Az Ezredévi Kiállítás 1896-ban

„Ami a kiállítási területet illeti, az eddig folytatott tárgyalások mai állása a következő: A fő- és székváros közönsége 1892. évi november 9-én tartott közgyűléséből 1104. szám alatt hozott határozata alapján arról volt szíves értesíteni, hogy úgy a városligetnek azt a részét, mely az 1885-iki országos kiállítás czéljaira rendelkezésére állott, mint a Stefánia út jobb oldalán levő és a nyári színkörig elterjedő városligeti részt is átengedni kész; s egyúttal közölte azon óhajtásokat, melyeket a fő- és székváros érdekeire való figyelemmel szem előtt kíván tartatni.”

Előkészületek 

A „boldog békeidők" Magyarországa felemás képet mutat az érdeklődő számára: egyrészt az ország történetének egyik legdinamikusabban fejlődő időszakáról van szó, másrészt azonban a korszak számos feszültségtől volt terhes. Vagyis nagymérvű konjunktúra jelei voltak megfigyelhetők a korszakban, mert „amikor Európában a gazdasági fejlődés lelassult, Magyarország évi növekedési üteme

A helyzet árnyalása végett hozzá kell fűzni azt, hogy a gazdaság egyes szektorait vizsgálva egyaránt találkozunk fejlett és elmaradott ágazatokkal is, de összességében A gyarapodással, fejlődéssel szemben viszont a nemzetiségi kérdés komoly összeütközések veszélyét hordozta magában. (A kérdés kicsúcsosodását végül a háborús összeomlást követő események és a trianoni békediktátum jelentették.) S bár az etnikai feszültségek nem csitultak el a millenniumi ünnepségsorozat ideje alatt, 1896-ban sem, talán túlzás nélkül állítható, hogy a honfoglalás ezredik évfordulójának alkalmából szervezett, az egész országot bemutató, megmozgató eseménysorozat az 1867-es kiegyezéstől a Monarchia összeomlásáig tartó bő fél évszázad legjelentősebb kulturális eseménye volt hazánkban.

Az évforduló megünneplése az 1870-es évek közepétől kezdve foglalkoztatta a közvéleményt, az érdeklődés ekkor hírlapi cikkek formájában lelhető fel. 1878-ban azonban már a Magyar Tudományos Akadémia is

a kérdéskör iránt, újabb néhány év elteltével pedig a politika tűzte napirendre a millennium kérdését. A magyar kormány 1882. október 17-én fordult az Akadémiához azzal a kéréssel, hogy állapítsák meg a Kárpát-medence birtokbavételének kezdő és záró időpontját. A tudós testület történelmi bizottságának négy tagját kérte fel a kérdés kivizsgálására, ám mivel egy személy kimentette magát a feladat alól, végül hárman foglalkoztak a kérdéssel. Miután a kutatások a három személy egymásétól eltérő eredményeivel zárultak, az Akadémia hivatalos állásfoglalása a következő volt: a magyarok elődei 888 előtt még biztosan nem telepedtek le a Kárpát-medencében, ugyanakkor Az eredmény fényében a tudós testület, mint köztes évet, 1894-et jelölte ki a honalapítás ezredik évfordulójául. Az időpont további alakulása ezt követően már kizárólag politikai döntések függvénye volt. A minisztertanács 1890. szeptember 1-jén „időnyerés szempontjából" az 1895. évet tűzte ki az ünnepségek megrendezésére, a programok előkészítésével pedig a miniszterelnököt, a kultusz-, a pénzügy- és a kereskedelemügyi minisztereket bízta meg. 1891. augusztus 6-án Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter a minisztertanács elé terjesztette az érintett tárcák addig kidolgozott javaslatait, az ülés résztvevői pedig megerősítették, hogy 1895-ben rendezik meg a millenniumot. Ugyanekkor határoztak arról is, hogy ez alkalomból a fővárosban

     
Közlemény a Millenniumról és a kiállításról
 

Az első törvényjavaslatot, amely a millenniumi ünnepségekről rendelkezett, 1891. október 31-én szintén Baross vitte az országgyűlés elé, s ezt a törvényhozó testület el is fogadta. Az így megszületett 1892. évi II. tc. deklarálta, hogy 1895-ben Budapesten országos kiállítást tartanak, s ennek megrendezésével a kereskedelmi

1892-ben felmerült az is, hogy a millenniumi kiállítást pénzügyi okok miatt mégsem kellene megrendezni, de szeptemberben az időközben elhunyt Baross Gábor helyére lépő Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter előterjesztésére a minisztertanács végül a kiállítás megtartásáról döntött. Helyszínéül a

A Wekerle-kormány idején újabb módosítások történtek a millenniumi ünnepségek időpontját illetően, 1893 elején ugyanis a törvényhozás újabb tervezetet fogadott el: az 1893. évi III. tc. a kiállítás 1896-ra történő elhalasztásáról és a költségek fedezéséről rendelkezett, amelyet egy millió forintban állapított meg. A halasztás hátterében az állt, hogy a kormány több fontos építményt kívánt átadni az ünnep alkalmából, de azok 1895-re még nem készültek volna el. Ezek közé tartozott az épülő

az igazságügyi palota, valamint az Iparművészeti Múzeum. A millennium éve végül az 1896-os esztendő lett, május 31-én pedig az 1896. évi VII. tc. révén a törvényhozás rendelkezett a honfoglalás emlékének törvénybe iktatásáról is.

Ezen a napon történt szeptember 16.

1906

Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő