Veszteséglista és új szerzemények

Auschwitzban a többszöri kifosztás alkalmával átmenekített tárgyaktól is megszabadították a foglyokat. A női ösztönök hamar működésbe léptek. Friedmann Bözsi elmeséli 1945 tavaszán írt naplójában, hogy mialatt a sorban állva várakoztak, a körülöttük heverő edényeket, ruhaneműket figyelte. Ezek látványa azt hirdette számára, itt már semmire sincs szükségük, ami a civilizációra emlékeztet. Ennek ellenére felkapott a halomból egy nagy kést és egy mosogató vájlingot, gondolván, milyen jól fog jönni a ruhadarabokat kimosni, ha esetleg senkinek sem lesz hasonló

.

Aztán következett a szembesülés: nemcsak vájlingjuk, hanem egy rendes alsóneműjük sem lesz. A ruhakérdés a lelki mélypontok egyike volt. Néhányan a szlovák lányokat - akikről ekkor még nem sejthették, hogy a tábor kápóiként más elbírálás alá esnek - mustrálgatták, akik sötétkék nadrágot és blúzt hordtak, azt gondolták, bizonyára ők is ilyen „mundért" kapnak majd a munkához. Ehhez képest nekik a következő jutott: „Lehetetlen fehérneműt kaptunk, olyan nagyanyánk-belit. Régi nadrágot, lehetetlen vállas inget és férfi harisnyát, ami meg véletlenül sem volt egyforma. Aztán mindnyájan egyforma szürke ruhát kaptunk. Azóta szürke ruhások vagyunk. Hosszú zsákruhák voltak

."

A lágerekben néhány nő azonban sikeresen magánál tartott kisebb-nagyobb holmikat, például leveleket, iratokat, cipőtalpakba dugott fényképeket. Főleg igaz ez az 1944 végi deportálásokra, mivel ekkor a német koncentrációs táborokban már akkora zsúfoltság - és a front közeledte miatt egyre nagyobb fejetlenség - uralkodott, hogy az egyik lágerből a másikba hajtott és az ezzel párhuzamosan Budapestről érkező embertömeg körültekintő ellenőrzésére már nem volt kapacitás. Egy-egy apróság, egy sál, egy táska egyéni ismertetőjelnek számított.

1. számú fotó Női kézitáska, amely megjárta az óbudai téglagyárat, az aknaszedésre vezényeltek Sopron melletti táborát, végül Bergen-Belsent. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.578.1

Mivel a megmaradt ruha és bizonyos felszerelési tartozékok biztosítani tudták a megfelelő cserealapot, kiterjedt cserekereskedelem alakult ki. A saját szabályrendszeren alapuló adok-kapok - a konyhai hulladék organizálása, a koldulás és sokszor a lopás mellett - az élelemhez jutás egyik alapformájaként funkcionált:

„Na, most aki hozzájutott egy varrótűhöz, az nagyon gazdag ember volt, vagy netán egy kanálhoz, egy villához, szóval az ilyen ajándék volt. A varrótűt, azt ki lehetett adni bérbe fél adag kenyérért. Ha valakinek szűk volt az egy szál ruha, amit kapott és éjjel felrepedt, akkor kint volt mindene. Na, most ahhoz, hogy meg tudja varrni, ahhoz kellett egy varrótű, meg kellett volna cérna, de az sem volt. A ruhának az alsó széléből húzkodtunk ki egy-egy szálat, és ezzel varrta meg, akinek valamit kellett varrni. Ez volt az üzlet, ez volt a

."

Az éhhalál szélén állók számára a legminimálisabb kalóriamennyiség bevitele is létfontosságú volt, bizonyos helyzetekben mégis lemondtak adagjuk egy részéről. 1944-es deportálása idején 22 éves Klein Olga egyik alkalommal Auschwitzban egy kis szalonnadarabot talált a levesében, amit nem evett meg, hanem elcserélte egy másik nő ütött-kopott fogkeféjével. Ugyan a szalonnadarabka óriási kincsnek számított, de a fogkefe sem volt kisebb ritkaság, ráadásul ezt édesanyjával és testvérével együtt mindhárman használni tudták.

Feltűnő, hogy a ruhák színe, anyaga, formája mennyire bevésődött a női emlékezetbe. A szürkeséget, a sötét tónusokat minden rabnő élete sivárságával és kilátástalanságával azonosította, és jól megjegyezte, ha a lágerek színtelenségbe valami élénk szín keveredett. Így őrizte meg Olga emlékezete az édesanyjának szerzett piros pöttyös kendőt, amit aggódó lányai azért kötöttek a fejére, hogy a munkára való szelekciónál fiatalabbnak tűnjék. Az életveszélyes helyzetekhez is kötődhettek színek, így emlékezett vissza hetven év távlatából a fiatal lány arra az esetre, mikor a tilalom ellenére kiszökött a latrinára: „Ahogy mentem vissza, egyszer csak hatalmas fájdalmat éreztem a hátamban, hátulról valaki rám ütött egy nagy husánggal. Megfordultam, és egy gyönyörű, fiatal, rózsaszín muszlinhálóinges SS-nő volt

"

A häftlingek 1942 őszéig a legtöbb táborban kék-szürke-fehér, hosszában csíkozott rabruhát hordtak. A társaikat hajszoló funkcionáriusok viseletükben is elkülönültek. 1944 elejétől a textilhiány miatt a javarészt korábban elhunytak raktárokba gyűjtött ruhadarabjait osztották szét, ebből kaptak a Magyarországról érkező transzportok utasai is. Az új viselők adottságait figyelembe egyáltalán nem vevő, vegyesen férfi, női, óriási, vagy szinte gyerekméretű ruhának csúfolt rongyokat a legprimitívebb lábbeli, fatalpú papucs, kapca egészítette ki. 1944 telére a ruházati ellátás katasztrofálissá vált, a pótlás elmaradt, az erőteljes igénybevétel miatt a jobb állapotú darabok is

. Emiatt nem meglepő, hogy a beszerzések az élelmen túl a ruházati cikkekre irányultak, ahol nem uralkodott embertelen szigor, ott a lányok minden lehetőséget megragadtak szerény ruhatáruk bővítésére. A lágerruhákat átszabták, blúzt és szoknyát készítettek belőlük, ezzel nemcsak méretben passzoló, kényelmesen viselhető darabokhoz jutottak, hanem a korlátozott lehetőségek között a zsákruhákat női ruhákra emlékeztető öltözékre cserélhették.

2. kép: Klein Olga a takaróként használt kabátját mutatja. A felvételt egy Jack nevű amerikai katona készítette a felszabadulás másnapján. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gy/1211

A fenti példák pedig átvezetnek a használati cikkeknek egy következő nagy kategóriájához. A táborokban keletkezett tárgyak igen sok esetben a praktikum mellett a nőiesség minimális megélésére is lehetőséget adtak. A különféle gyárakba, összeszerelő üzemekbe vezényelt lányok a rendelkezésükre álló alapanyagokból gyűrűket, fésűket, csatokat fabrikáltak maguknak. Egyes táborokban azonban még ezt a szórakozást is sajnálták a foglyoktól, és a szabotálásnak számító tevékenységtől különféle büntetésekkel rettentették el őket.

Tipikus példák emellett a papíranyaghoz és íróeszközhöz jutott foglyok feljegyzései, naplói, receptes könyvei, vers- és dalgyűjteményei. Ezen alkotások sokfélék lehettek, közös jellemzőjük, hogy általuk a foglyok az ólomlábakon botorkáló idő múlását igyekeztek meggyorsítani, egymás rosszkedvét, ha csak egy kis időre is, de enyhíteni. Nem utolsósorban pedig a szabadidő eltöltésének bármiféle egyéni alkotófolyamatban, vagy szervezett közösségi tevékenységben való megnyilvánulása hozzájárult az emberi tartás megőrzéséhez. A tevékenységnek pszichológiai szerepe volt, értelmes, kézzel fogható eredményt hozó cselekvést biztosított, irányította a tudatot, és a nőket gondolataik rendszerezésére

.

3. kép: Ádám Eszti naplójának fedlapja. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.386.6

A papírdarabkákat az ügyesebbek összefűzték, kis könyvecskét készítettek. A Holokauszt Emlékközpont gyűjteménye több olyan eredeti naplót is őriz, amelyeket a thüringiai

tölténygyárában dolgoztatott nők készítettek. Az Auschwitzból munkára válogatott több száz lány útja minden nap a településen keresztül vezetett a gyárba. A koszt nagyon kevés volt, viszont a bánásmód a körülményekhez képest nem a legrosszabb, sokan segítették a lányokat, asszonyokat a civil lakosság és munkafelügyelőik közül.

A hat sömmerdai lágertestvér egyike, Pauk Anna a fegyvergyár nyomtatványainak hátoldalára írta

. Ádám Eszti cérnával összefűzött lapokból álló könyvecskéjének fedőlapját színesen , monogrammal és „Sömmerda" felirattal látta el, melyet az első oldalon az „Isten nevében" szöveg . Klein Olga naplójának nyitánya a virág- és indamotívumokkal dekorált kartonfedél alatt istenhitéről és bizakodásáról tanúskodik: „Ki a jó Istenben bízik, az sohasem csalatkozik.

Nevem:12900

	[X] Klein Olga naplója. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, Gy/1211

". Klein Olga 1940-ben megismert szerelmének, Lacinak címezte a nővére által készített füzetbe írt .

4. kép: Pauk Anna naplójának egyik oldala. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.386.2

Friedmann Bözsi jegyzetfüzetében dróthuzallal összefűzött fuvarlevél-nyomtatványok üres hátoldalára kerültek fel a szövegek, melyeket barna kartonból kivágott fed- és hátlap fogott össze. A könyvecske azért különleges, mert tulajdonképpen egy lágerújság kéziratát tartalmazza. Az újságot két beregszászi lány, - a már említett - Klein Olga és Klein Lili szerkesztették, de más szerzők művei, így

és Weiszberger Bözsi versei is helyet kaptak benne. Az első alkalommal leszögezték, hogy reményük szerint csupán három lapszám fog napvilágot látni: „Mire negyediket kiadjuk/ Hazafelé visz vonatunk." Az elkészült részeket vasárnaponként olvasták fel a lányok szűkebb kis kompániájuknak, a vállalkozó kedvűek a költött verseket, dalokat, paródiákat elő is adták. A „Szürke újság" szerepéről így írt naplójában Klein Lili: „Humor a nyomorúságban, humor, ami néha többet segít, mint egy tányér leves vagy egy meleg

takaró.

	[X] Klein Lili: Sömmerdai napló, Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.1009.1, 10.

"

Weiszberger Bözsi egyik verse is - a már idézett példák mellett - megerősíti a színek központi szerepét, melyet a nők érzékelésében töltöttek be. A szerzőt mindenki csak „szürke Bözsiként" emlegette, strófái védjegyévé váltak:

 

Weiszberger Bözsi: Szürke

 

Szürke homály, szürke por

Ott tanyázik a nyomor

Az ablakomon szürke ég

A tűz füstös szürkén ég

A tálamban szürkés étel

Szürke szürkeségben vész el

Régi színes életem

  

A lábam két szürke oszlop

Szürke az ing, amit hordok

Szürke lett csípőm a ringó

Szürke mellemen a bimbó

A szememen szürkehályog

S már mindent szürkén látok

    

Szürke szóra nyílik ajkam

Szürke dalomban a dallam

Szürke lett már vérem árja

Lelkem lenge szivárványa

Bús szürkén szomorult

  

Szürke arcomon pír

Szemem szürke könnyet sír

Vállamon szürke járom

Szürke szürkületben járom

Szürke élet utamat

   

Szürke fegyver, amit gyártok

Szürke lelkemen az átok

Szürke föld és szürke ég

Reménytelen szürkeség

Szürke órák, szürke napok

S magam szürke halott

A muszos és a lágeréletről szóló beszámolókban szinte elmaradhatatlanok az átköltött nóták, obszcén kis versikék, karikatúrák, egymást és a feletteseket kifigurázó jelenetek. Nos, a feketehumor, az irónia, önirónia éppen így jelen volt a Szürke újságban is. A viccek, a pikírt történetek, piszkálódó megjegyzések a több mint ezer összezárt nő - normális keretek között sem zökkenőmentes - együttélésének termékei. Álljon itt egy kisebb válogatás az egyes rovatokból:

„Közgazdaság

Margarin napi ára: egy szalámi

Suppa napi ára: egy adag kenyér

    

Sport

Futóversenyt rendeztek a häftlingek;

A nyitott krumpiverem a cél.

Első díjat a kanizsai Scherz Mama nyerte.

1 rohadt krumpli, 2 szájcsapás

.

    

Divat

Hölgyeim! Figyelem!

Leesett az első hó. Nem járhatunk az eddigi kopott holmikban. Mielőtt kedves olvasóim kérdéseire válaszolnék, néhány szót szólok téli újdonságainkról. Kabátszíneink: világossárga, bordó, zöldkockás, fiatal lányoknak fekete. Hat rész feltűnően raffolva és ellenkező színű folttal ékesítve.

Cipőinkben nem nagy a változás, divatos még mindig az otromba, tompa orrú cipők. Néhány hegyes orrú, egyszerű férfifélcipők is feltűntek, de nem ajánlom, asszonyaim, várjanak még 1-2 hetet s bátran hordhatják az 1 évvel ezelőtt levetett

.

Konyhaművészet

Háziasszonyok! Nehéz időket élünk, s nemcsak a ruházkodásnál kell lemondani sok mindenről, hanem az étkezésnél is. Férjeinket mégis változatos ebéddel várhatjuk. Itt nyújtunk egy-két igen bevált receptet:

Hétfő: krumpli leves

Kedd: leves krumpli

Szerda: Gricas krumpli

Csütörtök: Krumplis grica

Péntek: Krumpitlan grica

Szombat: Gricatlan krumpli

Vasárnap: Halló, figyelem! Tejleves.

Ha még ennél is változatosabbat óhajtana, ünnepi receptjeinket használják Asszonyaim.

Pecsenye: Apróra vágott répába egész lassú tűznél légiriadó alatt szerzett kenyérmorzsával és még inkább szalámival barnára pirítunk, majd fűszerrel ízesítünk. Állandóan kavarni kell. Otthagyni nem tanácsos.

Sült krumpli: Legújabban feketén sütjük s háromszor annyi masszát teszünk oda, mint amennyit fogyasztani akarunk, mert nem csalás, nem ámítás, harmad része marad meg állandó őrzés mellett is.

Apróhirdetés

Fájdalommal, megtört szívvel közöljük, hogy szeretett és mindnyájunk által kedvelt szalonnánk e hó 15-én elköltözött a leves színéről. Gyászoljuk mi.

Állandó ötödiknek hiányos sorba beállnék. „Én karolok" jeligével.

Keppich Mártához hasonló filigrán alakú hölgyet, az organizálásban jártas hálótársat keresek „Konyhás előnyben" jeligére

Székrekedés ellen nagyszerűen bevált a légiriadó

Tetűt akar? Menjen fertőtlenítőbe!

Fogkefe-tulajdonosok! Fogkeféjükhöz nagydíj ellenében felesnek betársulnék. „Itt-ott egy éve nem mostam" jeligével.

Ne halasszák el a kínálkozó alkalmat. 2 répáért vennék világosszürke szoknyámhoz illő színes sálat.

jeligével."

Bizonyos esetben még papírra sem volt szükség, egy ceruza elég volt ahhoz, hogy a tárgyak funkciót váltsanak, a láger teremtette élethelyzetben újraértelmeződjenek. Ez történt azzal az útlevélkönyvvel, amelynek tulajdonosa 1944 végén a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborba került. Irata a fentebb részletezett okok folytán nála maradhatott. Az a tény, hogy Bárd Sándorné magával vitte utazási okmányát, arra utal, bízott abban, még szüksége lehet rá, igazolnia kell magát vele, ha majd valamiféleképpen jogszerű intézkedések döntenek sorsáról. Az ebbe vetett bizalom elég korán elillanhatott, amit az is bizonyít, hogy az útlevélkönyv lapjai a táborban ételreceptekkel teltek meg.

5. kép: Bárd Sándorné útlevélkönyvének egyik lapja Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.1265.1

A häftlingek fejadagját az SS megkurtította, a raktárban felhalmozott élelem javát ellopta. A napi menü egyenlő volt a lassú éhhalállal. Reggel híg „vízleves", igen ritkán cukrozott pótkávé, délben hét-tíz dl marharépa- vagy krumplihéjból főzött leves, változó sűrűségben, melyet ritkán szárított főzelék helyettesítetett. Esténként 30-40 dkg szinte felismerhetetlen, szürke kenyér, 2,5 dkg kolbász, vagy lekvár, esetleg margarin. Minden tétel a lehető legsilányabb minőségben

.

A receptes könyvek írása több táborban és nemcsak a magyar nemzetiségű foglyok között dívott. Czingel Szilvia a lichtenwörthi női tábor öt foglya által lejegyzett receptes könyvet elemezte. Megállapította, hogy nem került a repertoárba leves és főzelékféle sem, annak ellenére, hogy a kelet-közép-európai és magyar konyha nagyon leveses. Mivel a rabok silány kosztját nagyrészt a levesnek nevezett lötty alkotta, annyira megundorodtak ettől, hogy eszük ágába sem jutott leves-receptekről még csak gondolkodni sem. Annál több viszont az édesség, az édes tészta, sütemény és a zsíros, húsos ételek is gyakoriak. A fogások java magas kalóriatartalmú, nehéz és laktató. A lichtenwörti szakácskönyv készítője, Endreiné Weisz Hedvig a vele készített interjúban elmesélte, hogy a receptírásnak pontos rendje volt, melyet a napi rutinba építettek be. A mosakodás után a gyár falánál leheveredtek a földre, és elkezdték mesélni a recepteket. Semmi rendszeresség nem volt az egyes ételek felsorolásában, ami eszükbe jutott, azt egymásnak lediktálták és leírták a

.

6. kép: „Kati emlékkönyve" Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.181.1

A receptes könyvek kategóriájában a Holokauszt Emlékközpont Gyűjteményének egyik legérdekesebb tárgya egy 1944 nyarán keletkezett emlékkönyv. Egykori tulajdonosáról annyit tudunk, amennyi a bejegyzésekből kiderül. Tudjuk, hogy Katinak hívták, de a teljes nevét homály fedi. Ez a bizonyos Kati azok közé a pesti zsidó (a hatályos törvények értelmében zsidónak minősített) lányok közé tartozott, akiket 1944 nyarán a csillagos házakból romeltakarítási munkára

.

A zöld kartonfedéllel borított emlékkönyv közel nyolcvan lapjára a felerészt férfiak, felerészt nők által írt huszonnyolc bejegyzés Budapest romjain keletkezett 1944. augusztus 24. és 27. között. A jó kívánságok Kati romeltakarító brigádban szerzett munkaszolgálatos társaitól származtak. Ezekből kiderül, hogy címzettjük nagyon szépen énekelt, ő volt a „dalos Katika", a „legjobb hangú kistargoncás", a „romok pacsirtája." A munka alatt szerzett ismerősök, barátok remélték, hogy Kati mindig ilyen „szépen daloló csalogány" marad, és nemsokára a pódiumon látják viszont megérdemelt tapsvihar közepette. E vidámabb sorokat is érezhetően beárnyékolták a nők aggodalmai, de a gondolatok záróakkordjaként mindig megjelent a remény, az abba vetett bizodalom, hogy „lesz ez még jobb is, szebb is." Barátságok, szerelmek kötődtek a romokon, pótanyák és pótlányok találtak egymásra.

Mindez már önmagában megadná a tárgy érdekességét, azonban a fentiekre egy másik történeti réteg is rárakódott. Ezt vizuálisan is erősen jelzi, hogy az emlékkönyvi bejegyzésekre jellemző, nagy ívű, szinte megrajzolt mondatokat, a hellyel nem spóroló szövegeket apró betűs, sűrű sorok hálózzák be, melyek már nem Budapesten és nem a romeltakarítás alatt íródtak, hanem valamelyik német koncentrációs tábor női barakkjában. Kati fogsága alatt egészen pontosan 369 darab receptet

. Ezek között valódi ínyencségekre bukkanhatunk: szaftos marhahús, töltött fasírt, szalonnás nokedli, déligyümölcstorta, csokoládés pogácsa, datolyás szelet stb.

7. kép: Bejegyzés Raps Sarolta Bergen-Belsen-i emlékkönyvében Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.538.1

Az emlékkönyv-írás a felszabadulás után sem szakadt meg, Raps Sarolta 1945 augusztusában halmozták el lágertestvérei a Bergen-Belsen-i táborban jobbnál jobb tanácsokkal, melyek már mind a boldog, új életre vonatkoztak:

„Bergen-Belsen, 1945. VIII. 14.

Raps Sárikának!

Az élet néha mostoha, szeretetét nem érdem szerint osztja.

Téged, Sárika biztosan szeret, hogy Auschwitz után is megtartott Tégedet.

Sok szeretettel: Groszmann Lenke, Nagykálló,

 

Emlékül Sárikának!

Ha egyszer férjhez találsz menni

S a férjed hűtlen talál lenni

Vedd elő a nyújtófát

És törd ketté a derekát

Szeretettel jegyzi: Mészáros Julis

"

A szövetséges csapatok bevonulása a felszabadulást elhozta, ám korántsem tette lehetővé a gyors hazatérést. A magas fertőzésveszély miatt a barakkokat felgyújtották, a foglyok átmenetileg az SS-kaszárnyákba, a környező települések magánházaiba, majd, különféle gyűjtőtáborokba kerültek. Hosszú hónapok teltek, míg az egykori häftlingek leromlott egészségügyi állapotukból felerősödtek, betegségeikből felgyógyultak, illetve a közlekedés adminisztratív és fizikai akadályai elhárultak. A kényszerű várakozás ideje és a gyűjtőtáborok élete kevéssé

.

A terjedelmesebb emlékiratok kitérnek a felszabadulás és a hazatérés közötti hetek, hónapok történéseire, néhány esetben igen részletesen lefestve a felszabadítók megérkezése után hirtelen megváltozott körülményeket. Mikor az egykori rabok látták, a gyűjtőtáborokban hosszabb időre kényszerülnek berendezkedni, akkor lakókörnyezetüket igyekezték otthonossá tenni és megszépíteni. Törekvésük az esztétikai igények kielégítése mellett szimbolikus jelentőséget is hordozott: „Ágyban alszom, fehér huzattal." Nem nehéz elképzelni, ez mit jelentett a fűtetlen barakk, a kemény tábori priccs, a tetves pokróc után. Nádas Erzsébet a Linz közelében fekvő welsi Alpenjäger-kaszárnyába került, ahová 1945 májusától az angol katonai hatóságok a környék deportáltjait gyűjtötték össze. A lányok, asszonyok hamar beilleszkedtek az új körülmények közé, és feltalálták magukat:

„Edit, mint gyakorlott tisztviselőnő, vezényelt lett, vagyis, mint gépírónő dolgozott. Én otthon a kis szobánkban ügyeskedtem, felsúroltam a szobát, megtisztítottam az ablakot. A falon volt egy polc, a raktárból tányérokat és evőeszközöket kerestem és csinosan a polcra raktam. Az asztalon pipacsos és búzavirágos terítő keltett otthoni hangulatot, és a vázában igazi virág illatozott."

Welsben sokszínű kultúrélet is kibontakozott, óriási esemény számba ment a színpadi és kabaréművek bemutatása, ahol a szórakozáson túl a közönség hölgytagjai lehetőséget kaptak arra is, hogy végre kicsinosítsák magukat. Természetesen ezt olyan alapanyagokból és eszközökkel tudták megtenni, ami éppen kezük ügyébe került, de kreativitásuk ezúttal sem hagyta őket cserben:

„Elérkezett a beígért színi előadás nagy napja. Hajat mostunk és szépen megfésülködtünk. Magunkra öltöttük azokat a ruhákat, amelyeket a gunskircheni raktárban találtunk. Az én ruhám kopott sötétkék selyemruha volt, lötyögött rajtam és a földet seperte. Egy övvel átkötöttem és derékban felhúzogattam, hogy rövidebb legyen. Hozzá egy ugyancsak kopott, türkizkék lemberdzseket viseltem, estélyi köpenyként. Editnek is sötétkék szövetruhája volt, hasonló összeállításban. Mindenki fogott egy széket és délután hat óra körül cipelte magával a lovardába. Toalettjeink osztatlan bámulatot keltettek, hiszen valódi női ruhája rajtunk kívül még senkinek sem volt, leszámítva azt a néhányat, akik a kockás ágyhuzatot szabdalták fel ruhaanyagként. A színektől elszokott szemek legjobban az én türkizkék lemberdzsekemet

"

A nők a nincstelenség és teljes kifosztottság állapota után érthető módon erősen ragaszkodtak az innen-onnan megszerzett, „organizált", munkáért kapott fizetség fejében vásárolt, a szövetséges csapatoktól, a segítőszándékú helyi hatóságoktól, vagy a különféle segélyszervezetektől kapott [popup title="csomagjaikhoz" format="Default click" activate="click" close text="A Svédországba került Vég Júlia haza küldött levelében részletes leírást ad a szerzett javakról: „Most leírom a ruhatáramat: 2 új és egy régebbi, de jó kabát, 4 pár félcipő, 1 pár [olvashatatlan] egész és egy valódi jó, új, 35-ös bakancs jégzoknival, 5 pár harisnya, 1 sapka, 1 sál, 2 pár kötött egyujjas kesztyű, 3 ruha, 3 szoknya, 2 blúz, 6 kombiné, 6 nadrág, 2 hálóing, 1 pizsama és pizsamára és hálóingre való flanel, 2 melltartó, 3 harisnyatartó és 3 zsebkendő. Ugye, gazdagabb vagyok, mint ti? De ezekből jut nektek is ám!” Vég Júlia levele Vég Zsuzsannának (Alseda, 1945. szeptember 27.). Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.324.1, 5–6."]. Kötődésük egyik alkalommal a magyar hatóság intézkedésébe ütközött. A háború lezárása utáni hetekben, hónapokban Európa közlekedési hálózata katasztrofális állapotba került, a vasúti sínek, hidak romokban hevertek, nem volt megfelelő mennyiségű szállítóeszköz és üzemanyag sem. A kevés számú szerelvény, amelyet be tudtak állítani a hazaszállítás céljaira túlzsúfolt volt, sokan, nyitott vagonokban, vonattetőkön tették meg az út jelentős hányadát.

Bergen-Belsenből a túlélők egy csoportját 1945. június végén három transzportban a Svéd Vöröskereszt segélyakciója keretében Svédországba szállították gyógyüdülésre, hogy az ottani kórházakban felerősödjenek és ezután térjenek haza otthonaikba. Mikor erre a fent részletezett nehézségek elhárítása után sor kerülhetett, kiderült, az asszonyok nem hajlandóak megválni személyes holmijuktól. A volt deportáltak egyenesen Millok Sándornak, a Hazahozatali Kormánybiztosság szociáldemokrata vezetőjének írtak levelet az

. A tervezett autóbusz karaván indulását 1946 márciusára tervezték, a férőhelyhiány miatt egy utas maximum 25 kg-nyi csomagot vihetett magával. A levél írói Millok közbenjárását kérték teljes nincstelenségükre hivatkozva és arra, hogy egyedüli vagyonukat az a kevés ruhanemű képezi, amit maguk és otthon nélkülöző családtagjaik részére összevásároltak. Alig, hogy egészségük helyreállt, dolgozni mentek, hogy ezt a kis poggyászt nehéz munkával megszerezhessék. Hozzátették, a magyar államnak éppúgy nem érdeke, mint a hazatérőknek, hogy üres kézzel érkezzenek meg. A poggyászt a svédek által engedélyezett élelmiszer is növelte. Magyarországra ekkor még nem lehetett csomagot küldeni, így a helyzeten ez a lehetőség sem . A kormánybiztos kérte a levél íróit, csomagjuk azon részét, mely még várhat a hazaszállítással, helyezzék el szállítmányozó vállalatok raktáraiban, melyeket a későbbiekben, a közlekedési viszonyok helyreálltával meg fognak kapni, mert mint „elsősorban az embereket kell hazahozni és csak másodsorban a ruházati és egyéb felszerelést."