Női szerepek, női terhek a vészkorszakban

Az üldöztetés szülte kötelékek, új típusú konfliktusok és kényszerszerepek

Pécsi Katalin szerint a holokausztról szóló női írásokban egy sor olyan téma jelent meg, amely korábban nem tartozott bele a kanonizált irodalomba: a testi-lelki kiszolgáltatottság, az erőszaktól való rettegés, a női összetartozás, barátság narratívái is megszülettek. A túlélési esélyek mások voltak, mint a férfiak esetében. A terhes nőket és a kisgyerekes anyákat a legelső szelekciónál a gázba küldték. A kutatások szerint mindennek ellenére azonban köztük volt a legmagasabb a túlélési arány. A gender-kutatók ennek okát abban látják, hogy a nőknél a tűrés társadalmilag tanult képesség, másrészt pedig abban, hogy sokkal gazdagabb támogató kapcsolatrendszert alakítottak ki maguk körül, a kölcsönös törődés szoros emberi kötelékei inkább védték őket, mint a

. A „lagersisters" intézményét valódi rokoni szálak, más esetben a háború előtti közeli barátságok is összefűzhették, de sokszor a táborban nyújtott segítségadás kovácsolta össze a tagokat.

Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy a férfiak esetében is kialakultak hasonló kisebb körök, csoportok. A munkaszolgálatos bajtársiasság szintén a szolidaritás és összetartás megnyilvánulása volt, továbbá sok tekintetben - ahogy a nőknél is - az élet megszervezésének praktikus keretét adta: „A tábor lakói között már az első napokban családi körök alakultak ki. 2-3, 4-6 ember összeállt, együtt dolgoztak, közösen étkeztek, a munkát beosztva végezték, a ruháikat felváltva mosták, szóval közös háztartást

" Bergen-Belsenben jellemző volt, hogy azon fiatal fiúk, akik a különálló gyereklágerbe - Kinderheimat - nem kerültek be, mert túlkorosak voltak, az akár tíz-húsz évvel idősebb felnőtt férfiak között leltek pótapára, aki vigyázott rájuk, és gyámolította őket. Egyikük, Bognár György azt írja naplójában, hogy 1945 kora tavaszán egy 18 éves fiúval kellett megosztania a priccsét a barakkban. Közös háztartást vezettek, ha valamelyikük ételhez jutott, megosztotta a másikkal. Megbeszélték egymással a hírekről, a barakkon belüli viszonyokról a véleményüket, ha egyiküket támadás, szitokszó érte, a másik a .

A nők is együttműködésre buzdították a harctérre induló férfiakat. A szolidaritás felértékelődött, a feleségek, anyák bíztak benne, távol lévő családtagjaik is megtalálták a maguk, körülmények szülte új kis „családjait", akikkel együtt nagyobb eséllyel vészelik át a rájuk váró megpróbáltatásokat. Az alábbi sorok a keleti frontra vezényelt bátynak íródtak. Az intelmekből kitűnik, a lelki erő megőrzését és a bajtársakban a támasz megtalálását a munkaszolgálatos hónapok túléléséhez alapvető fontosságúnak találták: „Te csak mindig magaddal törődj, és vedd könnyen a dolgokat, ne vegyél mindent a szívedre, mert tönkremennek az idegeid. Légy önző, és ne törődj senkivel, már az itthoniak közül, mert akik veled vannak, azokra Te is rá vagy utalva. Ne légy velük bizalmatlan és legalább eggyel légy nagyon jóba. Én tudom, hogy a Miklósnak is milyen jó volt, hogy az Oppenheimmel olyan jóba volt, mindenben segítettek egymásnak. Ha megbarátkozol valakivel, írd meg, és mi is felkeressük majd a

"

A férfiak éppen úgy rászorultak egy kapcsolati, szociális, és sokszor érzelmi halóra, mint a nők, és már csak emiatt ki is alakították az ehhez szükséges relációkat. Természetesen a női és a férfi barátságok alapvető különbségei itt is megnyilvánultak. A kialakult kis társaságok közti különbség nem meglétükben vagy hiányukban fedezhető fel, hanem inkább az adott élethelyzet, az életveszély mértéke, a szenvedés időtartama és az érintettek lelki alkata vonatkozásában.

13. kép: Ábrahám Ibolya barátnőivel az angol tiszti konyhán Bergen-Belsenben. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, Gy/3163.

A lágerekben az ötös sorok összetartása szó szerint is értendő volt, ha valaki nem bírta végig állni a többórás appelt, akkor azt közrefogták és támogatták. Az anya-lánya, nővéri kapcsolatok is teljesen átalakultak. Több visszaemlékező mondta el a vele készített interjúban, hogy nem volt különbség a között, hogy az anya vigyázott gyerekére, az idősebb testvér a fiatalabbikra vagy éppen fordítva. Mindenkinek felnőttként kellett viselkednie, az életkor és az érettségi szint relatív tényezővé vált. A családi kapcsolatokon túli barátságokra jellemző, hogy a korábbi társadalmi különbségek a táborban megszűntek, nem is volt mód ezek továbbélésére:

„»Nem bírom tovább«, nem, kiejteni nem szabad. Remélem, hogy ezeket a pontokat sikerül is betartani, tekintve, hogy mindannyian egészséges, fiatal lányok vagyunk, kik előtt az a szent cél lebeg, hogy mielőbb szabadon, egészségesen viszontláthassuk hozzátartozóinkat. Ötösünknek legidősebb tagja, Scheidler Sári huszonkét éves lesz májusban. Ő a legkomolyabb köztünk, angyali jó szíve van, ha módjában van, mindenkin segít. Alig pár hónappal idősebb nálunk, de szinte anyáskodik felettünk. és tanácsainak mindig hasznát vesszük. [...] Menyasszony, vőlegénye munkaszolgálatos. Apja sörgyári tisztviselő, ki évek óta a fronton van. Anyukájától Auschwitzban választották el. Egy 18 éves öccse Magdeburgban van. Magda húga velünk van. 19 éves. Ő már asszony. Nagyon szereti az urát, kivel alig pár hétig élt együtt. Foltvarrónő volt, civilben. Nagyon ügyes, mindenben feltalálja magát. Ő a beszerző fél a családban, ő szerez helyet nekünk, ő készíti el a csomagjainkat, mindent elintéz, ahol ügyességre van szükség. Weinder Katica szintén jóravaló 20 éves, végzett tanítónő. Ő a gyerek a családban. Néha elhagyja magát, nyafog kicsit, hogy »meddig tart még« [...] de azért ő is megállja a helyét.[...] Virág Zsuzsa a negyedikünk, pécsi leány, 20 éves, varrónő volt. Én még nem ismerem közelebbről. Úgy látom, szívesen segít a másikon, de a saját jólétéért erősen tud

"

Az idilli egyetértés állapota természetesen nem volt általános: a vagonok, barakkok, zsúfolt védett házak és gettó-lakások nemcsak a jajveszékelésektől, hanem a veszekedésektől, perlekedésektől is hangosak voltak. Az adott körülmények között nem meglepő, hogy konfliktusok alakultak ki. Weisz Imréné újszülött csecsemőjével egy olyan gyerekotthonba került, ahol négy-öt nő lakott egy szobában, a sajátjaikon kívül gyakran bíztak rájuk a folyton anyjuk vagy élelem után síró, elárvult gyermekekből is. Emellett a takarításba, házimunkába is be kellett segíteniük az otthon fenntartóinak. Sok és sokféle nő került egy fedél alá, óriási zsúfoltságba és hatalmas ínségbe. Mindenből kevés volt, négyzetméterből, élelemből, használati cikkekből, lakásfelszerelésből. A menedékhelyek annyira túlterhelté váltak 1944 végére, hogy már csak e fizikai tényezők is állandó afférok forrásaivá

. A fentiek mégis szinte paradicsomi állapotoknak tűnnek Weisz Imréné következő - december eleji, újabb költözködés és menekülés utáni - rejtekhelyéhez viszonyítva, amelyet a Személynök utca valamely házának pincéje testesített meg: „Akik régebben vannak itt, azoknak ágyuk, ágyneműjük, edényük, élelmiszerük van. A szoptatós anyák már kevésbé felszereltek. Ők egy sötét lyukban alusznak a földön, egy szalmazsákon, mellettük a gyerek kocsiban és fölöttük a polcokon a nagyobb gyerekek. Első éjjel én is egy ilyen polcon alszom egy papírbálán összehúzódva, hogy lábamnál még Évike kosara is elférjen. De másnap visszajön a hely tulajdonosa, és nekem megint nincs helyem. [...] Nagyon körülményes az ételeket elkészíteni. Egy kályha állt lenn az anyák részére, de mindenki használni akarja, és így közelharc folyik minden főzésnél. Ha csak egy percre otthagyom az ételt, akkor félre teszik a lábast, vagy addig-addig tologatják, míg a földre esik és kezdhetem elölről az

egészet

	[X] Weisz Imréné naplója. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.158.1, 73.

."

Nem volt jobb a helyzet egy-egy hadiüzemben sem, ahol a nyugodtabb, nagyobb tűréshatárral rendelkező nők sem tudták függetleníteni magukat a környezetükbe összekerült különféle típusú súrlódásoktól: „Itt mindenki be van ijedve. ezt az állapotot ki-ki jellemének megfelelően adja a külvilág tudtára. Van, aki ordít, van, aki hátborzongatóan röhög, van egy-kettő, aki komor arculattal magába mélyed, van, aki mást macerál. Így élünk idilli nyugalomban és egyetértésben. Különösen az utóbbi túlzott. Ha két ember beszél, biztos, hogy másik 30 usque 40-et kibeszél, szid, lehord a sárga (illetve fekete, olajos) földig. Itt mindenkinek mindenről percenként változik a véleménye. Ez természetesen igen üdítően hat. - Mondd, Anyukám, csoda, ha időnként elvesztem a fejem és

?"

Az üzleti ügyek a munkaszolgálat alatt magukra maradt nőkre szakadtak, minden hivatalos intéznivalót maguknak kell megoldaniuk, a korlátozó törvények súlya alatt. A muszos levelezések megteltek a férfiak instrukcióival. Tipikusnak számítanak a feleségeiket, szüleiket aprólékos, körültekintő tanácsokkal ellátó levelek, melyeknek írójuk pontos és részletes beszámolót is kért arról, mit végeztek az otthoniak az adott ügyben, ami lehetett éppen árubeszerzés, adás-vétel, bírósági ügy,

, védlevél beszerzés stb. Míg más, az otthoni ügyekből kényszeredetten kivonuló férjek inkább csak biztató sorokat küldtek, és szeretteikre hagyták, cselekedjenek belátásuk szerint. A férfiakat sokszor gyötörte a lelkiismeret-furdalás, amiért - még ha önhibájukon kívül is - a női családtagokra kellett hárítaniuk minden feladatot. Hatványozottan igaz ez azon muszosok esetében, akik az első években vonultak be, és a körülményekhez képest teljesíthető nehézségű munkával töltötték napjaikat, és kielégítő bánásmódban részesültek. Míg a feleségek „futkorásztak", addig ők ehhez képest szinte a lábukat lógatták, érzékeltették nem egy helyen a helyzet fonákságát.

Az emlékiratok, levelezések visszatérő fordulatai - „ha itt lennél, fele olyan nehéz sem lenne" - kifejezik az új szerepbe csöppent nők félelmeit. Ugyanakkor hamar rá kellett jönniük, hogy nincs más választásuk, mint megerősíteniük magukat: „A légiriadók most már nagyon gyakoriak, éjjel-nappal berepülnek. Ma például egész délelőtt tartott. Természetesen bátor katona vagyok, és nem

."

14. kép: Grosz Katalin levelezőlapja szüleinek. (Hegyeshalom, 1944. november 24.) Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.44.7.

Drasztikusan megnövekedett a női munkaerő részesedése. Kelet-Európa gettóiban és munkatáboraiban már a háború egésze alatt hadi üzemekben, gyárakban, építkezéseken foglalkoztatták a nőket, akiknek sokkal nehezebb volt alkalmazkodniuk ezekhez a megváltozott körülményekhez, mint a férfiaknak. Hosszú órákat kellett teljes munkaidőben a bonyolult gépek működetésével és a monoton munkafázisok elvégzésével tölteniük. A több évig fennálló gettókban részt vettek az ellátás megszervezésében, dolgoztak a konyhán, a mosodában, önsegélyező szervezeteknél, vagy zsidó tanácsoknál helyezkedtek el. Mindemellett hagyományos szerepükben is meg kellett felelniük, így a házimunka, a gyerekekre való felügyelet ellátásában, akiket sokszor egész napra egyedül kellett

.

A fizikai megterhelés a magyar zsidó nőkre a menetelésben, a gyárakban, hadiüzemekben, a sáncásásnál végzett munkák során nehezedett, különösen megterhelve a gyenge fizikumú, vagy hasonló munkát azelőtt soha sem végző lányokat, asszonyokat: „Még nem szóltam gyári életünkről. Repülőgépgyár volt, hatalmas épület, nagy „hallékkal" (termekkel). Többnek nem volt tetőzete, a korábbi bombázások pusztították el. Beosztottak bennünket, voltak lemezvágók, gépi-kézi fúróval dolgozók és szegecselők. A csoportok mellett mindenütt SS-nők felügyeltek. Mellettünk német munkások dolgoztak, főleg, akiket valamilyen okból nem találtak frontszolgálatra alkalmasnak, de hadimunkára

."

A lelki megterhelés jellemző vetülete, mikor a nők arról mesélnek, legalább annyira nehéz volt a megpróbáltatások elviselése mellett családtagjaik előtt az aggodalmak és félelmek magukba fojtása. Ha pedig ez nem sikerült, lelkiismeret-furdalás gyötörte őket, mert nem voltak eléggé erősek, nem tudták tartani magukat a szülők, a gyerekek előtt, vagy éppen az egyetlen napos hazalátogatásra engedélyt kapott férjek előtt. A menetelő nők őrlődtek, ha esélyt kaptak arra, hogy írjanak az otthoniaknak. Egyrészt életjelet akartak adni magukról, másrészt nem akarták elkeseredettségüket, kínjaikat szintén szenvedő szeretteikre

.

„A rettenetes érzések, melyek bennem éltek, ahogy az otthonomtól elszakadtam, végigkísértek egész utamon, a távolsággal nőttön nőttek, és fokozódtak és olyan lelkiállapotba juttattak, hogy utólag megbánt levélírásra ragadtattam el magam. Ugyanis egész úton súlyt helyeztem arra, hogy ne írjak haza érzékeny hangú lapokat. De most, amikor úgy éreztem, hogy talán utolsó gondolataim tudom a családomhoz eljuttatni, felülkerekedett bennem az önzés és haza is, Ernőnek is írtam egy-egy lapot, mely pontosan megvilágította akkori lelkiállapotomat. Azonnal megbántam, és komisz önzőségnek tartottam az egész írást, de a katonáktól már nem tudtam a lapokat

."

Mint arra fentebb utaltam, a rabság véget érésével a terhek nem hulltak le a túlélőkről. Akiket a táborban, vagy az SS-felügyelők hajtotta menet közben ért a felszabadulás, azok hazajutása nagyon gyakran önerőből történt, gyalogszerrel, zsúfolásig megtöltött vagonokban. A nőknek kijáró figyelem, előzékenység igen távoli ideálnak tűnhetett, de legalább ennyire vágyott állapotnak is. Ezt mutatja, hogy mikor W.B.-t az egyik angol katona udvariasan megkínálta a cigaretta tárcájából, az elég volt hozzá, hogy leírja naplójában: „Egy év óta először érzem újra, hogy ember vagyok és

."

Mindezt tetézte a bizonytalanság lelki terhe, a túlélőkről összeállított listákon az ismerős nevekért való reszketés. A felszabadulás bekövetkeztével a nők számára mondhatjuk úgy, a várakozás várakozásra cserélődött. Már nem a szövetséges csapatokat várták, hanem az életjeleket a keleti fronton, a különféle táborokban eltűnt családtagoktól. A következő dilemma a várni, és ha igen, meddig, vagy új életet kezdeni, új családot alapítani kérdések körül bontakozott ki.

15. kép: Vas Weinberger Tibor és Perényi Vera, a Bergen-Belsen-i 3. láger lakóinak házassági anyakönyvi kivonata. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.153.1.

A kétségek közepette a tervezgetés néhány esetben mégis hamar, a hazajövetelt meg sem várva indult meg. Így levelek számolnak be az egykori deportáltak felszabadított lágerekben, gyűjtőtáborokban megindult szerelmeiről, házassági terveiről. A terveket tettekre váltották, és az egymásra talált nők és férfiak friss házasként vágtak neki új életüknek. Fekete Sándor a hillerslebeni gyűjtőtáborban megismert Forrai Sámuelnénak már itthon írt levelében a szűkebb ismeretségi körében lévő asszonyok helyzetéről számolt be, ami semmi esetre sem reprezentatív mintavétel, mégis csokorba szedi a háború utáni állapotok tipikus példáit:

„Végre neki is akadt egy férfi, kinek a felesége Auschwitzban maradt két kis gyermekével s most kivándorol az is Palesztinába. Klári férje mai napig nem jelentkezett Oroszországból, azt hiszem, nem is fog. Ugye meglep Sanyikám, hogy hillersi tervem megvalósult, azaz Dezső és Gittus egy pár lettek, méghozzá igen boldog és megértő

."

Összességében a felsorakoztatott életutak mind kifejezik, a vészkorszak alatti különféle élethelyzetekben a nők milyen magukkal hozott, öröklött, vagy tanult eszközökből és képességekből válogatva küzdöttek az életben maradásukért. Ezek az adottságok olykor kisegítették őket a bajból, másszor semmire sem mentek velük, sőt, még hátrányosan is érintették valamennyiüket. A hagyományos női szerepeknek való megfelelés és az újonnan rájuk rótt feladatok és kötelességek együttes terhe szülte női stratégiák mindegyike hozzájárul a holokauszt személyes történeteinek színesítéséhez és fontos adalékul szolgál a köztörténeti események megértéséhez is.