„ÁVÓ-s” közhangulat 1956 után

Elismerjük, hogy az áv. szerv fedése alatt lefolytatott törvénytelen ügyek súlyos kárt okoztak a nemzetközi munkásmozgalomnak és hazánknak, de – amint azt az események beigazolták – káros és bűnös általánosítás volt ezt az aljas tevékenységet az ÁVH fővonalaként megjelölni, s ennek hatásaként a proletárdiktatúra fegyveres szervét tönkretenni. A közölt, 1957-ben kelt – Kádár Jánosnak írt – névtelen levél egy volt ávós szemszögéből láttatja az „ellenforradalom” eseményeit, valamint az ávósok tevékenységét a proletárdiktatúra védelmében és helyreállításában”.

Bevezetés

1956. október 28-án Nagy Imre miniszterelnök az alábbi, a lakosság körében régóta várt nyilatkozatot tette: „A rend védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett tagjaiból. [...] A rend helyreállítása után egységes, új államrendőrséget szervezünk és az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük".

Az Államvédelmi Osztály, a későbbi Államvédelmi Hatóság (ÁVH) 1945 elején jött létre. Kezdetben a Magyar Kommunista Párt, majd 1948 után a Magyar Dolgozók Pártja közvetlen vezetése alatt állt. Döntő szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és lebonyolításában, elsősorban a veréssel és a kínzással kicsikart kényszervallatások végrehajtásával. A „fordulat éve" utáni közhangulat, a társadalom megfélemlítése is leginkább az ÁVH nevéhez fűződik. Az 1950-es években az ország valamennyi lakosa (nemre, korra és osztályhelyzetre való tekintet nélkül) attól rettegett, hogy a mindenki felett álló Ávó elviszi-e. Az 1956 októberében megalakult ifjúsági szervezetek első követelései között is kiemelten szerepelt a gyűlölt intézmény feloszlatása.

A koncepciós perek kapcsán felmerült vádakat az ávósok határozottan visszautasították, és a felhozott bűnök elkövetésével az egykori vezetőket vádolták. Azonban - mint Rákosi Mátyás visszaemlékezéséből kiderül - az egykori pártvezetés a mindig is különálló ÁVH-nak, legfőképpen pedig Péter Gábor önálló akciójának tulajdonította a koncepciós pereket, a kényszervallatásokat és az egyéb törvénytelenségeket - teljességgel tagadva, hogy ők bármit is tudtak volna ezekről.

A szovjet csapatok bevonulása után felállt Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány már november 7-ei ülésén tárgyalt az ÁVH újjászervezéséről, noha a régi szervezet feloszlatását rendeletben erősítették meg. Másnap már megkezdődött az ORFK Politikai Nyomozó Főosztályának, valamint a helyi, politikai nyomozó osztályoknak a megszervezése - elsősorban a volt ávósokból. Fontos hangsúlyozni, hogy az újonnan alakult Kádár-kormány nem a politikai rendőrséget, mint szervezetet akarta megszüntetni, hanem csak az ÁVH különállását, állam az államban szerepét, illetve annak újraalakulását. (1953-ban a Nagy Imre vezette kormány ugyanezen okokból minisztertanácsi határozatban rendelte el az ÁVH összevonását a Belügyminisztériummal, amivel azonban nem sikerült megszüntetnie az államvédelmi osztályok különállását.)

1956. november 27-én jelent meg Münnich Ferenc, a kormány elnökhelyettese és Szénási Géza legfőbb ügyész 5004/1956. számú közös rendelete, amely kimondta az Államvédelmi Hatóság egykori dolgozóinak kötelező elbocsátását és tevékenységük felülvizsgálatát. A felülvizsgálatra nagyon rövid időt hagytak (egy, illetve két hónapot), ráadásul a bizottságok csak az ismét egyre jobban megfélemlített lakosság bejelentéseit, panaszait (szám szerint 31 darabot - lásd 2. sz. forrás) vizsgálták ki. Ennek következtében szinte mindenkit (tizenöt fő kivételével) igazoltak a bizottságok. A volt ávósok azonban magát a vizsgálatot - a jó eredmények ellenére, mint az a forrásból is kiderül -, rendkívül megalázónak tekintették.

A fent említett rendelet legfőbb célja a volt ávósok megnyerése és a közvélemény előtti legitimálása volt. Ez sikerült is: az „új ÁVH", a Politikai Nyomozó Osztályok állománya 1957 tavaszára feltöltődött a volt Államvédelmi Hatóság egykori tagjaiból. Az új szervezet végül 1957. május 6-án a belügyminiszter első helyettesének felügyelete alá került, így vált a „Belügyminisztérium II." jelű főosztályává.

Az első forrás egy 1957-ben, Kádár Jánosnak íródott levél, amely az ÁVH történetét árnyalja a volt ávósok szemszögéből. Szerzőjéről csak annyit lehet tudni, hogy az egyik újonnan alakult politikai nyomozó testület tagja, aki saját nézőpontjából ismerteti a párt elsőszámú vezetőjével az elmúlt tizenkét év és az „ellenforradalom" eseményeit.

A második forrásközlés Garamvölgyi Vilmosnak, az ORFK vezetőjének a jelentése, amely a volt ávósok elleni felülvizsgálati eljárások eredményeiről számol be.

Ezen a napon történt március 07.

1936

A német hadsereg bevonul a demilitarizált Rajna-vidékre.Tovább

1939

A magyar kormánypárt (Nemzeti Egység Pártja) átalakult Magyar Élet Pártjává.Tovább

1943

Sztálint kinevezik a Szovjetunió legfőbb marsalljává, ezután a Generalisszimusz címet (is) viseli.Tovább

1957

Megtartják a Magyar Népköztársaság első lottóhúzását.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők