„Nagyon rossz íze van az ügynek”

Budapesti lakásviszonyok az ötvenes években

Magyarországon a Rákosi-érában több módja volt annak, hogy valaki lakáshoz jusson. Az 1950 január elsejével bevezetett tanácsrendszer után a tanácsok lakásügyi osztályai intézték a lakáskiutalásokat. Mivel nagyon kevés új lakás épült, az állampolgároknak kellett igényelhető lakást, szobát, vagy szobarészt felkutatniuk. Ezen címek birtokában jelentkezhettek a tanácsnál, és reménykedhettek abban, hogy kapnak lakást. Mivel többen is igényelték, ezért kevesen jutottak az áhított lakáshoz. A rendszer sok visszaéléshez vezetett…

Bevezetés

Budapesti lakásviszonyok az ötvenes években

A budapesti lakáshelyzet az 1950-es években nem sokban különbözött az országos átlagtól. Kiemelt jelentőségét az adta, hogy itt halmozottan jelentkeztek az országos problémák. A magyarországi lakáshelyzet a második világháború előtt sem volt kielégítőnek mondható, azonban a "fordulat éve" utána a bajok kiéleződtek. A Szovjetunió és Sztálin politikájának követése azt vonta maga után, hogy az alapvetően mezőgazdasági országban az ipar, ezen belül is a nehézipar került előtérbe a mezőgazdaság rovására. Ennek következtében a mezőgazdasági munkásság munka nélkül maradva, olykor kényszerűségből az ipari munkát vállalva megjelent az ipari városokban és a fővárosban. A felsőbb vezetés tagjai, akik ezt a politikát támogatták, arról viszont nem tudtak gondoskodni, hogy az új, elsőgenerációs munkások számára az olyan alapvető feltételeket biztosítsák, mint amilyen például a lakáshoz jutás is volt. Ezért, mint az élet számos területén, általános elégedetlenséghez vezető helyzet alakult ki.

Budapest lakossága 1959-ig 60,4 %-kal nőtt meg, a munkások létszáma 80 %-kal emelkedett, amihez azonban az is hozzájárult, hogy 1950-ben közigazgatási úton létrehozták Nagy-Budapestet, vagyis a környező kistelepüléseket is a fővároshoz csatolták. A fővárosi lakásviszonyok színvonalának csökkéséhez az is hozzájárult, hogy az új rendszernek széles rétegű, hozzá hű apparátusra volt szüksége, aminek tagjai ugyancsak Budapestre kerültek. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a lakásprobléma nem az apparátus tagjai között volt általános jellegű. A helyzetet tetézte, hogy mivel a nehézipar fejlesztése volt az elsőrendű szempont, nagyon kevés pénz jutott az infrastruktúra és a lakáshelyzet színvonalának emelésére. Az első 5 éves terv idején az összberuházások 1/3-át tették ki az infrastrukturális és lakásépítési beruházások. Ezen kívül a szakmunkásokat is a húzóágazatnak számító nehéziparban foglalkoztatták inkább. Ráadásul 1949-re a meglévő lakástartalékok is teljesen kimerültek. Ez a helyzet még Nagy Imre miniszterelnöksége idején sem változott sokat, egyrészt mivel kormányzásának szűk két éve kevés volt a meghirdetett program beindításához, másrészt pedig a korábbról megmaradt középkáderek akadályozták a változások végrehajtását. Hegedűs József és Tosics Iván tanulmányukban kifejtik, hogy a kormányzat részéről bizonyos fajta Budapest-ellenesség érződött, ami abban jutott kifejezésre, hogy míg nagyszabású ipari beruházások kezdődtek a fővárosban, addig az infrastruktúra és a lakásépítés elkerülte Budapestet. (Lakásosztályok és lakáspolitika. A budapesti lakáspiac irányításának változásai az elmúlt három évtizedben. In: Mozgó Világ, 1982. 9. sz. 18. o.)

A lakáshelyzet tarthatatlanságára különböző ideiglenes jellegű megoldások adódtak, ilyen volt az 1951-es budapesti kitelepítés. A megüresedett lakásokat azonban nem az arra rászorulók kapták meg, hanem leggyakrabban az új vezető politikusok. 1952. február 17-én lépett életbe az Elnöki Tanács 1952:4 számú törvényerejű rendelete, amely államosította a "tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek" házingatlanait és a bérbeadás útján hasznosított ingatlanokat. Budapesten 36 ezer ingatlan került fel az államosítási listára. A helyzet "megoldását" jelentette még a társbérletesítés intézménye is, amelynek során a többszobás lakásokat szobánként adták ki a rászorulóknak, ezzel kényszerű együttlakásra bírva a régi tulajdonost más családokkal, ami nagyon sok ellentéte szült. Jellemző volt még a korra az albérlet, valamint az "ágyrajárás". A politikai érdeken kívül a lakáshelyzet egyik megoldásának kínálkozott a régi vezetőrétegek elleni perek, amelyek általában teljes vagyonelkobzással jártak együtt. Az ingázó munkások lakáshelyzetét könnyítették a munkásszállások, amelyek azonban sokszor embertelen körülményeket jelentettek.

Magyarországon a Rákosi-érában több módja volt annak, hogy valaki lakáshoz jusson. Az 1950 január elsejével bevezetett tanácsrendszer után a városi, a fővárosban a kerületi tanácsok lakásügyi osztályai intézték a lakáskiutalásokat. Mivel nagyon kevés új lakás épült, és szabad lakások sem voltak, az állampolgároknak kellett igényelhető lakást, szobát, vagy szobarészt felkutatniuk. Ezen címek birtokában jelentkezhettek a tanácsnál és reménykedhettek abban, hogy kapnak lakást. Azonban egy lakást, vagy szobát egyszerre többen is igényeltek, ezért kevesen jutottak az áhított lakáshoz. Ez a rendszer sok visszaéléshez vezetett. A házfelügyelőség bevezetésével a házfelügyelők is komoly szerephez jutottak, pénzért bárkinek elárulták, hogy hol vannak igényelhető lakások. Sokan panaszolták azt is, hogy nem tartják helyesnek azt, hogy munka után a dolgozóknak kell lakás után rohangálniuk, és "a tanács tulajdonképpen semmit nem csinál". Az is előfordult, hogy az egy címre igénylést beadók lakáshelyzete nem is volt olyan rossz, azonban, aki nem adta be az igénylést, az nem is kaphatta meg a lakást, tehát megint a szegényebbek kerültek nehéz helyzetbe. Megoldás lett volna, ha a tanácsi dolgozók kerestek volna kiutalható lakást és a tényleg rászorulók között osztották volna azokat el.

A dolgozók azonban máshogy is juthattak lakáshoz. A vállalatoknak kiutalt lakásokat szolgálati lakásként igényelhették a vállalat igazgatójától. Ennek azonban szigorú feltételei voltak. A dolgozónak, mielőtt megkapta volna a lakást, alá kellett írnia, hogy ha munkahelyét elhagyja, vagy elbocsátják állásából, akkor 15 napon belül visszaadja a lakást a vállalatnak. Ha ezt nem teszi meg, akkor kilakoltatás vár rá. Nagyon sok vállalatigazgató panaszolja, hogy a volt dolgozók nem hajlandóak kiköltözni és igazi eszközük ez ellen nem is volt.

Ebben a korszakban is létezett illegális megoldás a lakásproblémákra: az önkényes beköltözés, ami a fővárosban kis mennyiségben minden kerületben előfordult. Az önkényes beköltözők száma az 1956-os forradalom alatt és után nőtt meg igazán, a Budapest Fővárosi Tanács VB ülésének jegyzőkönyve szerint létszámuk elérte a 7-10 ezer főt! Ezen lehetőségek ellenére, kevesen jutottak megfelelő lakáshoz, ezért sokan fordultak a felsőbb hatóságokhoz és a sajtóhoz panaszukkal, melyeknek egy része névtelen bejelentés volt.

A tanácsok lakásügyi osztályain tapasztalható visszaélések egyik szemléletes példája a tanulmány második részében közölt irategyüttes, amely egy 1955-ös, több szálból összetevődő, II. kerületi vitás ügyet mutat be, s talán a korabeli hétköznapok megértéséhez is közelebb viheti az olvasót.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 04.

1954

A magyar labdarúgó válogatott 3-2-re elveszti Bernben a labdarúgó világbajnokság döntőjét a németek ellen.Tovább

1961

A K-19 atommeghajtású tengeralattjáró balesete.Tovább

2000

Lövöldözés Budapesten az Oktogonnál. Egy férfi (Bódi Zsolt) a McDonald’s étteremben két embert agyonlőtt, kettőt pedig megsebesített.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők