A múlt emlékezete – két novella az '50-es évekből

„Egy utcán találkozott az öccsével. El akart mellette surranni, de az megfogta a karját. »Péter… bátyám, mi nem haragszunk rád, mi tudjuk, hogy annak, hogy elszakadtál tőlünk, nem te vagy az oka, hanem a társadalmi rendszer, amely téged a saját képére átnevelt. Mi tudjuk, hogy a szíved mindig nálunk maradt, nálunk, a családnál, az osztályodnál.« Könnyes szemmel öccse nyakába borult s úgy érezte, hosszú-hosszú idő után, hogy könnyebb a szíve.”

Bevezetés 

Két mű 1949-ből, egy vállalati újságból. Irodalmi értékük kevés, ha van egyáltalán, azonban mégis visszatükrözi az ötvenes évek propagandáját.

Az első mű címe a „Régi ismerős" Szita Flórián tollából. A történet egyszerű, két ember találkozik az utcán (az egyik az író, a másik pedig egy volt főhadnagy), akik már négy éve nem látták egymást. Ezután jön egy leírás a régi ismerősről, aki kopott esőkabátban, kalap nélkül tűnik fel. Lelkendezve fut hősünk felé, kezét szorongatja, és beszélni kezd a küzdelmes múltról, a szegénységről, a diákévekről. Eközben egy büfé elé érnek, ahol annak idején egy tál levesen osztoztak a nagy szegénység miatt. Az író elhárítja a meghívást, arra hivatkozva, hogy sok dolga van, de megállapodnak abban, hogy másnap este 8-kor itt találkoznak, és elmondja az ismerősének, hogy „akkor majd én mesélem el neked, hogy a katonaságnál veled, mint főhadnaggyal találkoztam, s az előbb elmondottak tizedrészére sem emlékeztél akkor, sőt rám sem... Szóval holnap 8-kor" - fejezi be az író mondandóját. Másnap nem találkoztak.

A másik mű Kászonyi Istvánné „Múlt és jelen" című írása. A történet egy fiatalemberről, Nagy Péterről szól, aki szegény családban nőtt fel, falun. Nagyapja még parasztember volt, de apja már bognár, aki emellett még gazdálkodott is, míg a másik testvér, szabó. Péter egy fiatal tanítónak köszönhetően előbb városi középiskolába került, majd egyetemre, hogy mérnök legyen. Középiskolai évei alatt szegénységben élt, de szülei nagy nehézségek árán támogatták. Mellette pedig tanított, egyik helyen ruháért, a másik helyen pedig a vasárnapi ebédért. Az egyetemi évek még nehezebben teltek, de hála Pesten szolgáló lánytestvérének néha ebédhez és fedélhez jutott.

A diploma megszerzése után Péter úgy érezte, hogy családja idegen számára. Pénzt ugyan mindig küldött haza, de a személyes kapcsolattól már berzenkedett. „Elvégre én mérnök vagyok, ők: parasztok és a két kisebb öcsém bognár".

A végleges elszakadás akkor történt, amikor Péter vőlegény lett. Menyasszonya egy bankigazgató lánya volt, és értelemszerűen kellett a pénz arra, hogy ne nézzék ki őt a társaságból. Így aztán a haza szánt pénzt is a mennyasszony és családja meghódítására fordította. Aztán jött a felszabadulás.

A gyárba, ahol dolgozott, nem mehetett vissza, hiszen a munkások nem szerették, és most a munkásoké lett a gyár. Csodálkozott, hogy az egyszerű munkások milyen hatékonyan vezetik a gyárat, és hogy az életszínvonal is napról-napra nő. Aztán hírt kapott otthonról, hogy testvérei földet kaptak, és az egyikük már egyetemre jár, a másik pedig jövőre készül oda. De nekik már nem kell úgy végigcsinálniuk azt, mint Péternek: őket már a demokrácia taníttatja.

Egyik nap összefutott öccsével az utcán. El akart menni mellette, de az öccse utánanyúlt, és elmondta, hogy nem haragszanak rá, hiszen nem ő volt elszakadásának az oka, hanem a társadalmi rendszer, amely átformálta őt. De ők tudták, érezték, hogy a szíve mindig is a családnál, osztályánál maradt. Péter pedig könnyezve borult testvére nyakába, és érezte, hogy könnyebb lett a szíve.

Az osztály

Mi a két műben a közös, hiszen alapvetően másról szólnak? Egyrészt a múltban történt eset, esetek hatása a jelenre. Két olyan emberről van szó, a katonáról és Nagy Péterről, akik a felszabadulás előtt biztos egzisztenciával rendelkező, elismert emberek voltak. Bár a katonatisztről ez nem derül ki, a szerző által adott információ bizonyossá teszi, hogy egyfajta átváltozáson ment keresztül.

Nagy Péter a tékozló fiú, aki hazatér, mert hazatérhet. A szívében ugyanis még mindig a családjához, az osztályához tartozik, nem szakadt el tőlük, még akkor sem, ha a háború előtti élete ezt bizonyítja. A katona számára azonban nincs visszatérés. Valószínűleg azért nincs, mert talán nem is onnan jött, ahonnan ő mondja. Péter esetében látjuk, hogy honnan indult, látjuk, hogy a nép gyermeke, míg a katonánál mindezt nem láttatja az író. Két lehetőség van: vagy valóban nem is tartozott soha oda, vagy pedig számára nincs megbocsátás, tehát az osztálya kivetette magából. Egy osztály- és történelem nélküli emberré vált, akinek nincs múltja, jelene, de főleg jövője. Péternek ezzel szemben van múltja, és jövője, talán csak a jelene bizonytalan, de megkapja az utolsó esélyt a társadalomtól a visszatéréshez, hiszen vannak pártfogói, az elhagyott, megtagadott családja. Péter valószínűleg hajlandó is minderre, míg a katona eldobta magától ezt az esélyt azzal, hogy el sem ment a megbeszélt találkozóra. Nem állt oda a nép elé, nem vállalta a szembesítést a múltjával, kiírta magát a népi demokrácia dolgozói közül. Osztályellenség maradt. Mert az is volt.

Láthatjuk azt is, hogy a Régi ismerősben két eltérő társadalmi osztály lép kapcsolatba egymással, de a szerepek megfordultak. Az addig elnyomottból lett az új hatalom birtokosa, és az elnyomóból pedig az új hatalom által üldözött réteg. Megnyilvánul ez a gesztusokban is: „lelkendezve futott felém", „szorongatta a kezem", ami nyilvánvalóan a háború előtti Magyarországon nem történhetett volna meg. Hogy 1949-ben mindez megtörténhetett, ahhoz gyökeres társadalmi változásra volt szükség.

Azt is érdemes megnézni, miként viszonyul ehhez az új hatalom. A történet írója passzív félként jelentkezik, nem lép felé, nem nyújtja a kezét, csak engedi, hogy megtörténjen vele a dolog. Végighallgatja, de valójában azon gondolkodik, hogyan tudna kibújni a beszélgetés alól. Úgy érzi, ez a régi ismerős akadályozza a munkájában, neki építenie kell az új világot, és nincs ideje arra, hogy a régi dolgokról beszélgessen egy büfében ülve, főleg nem egy ilyen emberrel. Viszont felajánlja, hogy másnap szívesen elmeséli neki, milyen volt ez a régi nagy barátság az ő szemszögéből. Az író mondandójából egy olyan ismerős képe jelenik meg előttünk, aki annak idején valóban a munkásosztályhoz tartozott, de azt elhagyta, hogy a nép ellenségeit szolgálja. Most, hogy új rend van kialakulóban, visszatérne az övéihez, de azok már nem kérnek belőle. Itt nyer igazából értelmet a „szorongatta a kezem" mondat, hiszen egy olyan képet fest a volt katonatisztről, aki mindig azokhoz húzott, akiknél a hatalom van. Egy alázatoskodó, hit és meggyőződés nélküli emberről olvasunk, aki már sehová sem tartozik. A képhez hozzátartozik még az ismerős ruházata, amely egy cseppet sem emlékeztet a háború előtti főhadnagyi viseletre, látszik, hogy a társadalom közepéről annak a legaljára süllyedt.

A múlt szerepe

A másik aspektus a múlt emlékezete. A múlt fontos szerepet játszik mind a két történetben, és fontos az is, ahogy megjelenik. Nagy Péter esetében a történetet elbeszélő meséli el a múltat: a gyerekkort, a könyvek szeretetét, a nélkülözéseket a középiskolai és a egyetemi évek alatt. Az esküt, hogy mindent visszafizet a szüleinek. És az esküszegést, amikor nem tartja be ezt az ígéretét, mert esküvőre készül, hogy magasabb osztályba lépjen. Az eskü fontos dolog, talán az egyik legfontosabb, emlékezzünk csak Virág elvtárs szavaira a Tanú című filmből: „törvény mindenkire vonatkozik, kommunistákra százszorosan, ezerszeresen", ugyanakkor Péter lelkiismeret furdalást is érez, hogy nem küldi már a pénzt, hogy elszakadt az osztályától, a családjától, ami végül is egy és ugyanaz.

A katonatiszt arról az időszakról beszél, amikor még nem voltak katonák, és egy osztályhoz tartoztak. Számára a katonaság nem létezik ebben a kontextusban. Az író szemében azonban a közösen megélt diákévek már kitörlődtek, és helyébe a katonaság alatt elszenvedett sérelmek lépnek. A főhadnagy nem ismerte meg őt a katonaság alatt, és a közös élményeket is negligálta, amely a szerző szemében egyet jelentett az árulással. Nemcsak őt árulta el, hanem osztályát is, és ezért nem tud, de nem is akar megbocsátani neki.

A katona múlt nélküli egyénné válik, egy olyan osztály megtestesítőjévé, aki csak a jelennek él, és bármit megtesz azért, hogy a jelenben érvényesüljön. Fut az író elé, magától meséli el a régi kalandokat és az éhezéseket, arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy én is a családba tartozom, én is a te osztályod gyermeke vagyok. De az írót, a munkásosztályt, nem lehet becsapni. Érzi, tudja, hogy ki tartozik hozzá és ki nem.

Péter elhúzódik, szinte észrevétlen igyekszik maradni, de a testvére utánanyúl. Szimbolikus ez, hiszen az elhagyott, megtagadott osztály, a család, fordul vissza szeretettel a tékozló fiú felé és menti fel őt a bűnei alól.

A katona és Nagy Péter egyaránt megtagadták osztályukat, mind a ketten úgy próbáltak érvényesülni, hogy közben elveszítették a gyökereiket. Amikor azonban megtörténik a szembesítés, a katona nem áll a munkásosztály elé, hogy szembesüljön hibáival és, esetlegesen, feloldozást kapjon: „Másnap hiába vártam rá..."

Ezek a „művek" természetesen nem érik el irodalom szintjét, s a korszakban nagy számban készültek nevelő célzatú irományok, amelyek hasonló feladatot láttak el, mint az alábbi két szösszenet: közvetítették az egyetlen helyes látásmódot, amit egy totalitárius rendszerben az embernek követnie kell. Azt a szemléletet, hogy kit, hogyan kell és lehet megítélni a múltban elkövetett vélt vagy valós vétkei, szerepe miatt. Érdekes, hogy miként változik meg egy társadalmi csoport, osztály szerepe annak következtében, hogy a politika felemeli, vagy a mélybe taszítja. Az egyén pedig igyekszik alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, megpróbál élni vele.

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.Tovább

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők