Tűzvész a Magyar Országos Levéltárban

1956. november

A Magyar Országos Levéltárat 1956. november 6-án szovjet tüzérségi belövés érte, amelynek következtében a több napig tartó tűzben 8767,5 folyóméter iratanyag semmisült meg. Az alábbiakban bemutatott felvételek a pusztítás után készültek.

A Magyar Országos Levéltár állományának tekintélyes része (8767,5 folyóméter iratanyag!) semmisült meg az 1956. november 6-án délután kezdődött tűz következtében. Az eseményekről többen -

- is beszámoltak. E rövid bevezetőben Lakos Jánosnak a levéltár történetét bemutató monográfiájára (A Magyar Országos Levéltár története, Bp., 2006) alapozva számolunk az akkori eseményekről, bemutatva egy válogatást a Magyar Országos Levéltár őrizetében lévő, a tűzvész után készült felvételekből. A fotók - bár csak részlegesen tükrözik azt a pusztítást, amit a Margit-szigetről kilőtt szovjet tüzérségi gránátok okoztak az épületben és a levéltárban őrzött iratanyagban - mégis megdöbbentőek a ma emberének szemében. Így a második világháború okozta pusztítás után alig 12 évvel ismét pótolhatatlan lyukak támadtak a magyar múlt írásos emlékeiben. (1945. január-februárban 3100 polcfolyóméter iratanyag semmisült meg.) Az Országos Levéltár „kiemelkedő" épülete mindkétszer „jó" célpontnak bizonyult.

A levéltár épülete, amelyen 1956-ban még láthatók voltak a második világháborús sérülések, több találatot kapott, de komolyabb károkat november 6-án délutánig nem szenvedett. Ekkor már heves harcok dúltak a levéltár környékén. Egyes vélemények szerint a levéltárból is tüzeltek a szovjet csapatokra, a Margitszigeten álló üteg ezért lőtte célzottan az épületet. Egy becsapódó gyújtógránát tüzet okozott, ami gyorsan továbbterjedt, napokon át tombolt, és hatalmas pusztítást vitt véghez mind a berendezésben, mind az iratanyagban.
Az események után tartott vizsgálat nem tudta egyértelműen tisztázni, hogy a szovjet tüzérségi akció előtt bejutottak-e idegenek a levéltár épületébe, és lőttek-e onnan szovjet csapatokra. Azt viszont megállapította, hogy november 4-e után a levéltár melletti bástyán, a Bécsi kapu tetején és környékén polgári ruhás fegyveresek (forradalmárok) tűntek fel. Őket november 6-án délelőtt 11 óra tájban Kossányi Béla (az épületben lakó nyugalmazott levéltári igazgató) megpróbálta elküldeni, de próbálkozása nem járt sikerrel.
A vizsgálat azt is megállapította, hogy tűz megfékezését és a levéltári anyag mentését először az épületbe bejutó idegenek, azaz várbeli lakosok és a Műszaki Egyetem várban lévő kollégiumának egyetemistái kísérelték meg, az utóbbiak nem sokkal azelőtt még valószínűleg harcoltak a levéltár környékén. Mintegy száz iratcsomót dobáltak ki a nyugati szárny IV. emeleti raktárából a szomszéd épület udvarára, a tűz terjedése miatt azonban menekülniük kellett. Oltásra gondolni sem lehetett, hiszen a tűzivíz tömlőkben nem volt víz. Ezalatt a levéltár szolgálati lakásaiban lakó munkatársak, a mélypincében lévő, nem sokkal korábban elkészült óvóhelyen tartózkodtak, és egy-két órán át nem is tudták, hogy ég az épület. Csak késő délután jöttek fel a pincéből, amikor az idegenek csapata már elhagyta az épületet. Ha az idegenek és a bennlakók a tűz kitörésétől fogva egyszerre és együttműködve léptek volna fel, megkísérelhették volna a tűz lokalizálását, és a veszélybe került levéltári anyag más helyre telepítésével mérsékelni tudták volna a pusztulás mértékét.
A tűzoltóság csak este fél tíz körül vonult ki egy kocsival, a másik kocsi fel sem jutott a várba. Az utcai vezetékből megszakításokkal mintegy másfél óráig tartott az oltás, de lényegében nem vezetett eredményre. A tűzoltók kénytelenek voltak elvonulni, mert nem maradt használható tömlőjük, a szovjet tankok ugyanis széttaposták az úttestre fektetett tömlőket. Ekkor már a negyedik emeleti raktárteremre is átterjedt a tűz. A magukra hagyott dolgozók lassan felhagytak a hiábavalónak bizonyult oltással, és a tűz alsóbb szintekre terjedését igyekeztek megakadályozni. November 7-én kijárási tilalom volt, ezért sem a tűzoltóságot, sem külső emberi segítséget nem lehetett igénybe venni. Kossányiék - az óvóhely vészkijáratán érkezett néhány ember segítségével - állandó tűzőrséget tartottak a nyugati szárny második és első emeleti raktáraiban, és ártalmatlanná tudták tenni a kitört ablakokon behullott tűzcsóvákat. Ezen a napon szovjet katonák kétszer is átkutatták az épületet, és a lépcsőházba és a földszint 19. számú szobába be is szállásolták magukat. A levéltáriak szovjet parancsra az óvóhelyen voltak kénytelenek tölteni az éjszakát. November 8-án reggel már a második emeleti raktár is égett, így a cél már csak az első emeleti raktárteremben lévő iratanyag áttelepítése lehetett. Délelőtt újra egy tűzoltókocsi érkezett, amelynek személyzete mintegy két órán keresztül vízzel oltott, így csökkent a tűz hevessége. A második emeleti égő raktárból is sikerült kisebb mennyiségű levéltári anyagot kimenteni. November 8-10-én az első emeleti raktár iratait a bentlakók, a várbeli kollégium 60-70 önkéntes diákja és a levéltári dolgozók munkájának köszönhetően kipakolták. Közben a tűz pusztította három raktárban is oltani próbálták a tűzfészkeket. A tűz november 12-ére lényegében megszűnt, bár utolsó szikrája csak hetekkel később aludt ki.

A bemutatott felvételek Magyar Országos Levéltár Múzeumának gyűjteményében és a MOL Levéltárának állományában (Y 12) találhatók.

Ezen a napon történt szeptember 23.

1917

Megalakult a Magyar Cserkészcsapatok Háborús Bizottsága, dr. Papp Gyula elnökkel az élén.Tovább

1941

Az első gázkamra-kísérlet Auschwitz-ban.Tovább

1951

Budapesten Rákosi Mátyás utasítására felrobbantják a Városliget szélén álló Regnum Marianum templomot.Tovább

1965

Az Ikarus székesfehérvári üzemében elkészül az első hazai alumínium autóbusz.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő