi dokumentumközlés, szintén a Budapesti Harisnyagyárra vonatkozó pártiratok közül való. Míg a korábbi Kádár János 1968-as gyárbeli látogatását elevenítette fel, e két levél 1957-es keltezésű, és a politikával átitatott mindennapokat reprezentálja, amikor a hatalom politikai okokból végérvényesen megnehezítette két munkástanácstag életét.
Míg azokra a munkástanácsokra vonatkozóan, ahol a megtorlási eljárások során munkástanácsosokat peres eljárásokban börtönbüntetésre ítéltek, az iratok kincsesbányája az 1956-os Intézet Országos Széchényi Könyvtárban elhelyezett 1956-os fondja, illetve a Történeti Hivatal, addig azokra a munkástanácsokra vonatkozóan, amelyeknek tagjait a megtorlási eljárások során nem ítélték börtönbüntetésre, úgy tűnik, elég szűkös a forrásanyag. Ennek alapvető oka lehet az, hogy míg a peres eljárások során minden írásos dokumentumot begyűjtöttek a munkástanácsok jegyzőkönyveitől kezdve a szavazócédulákig, addig a nyomozószervek látószögébe nem került munkástanácsok dokumentumait valószínűleg maguk a tagok semmisítették meg, nem alaptalanul tartva a megtorló eljárásoktól. Amikor a kutatók minél mélyebb szinten próbálják vizsgálni a kádári megtorlás mechanizmusait, talán elkerülik a figyelmüket azok az MSZMP-iratok, amelyekben mozaikszerűen esetleg követhető azoknak a munkástanácstagoknak a sorsa is, akiket nem vontak peres eljárás alá. Sajnos ezekből az iratokból nem olvashatóak ki, hogyan reprezentálták önmagukat a munkástanácstagok: mit rögzítettek jegyzőkönyveik, milyen felhívásokat fogalmaztak meg, milyen mindennapi taktikai lépéseket alkalmaztak stb. Az itt közölt két levél a forradalom utáni megtorlás olyan gyári szintjét mutatja be, amely olyan gyárakat érinthetett, amelynek munkástanácstagjait - talán a gyár kevésbé reprezentált helyzete miatt - nem tartotta fontosnak a hatalom börtönbüntetéssel sújtani. Így, ezen a szinten megtorlásként, elbocsátották a tagokat.
Mint a levelekből is kiderül, a gyárból kirúgásra másféle módon reagáltak az érintettek. H. Ödön megpróbált szembeszállni a hatalmi döntéssel, fellebbezett és megpróbált belépni az MSZMP-be. H. Gyula viszont a pártbizottságon elsősorban azzal érvelt, hogy a forradalom napjaiban a gyárvezetőség is hasonló politikát folytatott, mint a munkástanács. Nem fellebbezett. A két munkástanácsos elbocsátása mögött, úgy tűnik, meghúzódik egy helyi hatalmi harc is, amelyre a második levél utal annyiban, hogy amikor L. Józsefné vissza kart menni dolgozni a gyárba ("Mikor L. Józsefné visszahelyezése felmerült"), - valószínűleg a pártbizottságról, de erre vonatkozóan nem áll rendelkezésemre forrás - akkor helyet kellett neki csinálni. Így a politikai köntösbe bújtatott konfliktus mögött pozícióharc is állhatott. A két munkástanácsos ügyével kapcsolatban ezeken kívül más forrás nem maradt fent. A Budapesti Harisnyagyár dolgozóival készített életútinterjúim alapján, melyekben rákérdeztem H. Ödön és H. Gyula további sorsára, úgy tűnik, hogy soha többet nem mehettek vissza dolgozni a Budapesti Harisnyagyárba.
A munkástanácsokról általában
Az 1956-os forradalomban az első munkástanács 1956. október 24-én alakult meg az Egyesült Izzóban. Ezt követően tömegesen jöttek létre országszerte a szakszervezet felhívása nyomán a gyárakban a munkástanácsok. A szakszervezeti és pártalkalmazottaktól a kezdeményezést gyorsan átvették a munkások és a párt- és szakszervezet jelöltjei helyett saját jelöltjeikből alakították meg az alulról, demokratikusan szerveződő ideiglenes munkástanácsokat. Az október 24-26. között sorra megalakuló munkástanácsokat azzal akarta a párt és a szakszervezet az irányítása alá vonni, hogy október 26-án este (Kossuth rádió 19 óra 53 perc) olyan nyilatkozatot tettek közzé, amelyben javasolták a munkástanácsok megválasztását, a megválasztás módját, sőt szabályozták jogkörét: a munkástanács az igazgató mellé igazgatótanácsot választhat, dönthet elbocsátás-munkaerőfelvétel ügyében, kidolgozza a gyár termelési tervét, dönt a bérrendszer kialakításnál, a beruházás és nyereségrészesedés felhasználásáról, megszabja a gyár munkarendjét. A munkástanácsok felhívásaiban - mint pl. a Csepel Vas- és Fémművek Szerszámgépgyár Ideiglenes Munkástanácsának 1956. október 30-i keltezésű felhívásában - leggyakrabban a következő feltételekhez kötötték a munka felvételét: szovjet csapatok kivonása, általános és titkos választás több párt részvételével, Magyarország ENSZ küldötteinek leváltása, a KGM éléről Csergő János haladéktalan leváltása, gyárigazgatók leváltása. 1956. november 4-e után e követelések kiegészültek azzal, hogy Nagy Imrét továbbra is miniszterelnöknek tartották, nem ismerték el a Kádár-kormányt, követelték Maléter Pál és a szabadságharcosok szabadon bocsátását.
A végleges munkástanács-választások a Kádár-kormány 1956. november 14-én megjelent rendelete alapján alakultak meg. Országos jelentőségű munkástanácsszerv, egyben hatalmi tényező a Nagybudapesti Központi Munkástanács lett 1956. novemberében, melynek vezetőivel Kádár János is többször tárgyalt. Az alapvető kérdés, amelyben a kormány megegyezésre törekedett a munkástanácsokkal, a munka felvétele, és a kormány elismerése volt.
1956. december 8-án a Nagybudapesti Központi Munkástanács országos gyűlésén országos sztrájkra szóló felhívást fogadtak el, amit a Nagybudapesti Központi Munkástanács elnökségi tagjainak nagy része ellenzett. 1956. december 9-11-e között a Nagybudapesti Központi Munkástanács több vezetőjét letartóztatták. A köztudatban a szerepüket ideiglenesen a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa vette át, 1957. január 8-i feloszlatásukig. A gyári munkástanácsok még valószínűleg egy-két hónapig nem oszlottak fel. Fokozatosan az MSZMP-s alapszervezetek és a szakszervezetek befolyása alá kerültek. Például a Csepel Vas- és Fémművek Csőgyári Munkástanácsa írta alá az 1957. május 1-jei munkaverseny-felhívást - mely elég népszerűtlennek számított - a szakszervezetekkel és a helyi MSZMP szervezettel közösen, eddigre tehát a munkástanácsok teljesen elveszítették eredeti funkcióikat.
Bár az Óbudai Harisnyagyár Munkástanácsának jegyzőkönyvei valószínűleg nem maradtak fent, mind megalakulásában, mind követeléseikben, működésükben hasonlóak lehettek más gyári munkástanácsokéhoz. A levélváltásból annyit tudhatunk meg, hogy itt is, mint máshol, leszedték a gyárban az önkényuralmi jelképeket, és dekorációkat, és hasonlóan más munkástanácsokhoz, vezetőiknek műszaki, vezető beosztású szakembereket választottak, akiknek sorsát, - nemcsak elbocsátásuk miatt, hanem a forradalmi napok identitásteremtő erejű élménye miatt is - alapvetően befolyásolta munkástanácsos szerepvállalásuk.
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt július 12.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.
Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.
Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.
Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.
Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.
Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.
Budapest, 2020. június 16.
A szerkesztők