Kádár különvonata

„Az új vonat padlózata és falai erősebbek, üvege pedig vastagabb volt, mint az átlagos személyszállító vonatoké. A fülkék hangszigeteltek voltak, belsejüket ellátták légkondicionáló készülékkel. A szerelvény telefonhálózattal, világvevő rádióval, rádióantennával és vonathangosítással is rendelkezett. […] A vonaton volt konyha, tárgyaló (16 fő részére), fürdőszoba zuhanyzóval, ill. két- és négyfős hálókocsi-rész. Kádár kérésére egy kártyázásra és sakkozásra alkalmas kis szobát is kialakítottak.”

Bevezetés 

A szocialista országok vezetőinek kényelmét a különleges közlekedési eszközök is teljessé tették - ilyen volt az ún.

Noha Kádár János szakított elődje, Rákosi Mátyás, személyi kultuszával, és védjegyévé az egyszerűséget, a puritanizmust tette, azért a „K" vonatot ő is

Az alább bemutatott két dokumentum az 1965-re elavult kormányvonat állapotával és az új vonat beszerzésével kapcsolatos, a Belügyminisztérium Titkárságáig is eljutó ügyeket, valamint az ügyben keletkezett kormányhatározatot mutatja be.

A pártvezetők által használt vonatok biztonsága elsődleges szempont volt, ezért a szerelvények csak pontos forgatókönyv, külön menetrend szerint közlekedhettek. A vonat indulásának és érkezésének időpontjai államtitkot képeztek, azonban azt is biztosítani kellett, hogy a vonalon, amíg a vonat áthalad, semmilyen más szerelvény ne közlekedjen: sem a vonat felett, sem mellette. Az érintett vasúti átjárókat már jóval a vonat elhaladása előtt lezárták, ami - mint a forrásból is kiderül - többször okozott problémát az arra utazóknak. Az is lassította az áthaladást, hogy a „K vonat" előtt haladt mindig egy ún. előfutó kocsi, aminek az volt a szerepe, hogy tesztelje a vasútvonalat, és az esetleges aknától megvédje a kormányvonatot, ill. a benne ülőket. A vonaton utazó pártvezetők védelmét és a szerelvény fokozott biztosítását ebben az időben a kormányőrség és a karhatalom együtt végezte.

Kádár János még a Horthytól örökölt kormányvonatot kezdte használni, majd 1968-ban készült el az új kormányvonat az ún. Ezüst nyíl, a kék-ezüst színű svéd gyártmányú NOHAB-dízelmozdony vontatta szerelvény. A korábbi szerelvény elavultsága már a második dokumentumként közölt, 1965-ből származó

Az ebben megfogalmazott kritériumok alapján tervezték meg az új kormányvonatot, amely az eredeti tervtől eltérően végül csak 1969 márciusára készült el.

Az új vonatot a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár készítette el, a gépészeti részeket a Ganz Mávag Mozdony-, Vagon- és Gépgyár szerelte össze. Biztonsági okokból az új vonat padlózata és falai erősebbek, üvege pedig vastagabb volt, mint az átlagos személyszállító vonatoké. A fülkék hangszigeteltek voltak, belsejüket ellátták légkondicionáló készülékkel. A szerelvény telefonhálózattal, világvevő rádióval, rádióantennával és vonathangosítással is rendelkezett. Indulás után a személyzet - mint egy repülőn - tájékoztatta az utasokat a célállomásról, a vonat által elérhető

majd megérkezés előtt a várható időjárásról. A vonaton volt konyha, tárgyaló (16 fő részére), fürdőszoba zuhanyzóval, ill. két- és négyfős hálókocsi-rész. Kádár kérésére egy kártyázásra és sakkozásra alkalmas kis szobát is kialakítottak, amelynek két kijárata volt. A kocsik berendezése természetesen a kádári puritanizmus jegyében sokkal visszafogottabb volt, mint például a jugoszláv államfő, Tito vasúti szerelvényei.

A vonatot 1990 után szinte alig használták, jelenleg a Magyar Vasúttörténeti Parkban található meg.

A dokumentumokat szöveghűen, de nem betűhíven közöljük, a magyar helyesírás jelenlegi szabályai szerint. Az első dokumentum jelzete: MOL XIX-B-1-ai 32. doboz, míg a második ügyirat lelőhelye: MOL XIX-B-1-ai 36. doboz, míg a kormányhatározat jelzete: MOL XIX-A-83-b 382. doboz.

Ezen a napon történt január 25.

1945

Budapest ostroma során tüzérségi találat érte az Országos Levéltár épületét, melynek következtében több napig tűzvész pusztított.Tovább

1949

Megalakul a KGST.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők