Tűzvész a Magyar Országos Levéltárban

1956. november

A Magyar Országos Levéltárat 1956. november 6-án szovjet tüzérségi belövés érte, amelynek következtében a több napig tartó tűzben 8767,5 folyóméter iratanyag semmisült meg. Az alábbiakban bemutatott felvételek a pusztítás után készültek.

A Magyar Országos Levéltár állományának tekintélyes része (8767,5 folyóméter iratanyag!) semmisült meg az 1956. november 6-án délután kezdődött tűz következtében. Az eseményekről többen -

- is beszámoltak. E rövid bevezetőben Lakos Jánosnak a levéltár történetét bemutató monográfiájára (A Magyar Országos Levéltár története, Bp., 2006) alapozva számolunk az akkori eseményekről, bemutatva egy válogatást a Magyar Országos Levéltár őrizetében lévő, a tűzvész után készült felvételekből. A fotók - bár csak részlegesen tükrözik azt a pusztítást, amit a Margit-szigetről kilőtt szovjet tüzérségi gránátok okoztak az épületben és a levéltárban őrzött iratanyagban - mégis megdöbbentőek a ma emberének szemében. Így a második világháború okozta pusztítás után alig 12 évvel ismét pótolhatatlan lyukak támadtak a magyar múlt írásos emlékeiben. (1945. január-februárban 3100 polcfolyóméter iratanyag semmisült meg.) Az Országos Levéltár „kiemelkedő" épülete mindkétszer „jó" célpontnak bizonyult.

A levéltár épülete, amelyen 1956-ban még láthatók voltak a második világháborús sérülések, több találatot kapott, de komolyabb károkat november 6-án délutánig nem szenvedett. Ekkor már heves harcok dúltak a levéltár környékén. Egyes vélemények szerint a levéltárból is tüzeltek a szovjet csapatokra, a Margitszigeten álló üteg ezért lőtte célzottan az épületet. Egy becsapódó gyújtógránát tüzet okozott, ami gyorsan továbbterjedt, napokon át tombolt, és hatalmas pusztítást vitt véghez mind a berendezésben, mind az iratanyagban.
Az események után tartott vizsgálat nem tudta egyértelműen tisztázni, hogy a szovjet tüzérségi akció előtt bejutottak-e idegenek a levéltár épületébe, és lőttek-e onnan szovjet csapatokra. Azt viszont megállapította, hogy november 4-e után a levéltár melletti bástyán, a Bécsi kapu tetején és környékén polgári ruhás fegyveresek (forradalmárok) tűntek fel. Őket november 6-án délelőtt 11 óra tájban Kossányi Béla (az épületben lakó nyugalmazott levéltári igazgató) megpróbálta elküldeni, de próbálkozása nem járt sikerrel.
A vizsgálat azt is megállapította, hogy tűz megfékezését és a levéltári anyag mentését először az épületbe bejutó idegenek, azaz várbeli lakosok és a Műszaki Egyetem várban lévő kollégiumának egyetemistái kísérelték meg, az utóbbiak nem sokkal azelőtt még valószínűleg harcoltak a levéltár környékén. Mintegy száz iratcsomót dobáltak ki a nyugati szárny IV. emeleti raktárából a szomszéd épület udvarára, a tűz terjedése miatt azonban menekülniük kellett. Oltásra gondolni sem lehetett, hiszen a tűzivíz tömlőkben nem volt víz. Ezalatt a levéltár szolgálati lakásaiban lakó munkatársak, a mélypincében lévő, nem sokkal korábban elkészült óvóhelyen tartózkodtak, és egy-két órán át nem is tudták, hogy ég az épület. Csak késő délután jöttek fel a pincéből, amikor az idegenek csapata már elhagyta az épületet. Ha az idegenek és a bennlakók a tűz kitörésétől fogva egyszerre és együttműködve léptek volna fel, megkísérelhették volna a tűz lokalizálását, és a veszélybe került levéltári anyag más helyre telepítésével mérsékelni tudták volna a pusztulás mértékét.
A tűzoltóság csak este fél tíz körül vonult ki egy kocsival, a másik kocsi fel sem jutott a várba. Az utcai vezetékből megszakításokkal mintegy másfél óráig tartott az oltás, de lényegében nem vezetett eredményre. A tűzoltók kénytelenek voltak elvonulni, mert nem maradt használható tömlőjük, a szovjet tankok ugyanis széttaposták az úttestre fektetett tömlőket. Ekkor már a negyedik emeleti raktárteremre is átterjedt a tűz. A magukra hagyott dolgozók lassan felhagytak a hiábavalónak bizonyult oltással, és a tűz alsóbb szintekre terjedését igyekeztek megakadályozni. November 7-én kijárási tilalom volt, ezért sem a tűzoltóságot, sem külső emberi segítséget nem lehetett igénybe venni. Kossányiék - az óvóhely vészkijáratán érkezett néhány ember segítségével - állandó tűzőrséget tartottak a nyugati szárny második és első emeleti raktáraiban, és ártalmatlanná tudták tenni a kitört ablakokon behullott tűzcsóvákat. Ezen a napon szovjet katonák kétszer is átkutatták az épületet, és a lépcsőházba és a földszint 19. számú szobába be is szállásolták magukat. A levéltáriak szovjet parancsra az óvóhelyen voltak kénytelenek tölteni az éjszakát. November 8-án reggel már a második emeleti raktár is égett, így a cél már csak az első emeleti raktárteremben lévő iratanyag áttelepítése lehetett. Délelőtt újra egy tűzoltókocsi érkezett, amelynek személyzete mintegy két órán keresztül vízzel oltott, így csökkent a tűz hevessége. A második emeleti égő raktárból is sikerült kisebb mennyiségű levéltári anyagot kimenteni. November 8-10-én az első emeleti raktár iratait a bentlakók, a várbeli kollégium 60-70 önkéntes diákja és a levéltári dolgozók munkájának köszönhetően kipakolták. Közben a tűz pusztította három raktárban is oltani próbálták a tűzfészkeket. A tűz november 12-ére lényegében megszűnt, bár utolsó szikrája csak hetekkel később aludt ki.

A bemutatott felvételek Magyar Országos Levéltár Múzeumának gyűjteményében és a MOL Levéltárának állományában (Y 12) találhatók.

Ezen a napon történt július 13.

1982

Irán támadást indít Irak ellen és ezzel megfordítja az Irak–iráni háború menetét.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők